Művésztanárok tárlata Szegeden

 P. Szabó Ernő

Marosi Kata: Kánikula

Marosi Kata: Kánikula

Kánikula – mindenki a vízben. Marosi Kata egyik kompozíciójának a címe magától értetődő természetességgel kínálja magát az indításhoz, egy olyan áprilisi napon, amelyre a legszívesebben azt mondaná az ember, hogy az idei nyár legmelegebb napja, arra azonban „természetesen” nem akar figyelmeztetni, hogy mindannyian nyakig benne vagyunk. Mármint a vízben. A tanárok, legyenek rendesek vagy úgynevezett óraadók, egyébként is bírják a mélyvizet, stílusos mozdulatokkal tempóznak előre, sok mindent megéltek már a kortárs magyar művészet világában eltöltött éveikben, évtizedeikben. A szó szoros értelmében megszenvedtek azért, hogy legyen mit átadniuk tanítványaiknak, és ezen nem csak a módszertani és pedagógiai szempontok alapján továbbadott ismereteket, a tantervek alapján kidolgozott tananyagot értem. Sőt, azt a legkevésbé.

Sokkal inkább azokat az értékeket, amelyeket saját művészi világukon belül hoztak létre, s amelyekkel legalább akkora hatást gyakorolnak a hallgatókra, mint a formális ismeretátadással. Vannak kiváló művészetpedagógusok természetesen, akik maguk mint művészek kevésbé termékenyek vagy sikeresek – hogy csak egy példát említsek, alighanem ilyen volt a Török Pál utcai Kisképzőben, azaz a budapesti Képzőművészeti Szakközépiskolában a nemzedékek által máig emlegetett Viski Balázs –, de az ő esetükben is fontos volt az alkotómunka, amely oktatói, művészetpedagógiai munkásságukhoz társult.

Gál Lehel munkája

Gál Lehel munkája

Alighanem nincs semmi új a nap alatt, az ókortól a középkoron, a reneszánszon át egészen máig összefonódott, összefonódik a kétféle tevékenység. Nem véletlenül tiszteleg Szekeres Ferenc egyik alkotása Leonardo da Vinci előtt, talán ő volt az a mester, akinek a művészetét Bernardino Luinitól Boltraffióig a legtöbb tanítvány vitte tovább, de említhetnénk Caravaggiót is, aki klasszikus értelemben vett műhelyt talán sosem hozott létre, és mégis generációk művészetére volt hatással Európa legkülönbözőbb tájain. De ne kalandozzunk ilyen messzire az időben, hiszen van jó példa is a XIX. század végéről, a nagybányai mesterek és tanítványaik viszonyát illetően, s van még jobb francia, a XX. század elejéről, mégpedig Matisse, aki nem csak általában a fauvizmus nemzetközi elterjedésében játszott kulcsszerepet, de, elsősorban Czóbel Béla művészetén keresztül, a nagybányai művésztelep szétrobbantásában, a neósok kirajzásában is. A XX. század legjobb példája a Bauhaus, amelynek legendás tanárai Kleetől, Johannes Ittentől, Kandinszkijtól Moholy-Nagy Lászlóig, Breuer Marcellig tanárként, a modernizmus zászlóvivőiként egyaránt a legnagyobbak közé tartoztak. S ha már a magyar neveknél tartunk, hogyan hagyhatnánk ki Bernáth Aurélt, akinek européersége nélkül paradox módon aligha lázadtak volna fel éppen legjobb tanítványai, például a posztimpresszionizmustól a szürnaturalizmusig jutó, cserélő Csernus Tibor. Vagy a szelíd Szentiványi Kálmánt, Kokas Ignácot, aki ugyan nem kívánta saját képére formálni tanítványait, valahogy azonban mégis sok kis Kokas született a 70-es, 80-as években, s végül Barcsay Jenőt, akit számos olyan művész is mesterének tekint, aki soha nem volt ott egyetlen óráján sem? Lehet, hogy a szegedi Rajz-Művészettörténeti Tanszéken szobrászatot tanító Szabó Tamás szobrászművész ezért formálta meg a portréját Szentendre egyik terére? De ha már szoborportréról van szó Szegeden, hogyan hagyhatnánk ki a sorból azt a kiváló művésztanárt, Fischer Ernőt, akinek munkássága évtizedeken át meghatározó jelentőségű volt a városból indult fiatal alkotók számára?

