Az I. Országos Kisplasztikai Quadriennáléról

Modern Magyar Képtár, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, II. 28–V. 3.

Lóska Lajos

20-kisplasztika-baraztamas-aranykor

Baráz Tamás: Aranykor, 2012, bronz, 46x36x16 cm

Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtárnak helyet adó impozáns épületében rendezték meg az idei év első negyedében az I. Országos Kisplasztikai Quadriennálét. Mielőtt azonban ezt a tiszteletet parancsoló méretű, 84 művész közel másfélszáz alkotását felvonultató kiállítást bemutatnám, érdemes néhány szót szólni a pécsi kisplasztikai biennálék nem is olyan rövid történetéről. A Kádár-korszakban hosszú évtizedekig a modern magyar művészet fellegvárának számító Pécsett rendeztek országos kisplasztikai biennálékat, mégpedig 1967 óta, ahol sok, az unalmas, vonalas köztéri szobroktól eltérő, merészen új szemléletű műalkotás szerepelt. Nos, ez a kiállítássorozat azután közel félszáz esztendő elteltével, a 2000. év második felében egyszer csak megszűnt. Akkoriban krónikus pénzhiányról suttogott a szobrászszakma. A pécsi kisplasztikai biennálék berekesztését követően a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Szobrász Társaság a szakma jogos igényét figyelembe véve egy új biennále szervezését kezdte el, melyen a beadási kritériumok közül kimaradt a mérethatár, tehát bármilyen nagyságú művekkel lehetett jelentkezni. A szervezők helyszínül a MűvészetMalmot választották Szentendrén, és az elmúlt esztendőben immár a harmadik bemutatót (Új Művészet, 2014/11) tekinthették meg az érdeklődők a Duna-parti kisvárosban. A pécsi JPM munkatársai (mindenekelőtt a korábbi biennálék kurátora, Sárkány József) viszont úgy érezték, mégiscsak szükséges folytatni a közel ötvenesztendős tradíciót, így született meg a jelenlegi, pénztakarékosabb quadriennále, amely a hosszabb felkészülési időintervallumból következően nagyobb rálátásból tud képet nyújtani napjaink magyar kisplasztikájáról. A szentendrei és a pécsi tárlatok kiállítói között van ugyan átfedés, de ez nem jelent különösebb problémát (legfeljebb akkor, ha ugyanazzal az anyaggal jelennek meg mindkét helyen a művészek), ugyanis a pécsire a fiatalok mellett többnyire olyanok küldték el kisszobraikat, akik már korábban is rendszeresen részt vettek a biennálékon, és ezt a fórumot tartják magukhoz közelebb állónak. Azt mondhatjuk tehát, hogy a pécsi és szentendrei kiállítások meglétével csak nyert a szakma, mert a művészek immár két fórumon is megmérettethetik magukat.

Visszatérve az I. Országos Kisplasztikai Quadriennáléhoz, stiláris szempontból egyre kevesebb figurális munkával találkozhatunk (ha vannak is, igen stilizáltak), egyre több viszont a nonfiguratív, új konstruktív, illetve minimal szemléletű. Ezt a tendenciát tekinthetjük talán szimptomatikusnak is, mivel napjainkban, a posztmodern utáni, az építészek által „retro-modernnek” definiált, általam jobb híján „neo-neomodernnek” tekintett időszakban a figurális vagy a média manipulálta kifejezésmódok után ismét az elvontabb, posztkonceptuális, valamint az óvatosan társadalomkritikus ábrázolásmódok kerülnek előtérbe.

Természetesen óvatosan kell bánni az elméletekkel, és semmiképpen sem a divatos teóriákat kell számon kérni a kiállított műveken, célszerűbb inkább önmagukban vizsgálni őket. A középgeneráció tagjai vannak jelen a legnagyobb anyaggal. A Csiky Tibor művészete által fémjelzett új konstruktivizmus örökösei közül Heritesz Gábor és Nagámi nevét kell megemlítenem, a MADI csoporthoz tartozó, elsősorban lemezzel dolgozókat pedig Ingo Glass és Ézsiás István képviseli. Ugyancsak konstruktív szemléletű Plank Antal sárga színű plasztikája és az e vonulathoz kapcsolható Kalmár János egyszerre esztétikus és reduktív, hajlított kampószerű formából felépített kompozíciója (Parisien Pierrot, 2010). Kiemelt szerepe van a szerkezetnek Gaál Tamás művészetében is, de az ő kifejezésmódját a tárgyak, a fém és a fa kombinálása legalább annyira alakították, mint az oldottan geometrikus formák. A Redőny és kert (2013) című rétegelt kisplasztika alsó része egy csorba bronztányér, ami fölé padlóra emlékeztető bronzelemeket helyezett a szobrász, azokat pedig egy levélmintás bronzlap, a kert fedi le. A Köz-test IV. (2013) egy, a közepén felpúposodó lyukas bronzdobozra emlékezet, melynek nyitva hagyott előlapján kezd kicsúszni egy tárgy. Monori Sebestyén egy fehér és egy fekete márványlapból „hajtogatott” dobozt (Összetevő III., 2010) mutat be. A fiatal Gilly Tamás alumíniumöntvény Edényvályúja (2011) egyszerre tárgy és összetett geometrikus idom. Kelle Antal ArtFormer felszeletelt göbjei egy tökéletes forma széthullását dokumentálják (Gömbpozitúrák, II., IV., 2014).

