Sötétségből a fénybe

Bill Viola metaforikus utazásai

 P. Szabó Ernő

07-BillViola

Bill Viola: Trisztán mennybemenetele (A hegy hangja a vízesés alatt) / Tristan’s Ascension (The Sound of a Mountain Under a Waterfall), 2005, színes HD videó projekció, négycsatornás hang, mélynyomóval (4.1), képernyő méret: 5,8×3,26 m); változó terem méret, 10’ 16” Performer: John Hay

Párizs és Bern, Amszterdam és Adelaide – Bill Viola művei az utóbbi években szinte folyamatosan egyszerre láthatóak a világ legkülönbözőbb pontjain. 2014-ben Párizsban „minden idők legnagyobb” bemutatóját rendezték meg videóiból, videoinstallációiból, bár alighanem nehéz volt felülmúlni az 2006–2007-es Hatsu Yume (First Dream) című tárlat sikerét a tokiói Mori Art Museumban, amelyet több mint 340 ezren tekintettek meg. Az idei Adelaide Fesztivál, amelyet február 27. és március 14. között rendeztek meg Dél-Ausztrália fővárosában, egyrészt a bemutatóhelyek nagy száma miatt hívja fel magára a figyelmet – három helyszínen vetítik a filmeket (a tavalyi berni bemutatónak a Kunstmuseum és a Münster adott otthont), mégpedig a patinás Queen’s Theatre-ben, az Art Gallery of South Australiában és a Szent Péter-katedrális Miasszonyunk-kápolnájában –, másrészt a válogatás miatt, hiszen az életmű hét fontos darabja kerül közönség elé – a Kereszteződés (1996), A hírnök (1996), a Tűz asszonya (2005), a Trisztán mennybemenetele (Egy hegy hangja a vízesésben, 2005), a Három nő (2008) –, és premierként vetítik a Mirage-sorozat két darabját, a Séta a gerincen és a Véletlen találkozás címűt (mindkettő 2012-ben készült). Február 28. és április 12. között az amszterdami Nieuwe Kerkben is közönség elé kerül a Trisztán a Tűz asszonya (2005) társaságában mint a kiállítóhely Remekművek-sorozatának része, miközben a szöuli Kukje Galéria is Bill Viola-bemutatót rendez március 5. és május 3. között.

Hogy mi az oka ennek a páratlan népszerűségnek, annak alighanem már ma is könyvtárnyi irodalma van, miközben a magyarázat talán néhány szóban is összefoglalható: Bill Viola (akinek a nevét állítólag helyesebb úgy kiejteni, ahogyan írjuk, mert az 1951-ben New Yorkban született és 80-as évek eleje óta a kaliforniai Long Beachen élő művész nagyszülei Lombardiából származnak) élet és halál alapkérdéseivel, a születéssel és az elmúlással, a kiszolgáltatottsággal és a reménnyel foglalkozik, a mozgókép segítségével olyan szuggesztíven mutatva be az emberi lét drámáját, mint talán senki más. Aligha túlzás, amit mond: „A videóval egy időben születtem” – pályafutása során a pályakezdés zárt csatornás videoműveitől indulva eljutott a videoinstalláció, a hangenvironement, az elektronikus zenei performansz legkülönbözőbb formáiig, de részt vett Peter Sellers rendezővel és Esa Pekka Salonen zeneszerzővel együttműködve Wagner Trisztán és Izolda című operájának színpadra állításában is, amelynek világpermierjét a párizsi Bastille Operában tartották 2005-ben.

Az említett Trisztán mennybementelének 2005-ös megszületése alighanem részben ehhez a munkához kötődik, másrészt pedig nyilvánvalóan annak a szenvedélyes érdeklődésnek köszönhető, amellyel Bill Viola a középkori és a reneszánsz művészet felé fordul, amióta a régi művészet mestereit közelről tanulmányozhatta a 70-es évek közepén – 1974–76-ban technikai igazgatója volt a korszakos jelentőségű firenzei kísérleti műhelynek, az Art/Tapes/22-nek. Erre a hatásra utal egyik legismertebb munkája, az Üdvözlet, amelyet Pontormo művészete ihletett, s amelyet 1995-ben a 46. Velencei Biennálén az amerikai pavilonban mutattak be. Művészete azonban nem csak az európai festészet tradícióiban gyökerezik, a keresztény misztika mellett a zen buddhizmus és az iszlám szufi irányzat is jelentős hatást gyakorolt rá. 1979-ben feleségével, alkotótársával Kira Perovval a Szaharába utazott, 1980-ban ösztöndíjasként egy évet töltött Japánban, Daien Tanaka vezetésével mélyedt el a zen buddhizmusban, később Fidzsi hindu közösségében a rituális tűzjárást tanulmányozta, 1987-ben Amerika még érintetlen tájait, az éjszaka fényeit fényképezte.

Művészetének legfontosabb tárgya és kifejezőeszköze az emberi test, amelyről a tibeti buddhizmus egyik legfontosabb, kétezer évvel ezelőtt született írását, a Vimalakirti szutrát idézve úgy vélekedik, hogy „a valóságot a test egésze érzékeli”, s amelynek tana szerint az értelemmel egyensúlyban kell lennie. Az érzékelő, kifejező test mozgását a valóságos sebességhez képest olykor sokszorosan lelassítva ábrázolja (ahogyan például az említett Üdvözletben), így erősítve fel az érzések kifejezésének a hatását. A mozgás sebességéhez hasonlóan fontos kifejezőeszköz számára a fény, amely mintegy birtokba veszi az adott pillanatban az emberi testet, kiemelve azt az emberi létezés koordinátái közül, elmosva tér- és időbeliség, a földi és a földin túli létezés határait, a teljesség elérésének a lehetőségét villantva fel – hogy azután a fények kihunytával az emberi létezés drámáját is megidézze.

