Fényszobrokat a közterekre!

Interjú Balogh Zsolttal

Szathmáry István Pál

Vivid Sydney 2014

Balogh Zsolt fényinstallációja a Sydney-i Operaházon

Balogh Zsolt nevét Magyarországon aránylag kevesen ismerik, pedig szakmája – a video- és animációs vetítés – egyik kiemelkedő, nemzetközileg magasan jegyzett képviselője. Nevéhez fűződnek többek között a 2012-es londoni olimpia megnyitóünnepségének animációs betétjei, komoly visszhangja volt a Victoria & Albert Museum által rendezett, a kultikus zenész és popikon, David Bowie személyiségének szentelt kiállításhoz készített installációinak is, de nagyszabású nemzetközi projektjei közül ki lehet emelni a Sydney-i Operaház homlokzatára készített fényfestést is. A Londonban élő alkotó munkáiból múlt év végén láthatott ízelítőt a közönség az A38 hajó kiállítóterében. Ennek kapcsán beszélgettünk a fényfestő munkájáról és arról, hogy hogyan demokratizálhatják az alkotófolyamatot a köztéri vizuális szobrászat.

Mit is csinál egy fényfestő?

Balogh Zsolt: Nem szoktam gyakran használni ezt a kifejezést arra, amit csinálok, legfeljebb akkor, ha már minden más magyarázat csődöt mond. Ez egy érdekes kifejezés egyébként, ugyanakkor anakronisztikusnak érzem. Én inkább a videodizájn kifejezést szoktam előnyben részesíteni, ami annyiban nem visz közelebb a tisztázáshoz, hogy nem reflektál arra a fontos szempontra, hogy ebben a műfajban kiemelt szerep jut a vetítőgépeknek, ugyanakkor mégiscsak utal arra, hogy mennyire digitális és technikai ez a kifejezési forma. Hiszen ebben a műfajban a kezdő- és a végpont között elképesztő mennyiségű technikai kihíváson kell úrrá lenni, miközben persze a kreativitásnak, a művészi ihletnek is érvényesülnie kell.

Önálló autonóm önkifejezésről vagy mindenekelőtt alkalmazott művészetről van szó?

B. Zs.: Ez egy viszonylag új művészeti ág, bár természetesen nem minden előzmény nélküli, hiszen említhetnénk akár a diorámát mint korábbi lépcsőfokot a fejlődésben, vagy éppen a diafilmvetítőkkel való kísérletezést. Aztán megemlíthető még a kanadai-olasz fényképész és rendező, Floria Sigismondi is, aki a térformára vetítés lehetőségeit már 1997-ben innovatívan használta fel például a Dawid Bowie Little Wonder című számához készített klipjében. A lehetőségek ugyanakkor a digitális vetítőgépek tökéletesedésével váltak igazán szélessé és hihetetlenül izgalmassá. Ettől kezdve könnyebb tesztelni, tervezni és programozni. Például amikor színházi darabokhoz tervezünk vetített háttereket, akkor nagyon élő párbeszéd tud létrejönni a darab rendezője, a technikusok és a kreatívok, az animátorok között. Gyakorlatilag majdnem valós időben tudunk létrehozni dolgokat és változtatni azokon. Számomra a legizgalmasabb mindig az, amikor alkalmazott művészként, más művészeti ágakkal együttműködve, azokkal interakciókban – például színházi előadások vagy kiállítások kapcsán – dolgozhatok.

Hogyan néz ki konkrétan a tervezőmunka?

B. Zs.: Az alkotási folyamat során már az első skiccek is a háromdimenziós hatást érzékeltetve készülnek. Ezek valójában digitális festmények, amik segítenek megtalálni az adott projekt vizuális nyelvezetét. Aztán ebből a vázlatból technikusok segítségével készítünk egy úgynevett pipeline-t, amit elég nehéz magyarra fordítani, talán munkafelületnek hívhatnánk. Amikor tárgyakra vetítünk, akkor értelemszerűen több projektorra van szükség. A kísérletezésben sokat segít, hogy a Fifty Nine Productions nevű produkciós céggel, akikkel rendszeresen együtt dolgozok, mindig legyártjuk a bevetítendő tér kicsinyített modelljét. Aztán a vetítőrendszer miniatűr verziójával világítjuk ezt be. Ez azért is fontos, mert általában élesben három-négy napunk van tökéletesíteni a végeredményt, így viszont előre látjuk, melyek azok a dizájnötletek, amik tényleg működnek az adott térben.

A Sydney-i Operaház homlokzata meglehetősen különös „vászon” az alkotásra. Hogyan született meg a rá vetített animáció?