Kántor Ágnes munkája

Kántor Ágnes munkája

Más idők voltak azok, amelyekben ő dolgozott, bizonyos szempontból alighanem könnyebbek a mostaninál, legalábbis a tanárok számára. Hihetetlenül gyorsan és határtalanul kitágult a kortárs művészet világa az utóbbi évtizedekben, a korábban lopva megszerzett és továbbadott ismeretek az avantgárdról, az izmusokról ma már talán a tananyag gerincét jelentik, s az új technikai eszközök, az intermédia adta lehetőségek talán nagyobb fejtörést okoznak a tanároknak, mint a hallgatóknak. De éppen ebben a helyzetben fontos igazán a „programfissítés”, ahogyan az egyik mű utal rá, az a párbeszéd, amely a műveken keresztül folyik, s ebben a helyzetben nélkülözhetetlenek a művésztanárok olyan közös bemutatkozásai, mint amilyenek közé a szegedi Spektrum című tárlat tartozik.

A Spektrum, a színskála természetesen végtelen. Nemcsics Antal festőművész, tanár, színdinamikus szerint csak a sárga színnek 1,2 millió árnyalata van. Az ő munkássága egyébként (amelyet mostantól a pápai Esterházy-kastélyban megnyílt állandó kiállítás reprezentál) a nemrégiben elhunyt Lantos Ferencével együtt újabb kiváló adalék ahhoz, hogy a művészi és a pedagógusi tevékenység lényegében csak egységben szemlélhető. És segít annak az igazságnak a tudatosításában is, hogy az egymás mellett megjelenő dolgok szemléléséhez meg kell keresni azt a nézőpontot, ahonnan nézve a részek összeállnak, igazi jelentésük, értelmük megmutatkozik. A képzőművészeti ábrázolások közül ilyen az anamorfia, amelynek alkalmazását megint csak Szekeres Ferenc említett művén fedezhetjük fel. Néhány kivágott lepke is látható az alkotáson, ezek viszont akár nem is olyan rejtett hommage-nak is tekinthetők, amellyel a kiállító a néhány héttel ezelőtt elhunyt Kocsis Imre festő-, grafikusművész előtt tiszteleg, aki hallgatóként, tanárként fél évszázadot töltött el a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, illetve Egyetemen, s akinek búcsúztatását éppen a szegedi kiállítás megnyitásának időpontjában tartották az Epreskertben. Ha e sorok írója nem lett volna éppen akkor Szegeden, nyilván szintén ott lett volna a tisztelgők között, a megnyitó más résztvevőivel együtt.

De akár törvényszerűnek is tekinthető az egybeesés, ami pedig a szegedi tárlatot illeti, a huszonegy művésztanár anyaga mindenképpen figyelemreméltónak mondható. Név szerint lehetetlen lenne felsorolni kilenc festőt, öt grafikust, három szobrászt, három iparművészt és egy fotográfust, egyenként sorra venni a Brüsszel körúti épület két szintjét megtöltő anyagot. Szabó Tamás ultramarin ragyogásban megjelenő plasztikája, táblaképei, Szíj Kamilla egyenként talán törékeny vonalakból formált sugárnyalábjai, Gál Lehel földig érő lábú felhői, egekig magasodó hegyei azonban mindenképpen említést érdemelnek. S persze a tanszékvezető Roskó Gábor Panaszos című plasztikája is, már csak azért is, mert akár vitatkozni is lehetne a mű sugallatával. Legalábbis akkor, ha alig valamivel korábban olvastuk egyik grafikáján a feliratot, amely így szól: „Az, hogy szemtanúk vagyunk, mindig utólag jut az eszünkbe – így mondja az öreg disznó.” Nos, aki végignézi a tárlatot, alighanem nagyon is tudatában van annak, hogy komoly történések szemtanúja. És alighanem örül, hogy az lehet.

Kiállításrészlet Gál Lehel és Szabó Tamás festményeivel

Kiállításrészlet Gál Lehel és Szabó Tamás festményeivel

Szegedi Tudományegyetem JGYPK Művészeti Intézetének Galériája

2015. április 16-május 3.

Print Friendly