A fény az egyik központi szereplő a legkorábbi Bill Viola-művek közé tartozó Érted sír című műnek (1976), amelynek a középpontjában egy éles fénnyel megvilágított tér, illetve az abban lehulló, kamerával felvett és sokszoros nagyításban kivetített vízcseppek vannak – azt a szinte elválaszthatatlan kapcsolatot megelőlegezve, amelybe később a fény és a víz került Viola műveiben. Ugyancsak a vászonra kivetített történés áll az 1983-as Cella Keresztes Szent Jánosnak című videoinstalláció középpontjában is, amelynek igazi inspirációja az inkvizíció által 1577-ben bebörtönzött spanyol misztikus, Keresztes Szent János költészete, illetve az általa keltett látomás „egy kis celláról a sötétben s a megszülető fényről”. Az installáció középpontjában néhány tárgy áll, s egy kis monitor, amely távoli tájat ábrázol, a néző a szerzetes spanyolul elmondott verseit hallja – az együttes kiemeli az őt körülvevő környezetből, a lélek erejét megjelenítve mintegy relativizálja a megkínzott test fájdalmait.

Hosszú belső utazásra hívják a nézőt Viola 1991-es Elmúlás című művének fel-felvillanó képei, az álom és az ébrenlét, a jelen érzékelése és az emlékezés határán. A művet édesanyja, Wynne Lee Viola emlékének ajánlotta, neki szentelte az 1992-es nantes-i Triptichont is, s amely kiváló példája annak, hogy milyen mélyen személyes Viola művészete, ugyanakkor milyen tudatosan alkalmazza, építi be több művébe is a különböző eszközöket. A nantes-i Szépművészeti Múzeumban, egy 17. századi kápolnában bemutatott alkotás bal oldalán a születés képsorait látjuk (ezt a képsort első fia 1988-as születése ihlette, egy kaliforniai szülészeti klinikán vették fel), a jobb oldalon a halált kómában lévő édesanyjáról 1991-ben készült képsora idézi meg, középen pedig a kettő közötti metaforikus utazást egy vízmedencében lebegő test fejezi ki – ezt a képsort eredetileg az Elmúlás számára vették föl.

Az 1996-os Kereszteződés képsora az özönvízzel és tűzoszloppal szembesülő férfiről egyszerre előlegezi a 2001-es Öt angyal az áradatát és két 2005-ös művet, a Tűz asszonyát, amelynek szereplője a tűzbe hajolva megsemmisül, miközben a tűzáradat fokozatosan áramló vízzé alakul át, s a Trisztán mennybemenetelét, amelyben a magasba törő vízoszlop emeli a magasba a ravatalról, oldja fel Trisztán holttestét. A fény és a víz válik főszereplővé abban a sorozatban, amely az Átváltozás címet viseli, s amelynek első darabját a 2007-es Velencei Biennálén a reneszánsz San Gallo-templomban mutatták be. A Part nélküli óceán című 65 perces video- és hanginstalláció három monitorát oltárokon helyezték el, mindegyiken sötét háttérből lépnek elő lelassított mozgással a szereplők. Ahogyan testük különböző pontjain előtör a víz, sötét, árnyszerű testük megszínesedik, arcuk, kezük fényleni kezd, vonásaik átszellemülten ragyognak, majd megfordulva fokozatosan újra eltűnnek a háttérben, megsemmisülnek az idő, az emberi élet törvényei szerint – intenzív létük azonban kitörölhetetlenül a szemlélő emlékezetében marad. Ehhez a sorozathoz tartozik a többi között a Visszaékezés (2007), az Anika (2008), a Költemény (2005), a Melina (2008) című diptichon, de ebbe a körbe sorolható a Látogatás (2008), az Elfogadás (2008), s ezt a sort folytatja a 2014-es Felcserélt születés is.

A 2005-ös Költemény című triptichon fényei és sötétjei a Viola művészetében alapvető jelentőségű víz és tűz mellett a két másik elemet, a földet és az eget is megidézik. Az egyik képernyő képsora, amelyen a holdfényt visszatükröző víztükörből egy férfitest emelkedik ki, majd tűnik újra el, egyik legismertebb művét, az 1979-es Visszatükröződő medencét idézi, a mű egésze viszont a művész egyik legújabb alkotását előlegezi meg, amely nemcsak összegző jellege miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert az első olyan mozgóképet alkalmazó alkotás, amelyet állandó jelleggel templomban helyeztek el. A St. Paul-katedrális főoltárán (a második világháború amerikai áldozataira emlékező Amerikai Emlékkápolna közelében) látható Mártírok (Föld, Levegő, Tűz, Víz) négy képernyőjén az első képeken négy mozdulatlan emberi alak látható, majd fokozatosan fölerősödik, végül viharossá válik az elemek mozgása, a végsőkig próbára téve a tűrőképességet. A legviharosabb pillanatok reprezentálják a mártírium legsötétebb pillanatait, egyben azonban azt a folyamatot is, amelynek során a halálon keresztül a megtisztulásig, a sötétségből a fény felé vezet az út. Ebben az évben helyezik el a katedrálisban a mű párdarabját, a Máriát. Bill Viola szerint „a Mártírok és Mária témája az emberi létezés mélységes titkait szimbolizálja. Az egyik a születéssel, a másik a halállal foglalkozik, az egyik a teremtéssel és a kényelemmel, a másik a szenvedéssel és az áldozattal. Ha sikerül megvalósítani az elképzeléseimet, a művek együttese egyszerre funkcionál majd a kortárs művészet esztétikai értéket hordozó termékeként és a hagyományos áhítat és kontempláció praktikus tárgyaként”.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!