A hetvenéves Mengyán András kiállítása

A22 Galéria, 2015. III. 20–V. 20.

P. Szabó Ernő

06-MengyanAndrasFenyvarazslat

Mengyán András: Lézerutazás, 2015, fényinstalláció (részlet)

A 20–21. század művésze olyan kihívásokkal találkozik, amelyek ismeretlenek voltak a korábbi korok alkotói számára. Az idő, a tér, az élet, a történelem s persze magának a művészetnek az alkotóelemei egy egyre gyorsuló folyamat, végül szinte robbanásszerű történés eredményeként elveszítették egykori minőségüket, helyüket, szerepüket a nagy egészben, s mint millió darabra tört tükör cserepei várják, hogy valaki minden darabot újra a helyére tegyen, hogy a kép, amelyet a világról alkothatunk, újra teljes legyen. Mengyán András munkásságát innen szemlélve értékelhetjük igazán azt a szisztematikusságot, céltudatosságot, amely művészetének egyik alapvető jellemzője. Az út, amelynek állomásai immár majdnem fél évszázados művészi pályát kötnek össze, a rendszert alkotó formák elemzésével kezdődött valamikor pályakezdése idején, s folytatódott a 70-es, 80-as években az összetett formarendszerek létrehozásával, majd a tér természetrajzának tanulmányozásával, egy soktényezős, sokféle anyagból építkező térbeli művészet létrehozásával a legutóbbi másfél-két évtizedben. Figyelmének középpontjába éppen az az állandó mozgás, értékmódosulás került, amely a 20. századot jellemzi, legyen szó a közvetlen látványról, például a nagyvárosi utca történéseiről, vagy legyen szó a történelem dimenzióiban lejátszódó változásokról, a tudomány gyors fejlődése következtében a szemmel láthatatlan világról alkotott képünk állandó alakulásáról. Hogyan lehetséges, ha egyáltalán lehetséges megérteni az egyidejűleg észlelt környezet sokrétűségét, minőségi változásait, aspektusait – kérdezi, hogy azután a logikusan következő újabb kérdést is föltegye: vajon van-e valamilyen mód ennek az egyidejű észlelésnek a vizuális kifejezésére?

Az utóbbi kérdés természetesen költői, hiszen Mengyán András festményei, plasztikái, installációi külön-külön s még inkább együttesen mindjárt válaszolnak is e kérdésre. A matematikai rendszerelv, a permutáció elvei adják az alapot, amelyre konstrukciói épülnek, a falazó-, kötőanyagot azonban az a szenvedélyes keresés, kíváncsiság, az a beleérző képesség jelenti, amely a Mengyán-műveket mindig hitelesebbé, időt állóbbá teszi, mint amilyenné a még oly nagyszerű matematikai rendszerek vagy éppen a művészetben megtanulható mesterségbeli fogások tehetik. A „varázslatos racionalista”, ahogyan egyik kritikusa elnevezte, így a tér egészét betöltő, különös ultraviola fényben megjelenő konstrukcióival vagy éppen a művek által kijelölt fénytérben nem egyszerűen modellezi a létező világ és a művészet mozgásait, összefüggéseit, de magának az emberi állapotnak a szellemi-érzelmi dimenzióit határozza meg.

Nyitottságának, következetességének köszönhető, hogy sajátos szintézist hozott létre azoknak a hatásoknak a nyomán, amelyeket Max Bill, az ulmi iskola és főként Kepes György művészete gyakorolt rá. Utóbbival egyébként hosszabb ideig személyes kapcsolatban is volt, először Budapesten, amikor egy tervezett, de végül meg nem valósult Kepes-féle fénytorony helyszínének kiválasztásában vett részt, majd az Egyesült Államokban, ahol közreműködött az egri Kepes Központba került dokumentumok válogatásában – a tudomány, a technika és a művészet egymásra hatásával kapcsolatosan. A nyitottság fontosságát sugallták 1980 utáni amerikai, majd később norvégiai alapélményei is.