B. Zs.: Ebben az esetben a felkérés arra vonatkozott, hogy készítsünk egy tizenöt perces installációt a fényfestő fesztiválként elhíresült Vivid Sydney központi elemére, vagyis az Operaház falára. Idén egyébként másfél millió látogatója volt a rendezvénynek. Annyi volt csak a megkötés, hogy a végeredmény színes és családbarát legyen. Két hetem volt arra, hogy mindenféle vizuális ötlettel álljak elő. Fontos volt, hogy legyen egy íve a vetítésnek, valamiféle történet mögötte. Valamiféle időutazásban gondolkodtunk. Különböző irányokba indultam el, gondolkodtam például áttetsző hatású képekben, amik egy organizmus belsejét mutatták volna, aztán egy gépiesebb világgal is kísérleteztem. Ennél a fajta művészi munkánál mindig az a kulcs, hogy a vetített tartalom valahogy párbeszédbe kerüljön az adott felülettel. Azt kell elérni, hogy olyan látványhatást érj el, ami mentálisan azt eredményezi, hogy a két szín összekapcsolódjon. A Sydney-i Operaház esetében ez azt jelentette, hogy a felület görbültségére hegyeztük ki a látványt. Felmerült, hogy egy különös, króm felületű űrhajót vetítünk rá, olyan fázis is volt, amikor az épület metamorfózisokon ment át, és mindenféle elképzelt lényekké alakult át az épület, például tollakat növesztett, vagy kígyóbőr vonta be. Azt szerettük volna elkerülni, hogy olyan ötletekben merüljön ki a kreativitás, amiket egy sima falra is le lehetne vetíteni.

A videodizájnernek, gondolom, nem a semmiből kell tartalmat létrehoznia, de hogy néz ki a forrásgyűjtés? Felteszem, az interneten bőven fellelhető vizuális hordalékok újrahasznosításának is komoly szerep jut ebben.

B. Zs.: Van egy saját eszköztáram, vagyis egy virtuális mappám, amit folyamatosan töltök meg mindazzal a vizuálisan érdekes anyagokkal, amikkel az internetes bolyongásaim során szembetalálkozom.

Ez nem számít lopásnak?

B. Zs.: Nem. Amikor elkezdődik egy új projekt, akkor ezt a mappát átnézem, és várok arra, hogy a vizuális ötletek megszülessenek. Ez egy nagyon képlékeny szakasz. Aztán azokat a képi elemeket, amiket beilleszthetőnek érzek a kialakuló tervbe, összevágom Photoshoppal. Ez az egész alkotófolyamat egyébként a klasszikus tyúk és a tojás probléma mentén írható le. Például a Sydney-i Operaház esetében eleinte nem volt konkrét történet, az mindig arra kanyarodott, amerre a hatásosabb vizuálisabb megoldásokat véltük felfedezni. A következő lépés az, amikor a nem jogtiszta forrásokból összerakott terv alapján az asszisztensek visszakeresik az interneten ezeknek a képeknek a forrásait, és igyekeznek megvásárolni azokat. A végső gyártás során már ezeket a jogtiszta forrásokat használjuk fel.

A felkéréseken túl szokott saját örömére, mondjuk úgy, szerzői videókat is készíteni?

B. Zs.: Mivel a legtöbb munka során, amire felkérnek, nagyon nagy alkotói szabadságot élvezek, nem marad bennem igazán hiányérzet vagy olyan érzés, hogy gondom lenne az önkifejezéssel. Ami sokkal jobban érdekel, és ebbe az irányba szeretnék haladni, hogy olyan rendszereket hozzak létre, melyek másoknak teszik létre a kreatív döntés és másokat segít abban, hogy például egy köztéri videoszobor létrehozásának élményét átélhessék. Vagyis szeretnék másokat segíteni abban, hogy mások vizuális tartalmakat hozzanak létre.

Nagylelkű ötlet, de önnek mint alkotónak miért fontos ez?

B. Zs.: Engem olyan szempontból érdekel a saját művészetem továbbfejlesztése, amennyiben hozzájárul a digitális művészeti eszközök felhasználásának minél szélesebb körű kiaknázásához. Mert az emberek többségének nagyon kevés aktív kapcsolata van a művészettel és a tényleges alkotással. Ez részben azért is van így, mert nincs hozzá elég önbizalmuk. Ezen változtathatna például olyan háromdimenziós köztéri objektumok felállítása, amire az általam előbb említett módon, kis túlzással, bárki vetíthetne. Nyilván ez problematikus a döntéshozók szempontjából, hiszen nehéz kiszámítani, hogy az emberek mit kezdenének egy ilyesfajta szabadsággal, milyen tartalmakat hoznának így létre. Annyi rengeteg fantasztikus eszköz vár arra, hogy valaki kitaláljon valamit, hogy valójában a kreativitás nem követi a technikai fejlődést. Visszaugorva a színházi vetítésekhez, ami egyébként a szívem csücske, a színházigazgatók is egyre inkább kezdenek arra rájönni, hogy az emberek élete annyira digitálissá vált, és annyira fontos szerepet töltenek be abban a különféle technikai eszközök, hogy valamilyen formában ezt is a színházi előadás részévé kell tenni, hogy a fiatalabbat is bevonzzák a színházakba. Ebben is nagyon sokat segíthet a vetítés. De lehet más szerepe is. Például a legutóbbi, Great Britain című darab esetében, amin dolgoztam, a digitális vetítés nem díszítő szerepet vitt, hanem egy elég bonyolult történetet, az Egyesült Királyságot pár éve megrázó lehallgatási médiabotrány részleteit segített megérteni.

Elképzelhetőnek tartja akár azt is, hogy ezek a szempontok a hivatalos várostervezésben is megjelenjenek?

B. Zs.: Olyannyira el, hogy nemsokára más videofestőkkel együtt pont egy ilyen projekten fogok dolgozni Kelet-Londonban. Az említett videofestők már egy éve a Hackney kerület világításának újragondolásán dolgoznak, amibe nemcsak a közvilágítás tartozik bele, hanem az útburkolatba beépített, mozgásérzékelő lámpák és a különféle helyeken elhelyezett projektorok is.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!