Van némi popos felhangja Baráz Tamás bronzszájának (Aranykor, 2012), már csak azért is, mert az 1960-as évek magyar popművészének, Lakner Lászlónak volt kedvelt témája a merész kivágásban ábrázolt száj. Szintén poposak Kungl György színes kerámia tájszobrai. Barabás Márton önmagába záródó oválist formázó zongorabillentyű-kompozíciója ellenben manipulált objekt (Végtelen billentyűk, 2015). Drabik István korábbi, hegesztőpákával készített, roncsolt, égett alakjai után egy éles szélű fémdarabokból összehegesztett, hatalmasat lépő figurával jelentkezett (Delta, 2015). A plasztika dinamizmusát figyelve nekem még Umberto Boccioninak a Folytonossági formák a térben című futurista műve is eszembe jutott. A néhány esztendővel ezelőtt még festett bronzszobrokat készítő Mata Attila hideg, fényes, dinamikus, rozsdamentes konstrukciói a kubizmus lecsupaszított formáit idézik. Az említett monumentumok társaságában található Colin Foster két fehér műgyanta munkája, mely inkább egy köztéri mű tervének tűnt, mintsem kisplasztikának. Áttört, organikus, nonfiguratív alakzatokból szerkesztette Csurgai Ferenc két kék színűre festett betonplasztikáját (Benned az ég I-II., 2013). Figyelmet érdemel Albert Farkas apró kerámia golyócskákból felrakott büsztje (Portré apró gondolatokkal, 2014), illetve a stúdiós korú Majoros Áron Zsolt, aki korábban a figuráinak felületét fémpénzekre, gömböcskékre emlékeztető, kör alakú elemekből állította össze. A jelenlegi bemutatóra többek között egy vízszintesen egymásra rakott acéllapokból konstruált guggoló alakkal jelentkezett (Látszathatár, 2015).

Meg kell még emlékeznem az ugyancsak a fiatal nemzedékhez tartozó Németh Marcell Köz(tes)tér 1. című (2011) acéllemez reliefjéről, amely engem kicsit Ferenczfy-Kovács Attila 50-es éveket idéző vasképeire is emlékeztet. A dombormű aprólékosan megmunkált, maratott, csiszolt, hegesztett motívumai, a fotószerűen dokumentált autópályarészlet, a magasfeszültségű vezetéket tartó villanypózna, a behajtani tilos tábla bravúrosan adják vissza a városszélek, a peremvidékek sivárságát.

A kiállítás egyik legkisebb helyiségében találhatóak a mágikus-mitikus alkotások. Közéjük tartozik Gellért B. Istvánnak az évtizedek óta épülő képzeletbeli városából előkerült újabb lelete, A titokőrző (2010). A talányos, fogantyúkkal ellátott bronzhasáb tetején három kis edény látható, ezek a hordozható mini oltárral együtt bizonyára valami ezoterikus szertartás kellékei. Menasági Péter egy sóval beszórt ovális tálcára helyezett andezitből faragott főnixtojást, ami paradoxon, ugyanis, mint tudjuk, a főnix hamvaiból születik újjá (Főnixalom, Világtojás, 2014).

Igaz az a gyakran hangoztatott megállapítás, hogy a szobrászat tér nélkül nem létezhet. Hadd zárjam tehát írásomat egy Heidegger-idézettel. A német egzisztencialista filozófus a következőket írja a „…költőien lakozik az ember…” című kötetében található, a művészettel és a térrel foglalkozó tanulmányában: „A tér – az, ami időközben fokozódó mértékben, s mind makacsabbul hívja ki a modern embert, hogy véglegesen uralma alá hajtsa? A modern képzőművészet nem ennek a kihívásnak enged-e, amikor magát mint a térrel való vitát fogja fel? Vajon nem ezáltal talál igazolásra időszerűségét illetően?” (i. m. 212.). Ha végigtekintünk a kiállított munkákon, e még a posztmodern tanok elterjedése előtt megfogalmazott gondolatok ma is nagyon időszerűnek tűnnek.

Díjazott művészek:
Kelle Antal ArtFormer, Az Emberi Erőforrások Minisztériumának díja, az I. Országos Kisplasztikai Qadriennále fődíja

Veres Balázs, A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége díja

Hegyvári Bernadett, A Janus Pannonius Múzeum és a Dél-Pannon Múzeumokért Közhasznú Egyesület díja

Gaál Tamás, Pécs Megye Jogú Város díja

Print Friendly