1973 körül ébredt rá arra, hogy a rendszerelvű gondolkodás nagyon fontos, de a rendszernek nyitottnak kell lennie, kommunikálnia kell más rendszerekkel, kompatibilisnek kell lennie irántuk. Akkoriban születtek azok a vizuális programok, amelyek nagyon közelítenek a számítógép szisztémájához és a programokhoz (szoftverekhez). A vizuális programjaihoz ekkor írt egy programadó szöveget, amely a későbbiek folyamán helyesnek bizonyult. Ekkor kezdődött a mátrixokban való gondolkodás, ekkor jöttek a téri konfigurációk. Torz felületű testek megismerését lehetővé tevő három formavizsgáló mobil készüléket hozott létre, melyekkel új és új formakonfiguráció-kat lehetett létrehozni. A vizuális formarendszereket vizsgáló művek vezették el a valódi háromdimenziós animációhoz. 1984-ben így jött létre a székesfehérvári kiállításán bemutatott, 5×5-ös raszterben 125 lámpából álló, egyszínű fehér zseblámpa izzókból álló számítógépvezérelte (amit két számítógépes szakemberrel építettek) valódi téri animációs berendezés (hardver). Ekkor még nem volt igazán erre a célra kifejlesztett technika. Ennek az animációnak 2010-ben Németországban LED-technológiával készült „változata” is megszületett, Mengyán azonban egy évvel korábban, 2009-ben a londoni Kinetika Art Fairre (Kinetica 2010, London) elkészítette és kiállította az 1984-es verzió (minden színt tudó) színes LED-ekből létrehozott változatát.

A 80-as években, a színek intenzitásának kutatása közben jutott el az ultraviola fényhez, amelyet máig magától értetődő természetességgel, sajátos logikával használ művészete alapvető anyagaként. A fény alapvető kifejezőeszközként való használatának igénye azonban még korábbi, egészen a korai munkákig visszavezethető, amelyeken három fő színt alkalmazott, a fehéret, a feketét és a vöröset. Két dolgot keresett e munkáknál: a nagyon erős kontraszthatást és az intenzitást. Előbbi elérését szolgálta a fehér és fekete ellentéte, az utóbbit a vörös alkalmazásával érte el. A normál festékanyagoknál intenzívebb fényt adó festékanyagokat keresve jutott el az ultraviola fényre érzékeny pigmentanyaghoz. Ahogyan korábban egy interjúban fogalmazott, ezzel a fénnyel és a rá érzékeny pigmenttel különös hatásokat tudott elérni, felfedezett „bizonyos dolgokat, amelyek hozzásegítenek egy későbbi továbblépéshez, hiszen olyan transzparens színeket lehet létrehozni ezekkel az anyagokkal, amelyek a képnek a térbeli hatásait hihetetlen módon megnövelik”.

Ahogyan a jól bevált szófordulattal mondjuk: más megvilágításba kerülnek a dolgok. Mengyán András, ahogyan egyik ultraviola fénnyel megvilágított installációjának a címe mondja, arról a Megszakított folytonosságról beszél, amely az egyes emberek életét ugyanúgy jellemzi, mint a természeti folyamatokat vagy a történelem eseménysorozatát, amelyek egyszerre határozzák meg életét, s mondanivalója kifejezésének alapvető eszköze éppen a világosság és a sötétség, a fény és a fény hiányának a drámai párbeszéde vagy éppen ellentéte. Az ellentétek kölcsönhatása határozza meg azokat a dimenziókat, amelyekben művei-nek szemlélője mozoghat, természetesen virtuálisan, hiszen olyan sokdimenziós teret hoz létre az alkotó, amely a „normális” emberi tapasztalás számára fölfoghatatlan, annyi azonban világosan érzékelhető, hogy itt is a különböző vizuális, szellemi, emocionális értékek szüntelen kölcsönhatásáról, a lét határainak szüntelen tágításáról van szó.

Tágításról a hasadó fények, a térben táncoló formák, a hangokból épülő kertek felé – ahogyan a legújabb időszak műveinek különleges fény- és hangeffektusai mutatják. Ezek a munkák a vizuális kifejezésmód legújabb, a művészetet a tudománnyal összekapcsoló eszközei, a számítógép, a lézersugár, a LED-fény alkalmazásával készültek, miközben egyes alkotásainál továbbra is felhasználja az ultraviola fényt, a festett alumíniumot és a hanggeneráló szenzorokat.

Újabb lépést jelentenek e művek azon az úton, amelyet eddig Mengyán András igen következetesen bejárt. Olyan terek és formák létrehozása foglalkoztatja, amelyeken szabadon át lehet járni, mintha valaki térhatároló falakon vagy tárgyakon át közlekedne. A Lézerorgona vagy a Programozható polifónikus tér című munkái lézer- és LED-fényekkel valós téri animációt hoznak létre, amelyek mindegyike 360 fokban látható, s azt az érzést keltik nézőjükben, hogy a fénysugarak közötti térbe jutva maga is a műalkotás – vagy éppen a mű saját mindennapi életünk – részévé válhat. Megfelelő méretnöveléssel ezek a művek egy újfajta monumentális, köztéri művészet létrehozásának a lehetőségét rejtik magukban, akárcsak a Fényhasadás és a Formák téri tánca című lézeranimációk. Valamennyi plasztika számítógéphez köthető, és újraprogramozható, ezáltal újabb és újabb téri animációk hozhatók létre. Interaktív fényinstallációja fényei és hangjai közé hatolva pedig a látogató valóban aktív részese lehet a térnek. Láthatatlan fénykapukon halad át, mozgását szenzorok érzékelik, s az emberi mozgásra a mű különböző hangokkal felel. Amennyiben több látogató tartózkodik a térben, véletlenszerű és/vagy megkomponált hangkompozíciók létrehozására nyílik lehetőség. Az emberi kommunikáció a művészet mágikus hatásának köszönhetően válik gazdagabbá.

