Rockenbauer Zoltán: Apacs művészet. 

Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók (1900–1919)

Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014, 464 oldal

Rózsa T. Endre

27-Apacs-muveszetMivel nulladik év nincs, húsz évet fog át Rockenbauer Zoltán kiváló könyve. A korszak művészeti mozgalmaiból kirívóan sok alkotás emelkedik ki és éri el a chef d’oeuvre, a csúcsmű rangját, mégis nyers ellentmondásokkal teli ez a különös két évtized. Az események részleteit is alaposan áttekinti a könyv, azonban az érzékeny elemzések, remek felismerések és kedélyes anekdoták kavargása mögött átsejlik, hogy a nagyvilágot érteni akaró progresszív magyar polgárság szellemi elitje roppant szűk, és ráadásul igen vékony jégen táncol, ami 1919-ben nagy recsegéssel be is szakadt alatta.

Vásárlóbarát a könyv. Azzal fogja vissza az árat, hogy elmaradtak a műmellékletek. Pótolja viszont a hiányt, hogy a www.facebook.com/apacsmuveszet honlapon rendre feltalálhatók a lényeges alkotások, és megnyílnak a továbbvivő utak. A téma komoly eszme- és társadalomtörténeti elemzést érdemel, de egy könyvismertetésnek szűkek a korlátai, csak érinteni tudom a legfontosabbakat. A könyv egy pszichotikus horrorral kezdődik. Seidler Irma festőnő 1911-ben a Dunába ugrott. Az érintett személyek miatt kultúrtörténeti jelentőséget kapott ez az öngyilkosság. Minden eddigi értelmezéshez képest Rockenbauernak sikerült újat mondania. Egy másik pszichotikust, Czigány Dezsőt állította az eddig Orbán Dezsőnek tulajdonított helyre. Dokumentumokon alapuló érvelése meggyőző. A bonyolultan izgalmas történetet kéretik elolvasni a könyvben.

Passuth Krisztina írja Rockenbauer könyve kapcsán, hogy a korszak mozgalmai (Nagybánya, a „neósok”, a „magyar Vadak”, Nyolcak, aktivisták stb.) olyan messze kerültek már a mától, mintha Mátyás király udvarában zajlottak volna. Véleményem szerint ez tévedés. Az alapkérdés ma is nagyon élő, mit tekintünk magyarnak, és mit nem. Harci kérdés. Gondoljunk például Makovecz Imrére. Az évekig Párizsban élő Márffy Ödön azt mondta egy 1956-os interjúban: „Nagybánya nem magyar festészet, hanem München.” Nem vitás, a Nyolcak Párizshoz igazodott. Akárcsak Ady Endre, aki a vármegyei dzsentrivilág kritikájához Párizsban talált referenciát. Tisza István tudta, miért kell Adyt utálni.

Kassák és az aktivisták máshonnan tájékozódtak. Azután hosszú évtizedeken keresztül nagy tájolási zavar mutatkozott – az Európai Iskola rövid közjátékát leszámítva – egészen a 60-as évek végéig. 1970-ben rendezték meg a Műegyetem R épületében a „neoavantgárd” Szürenon és az Iparterv első (és utolsó) közös kiállítását. Akkori kritikámban főtémaként mérlegeltem, mit jelent a nyugati minták követése, és mit a kikerülése. Rockenbauer meggyőzően bizonyítja, hogy 1900 után a magyar művészet élvonala egyre jobban szinkronba került Európával. Roppant ígéretesen bontakozott a magyar kubizmus, míg az első világháború le nem söpörte a színről. Majd 1919 után emigrációba kényszerült a klasszikus magyar avantgárd. Azonban az már egy másik történet.

 

Print Friendly