Legújabb kiállításán, a hetvenedik születésnapja alkalmából az A22 Galériában rendezett tárlatán annak a fényutazásnak az újabb stációit járhatjuk végig, amely négy évvel ezelőtt ugyanebben a galériában rendezett tárlatával kezdődött, majd a győri Xantus János Múzeumban, a kalocsai Schöffer Műzeumban, a Pécsi Galériában, 2012-ben pedig az egri zsinagógában folytatódott. A Fényvarázslat című tárlat középpontjában a Lézerutazás című fényinstalláció áll, amely tizenhárom, transzparens anyagokkal különbözőképpen megtöltött üvegoszlopból áll. Ezeken hatol át a lézersugár, s ahány stációt érint a fény, annyiféleképpen változik. A kérdés, az alkotó szerint, hogy a különböző szituációkban ugyanaz az igazság érvényesül-e, vagy egy másféle – a kérdést természetesen nemcsak a fény változásaira, hanem a gondolkodás folyamataira is érti. A lézerutazás egyik legfontosabb eleme vagy éppen kelléke, anyaga az a Mengyán András által kifejlesztett folyadék, amely teljesen transzparens, és amely a kétdimenziós formát háromdimen-zióssá alakítja át. Ez a jelenség figyelhető meg az üvegoszlopok együttesének első, a földszinten elhelyezett, illetve a sort a kiállítás alsó terében folytató hetedik darabjában. Más oszlopokban hengerpikkelyek, duplakúpok, fordított tükrök, lamellák irányítják, illetve törik meg, térítik el a fény útját, illetve az utazás végén abszolút véletlenszerűen elhelyezett gyűrt, átlátszó anyag szórja szét a környezetben, véletlenszerű formákat vetítve a terem falára.

Ez a véletlenszerűség és a vele járó festői vagy éppen poetikus hatás figyelhető meg a fényutazást indító folyadékos oszlop azon változatánál, amely a fényinstallációtól függetlenül, önálló alkotásként szerepel a tárlaton. A Formák metamorfózisa című oszlopon alulról fölfelé áthatoló fény az oszlopot lefedő üveglemezen képződő párarétegen megtörve, illetve a lemezen keresztül a mennyezetre vetülve a játékosság, a spontaneitás érzetét társítja a programkészítő logika mellé. Azokban a terekben, amelyek belmagassága jóval nagyobb a galériáénál, ez a véletlenszerűen képződő kép igen hatásos lehet – ilyen terekben helyezték el a műnek a Stratford upon Avonban lévő MAD (Mechanical Art and Design) tulajdonába került példányát, illetve azt az oszloppárt, amelyet a londoni Canary Warf 39. emeletének konferenciatermében állítottak fel. Úgy tűnik tehát, a Lézerutazás folytatódik, valóban, határok nélkül.

A tárlat más művei a nagyváros világának konkrét elemeit idézik meg, kötődnek korunk urbanizált életet élő emberének mindennapi világához, a metropoliszok korának egyre nehezebben feloldható ellentmondásaihoz. A művészet azonban, legalábbis Mengyán András számára, több, mint a kábeltelevíziós csatornák vagy éppen a ma trendinek számító intermediális projektek gyors kérdésekből, gyors válaszokból fölépülő kvízműsora. Tudja, nem egyetlen megoldást kell bejelölnünk a gyorsan elvihető nyereményért, amely persze távolról sem olyan nagy, mint amilyennek adózás előtt látszik. Ahogyan a Vizuális térpolifónia erővonalai az egyik irányban a jelen és a jövő felé mutatnak, úgy a másik irányba követve őket azok felé a nagy szellemi, mondhatni kozmikus összefüggések felé indulunk el, amelyeket megismerve könnyebben adhatunk választ arra a bizonyos gauguini hármas kérdésre, amely így szól: Honnan jövünk? Kik Vagyunk? Hová megyünk?

Ez a varázslat s ez az igazi ráció: Mengyán András azt a világot próbálja meghatározni, amelyben valóban otthon lehetünk, szüntelen keresve és találva, elcsüggedve és újra bizakodóan. Ott, ahol sűrűsödik a sötétség, s újabb és újabb fényeket teremt, hogy megtaláljuk a helyes irányt. Beszélget a fénnyel, hallgatja azt, amit mond, és a fény minden mondatára új fény születése a felelet.

Print Friendly