A fényművészet lehetőségei a köztereken

Fordította: Kozák Csaba

Michael Bleyenberg

03-Bleyenberg-Spero-Lucem

Michael Bleyenberg: Spero Lucem, Fénykereszt, St. Agnes, Köln, Németország, 2003. A fény közvetítői, szivárványhologram, 1993

Közel 20 éve készítek szivárványokat. A festők ecseteket, vásznakat és színeket használnak, ám én szinte mindegyik projektemben a szivárvány teljes skáláját felhasználom. Ahelyett, hogy szivárványokat festenék, a holográfia eszközeivel történő alkotást és tervezést részesítem előnyben. Mielőtt holográfiával dolgoztam volna, klasszikus ábrázoló festészetet műveltem nagyméretű vásznakon, akvarelleken, a kiállításaimra készülve a műtermem padlóján rajzoltam pasztellel, pigmentporral, krétával. Az első szivárványos hologramjaimat a kölni Média Művészeti Akadémia laboratóriumában készítettem el 1993 körül. Nagymértékben különböztek korábbi munkáimtól: kisméretű művek voltak, de nem volt közük se a festészethez, se a szobrászathoz, se a fotográfiához.

Szivárványhologramok, „a fény közvetítői”

Ezek a „titokzatos fénydarabkák” olyan üveglapon vagy filmen tűnnek elő, melyek felülete fotóérzékeny réteggel van bevonva, s a lézer fényének van kitéve. Posztamensen állnak, ami halogénlámpával van megvilágítva, így mélységérzetet keltenek, szoborként viselkednek, és van egy különleges hatásuk: önmagukat a környezetbe vetítik, terjeszkednek a térben, pedig nem is háromdimenziósak.

Már korán világossá vált számomra, hogy a hologram nem pusztán a festészet helyettesítője, nem csupán egy esztétikus művészeti objekt, hanem inkább egy olyan elem, amivel fényt lehet teremteni a térben! Ez lett jövőbeli munkáim stratégiája. A 2010-ig elkészült hologramjaim nemcsak objektek voltak, hanem egyben vetítőként is viselkedtek, fényvető elemként is működtek. Ezeket „a fény közvetítőinek” neveztem el.

Számomra a holográfiának semmi köze nincs a 3D-s hatásokhoz, sem pedig más vidámparki szintű vizuális trükközéshez. A holográfia nem a valós világot modellezi, hanem inkább egy mesterséges-művészi valóságot generál a fény használata által. Hologramjaim potenciális terekről lebbentik fel a fátylat, rajtuk minden pillanat új perspektívát teremt. Így válnak lehetséges jelentések vetítővásznaivá.

A Szem-tűz és más fényszobrok közösségi térben

Természetesen megvolt bennem az ambíció, hogy igazán nagy dolgokat csináljak! Montázsokat és modelleket készítettem a látványterveimről: fényt szerettem volna építeni közösségi térben, megtervezni egy épület arculatát, homlokzatát.

Először egy valódi szivárványfalat, egy holografikus murális munkát akartam megvalósítani. A Szem-tűz a legnagyobb német kutatási alapítvány, a DFG megbízásából készült el 2000-ben, Bonnban. Ez a mű lehetővé tette, hogy egy profi laboratórium felszereléseit használjam, ahol nagyméretű hologramok előállítására alkalmas rendszert sikerült kifejleszteni.

NBF – New Burlington Flare

A következő egy köztéri szobor volt a New Burlington Place-en, a londoni Mayfairen. Ez három részből összeállított, prizmát formázó mű: egy prizmatorony emelkedik ki a tér közepén, a másik két prizma pedig a Regent streetnél található álmennyezet alatt lepi meg a járókelőket.

Spero Lucem

A számtalan szobor közül meg kell említenem a Spero Lucem (A fényben reménykedem) című művet, amely a kölni Szent Ágnes-plébánia megbízásából készült, és amelyet gyakran Fénykeresztként emlegetnek, mivel több nézőpontból és szögből egy keresztet formáz.

A holográfiával, a fény médiumát előnyben részesítve, új alapra helyeztem a művészetemet. A szivárvány színeire való fókuszálás nem a fénylő színek, az új technika fetisizálásából adódott, hanem egy új koncepciót követő új magatartás kifejezése: korunk művésze a fejlődő technológiát, médiumokat részesíti előnyben, megragadja a szivárványt, ahelyett, hogy lefestené azt.

Az elmúlt években változtattam a koncepciómon. Ennek egyik oka az volt, hogy az általunk használt szisztéma továbbfejlődött. Festőként többnyire egyedül dolgozol egy műteremben, ugyanakkor a holográfia kihívásai művészek, tudósok és szakemberek nemzetközi összefogását követelik meg, olyanokét, akiknek az a szenvedélyük, hogy „kifaragják” a fényt. Köln közelében, a szomszédságomban összeálltam egy mérnökökből álló csapattal, akikkel csaknem tizenöt éve dolgozom együtt.

Ebben a műhelyben szerkesztettek egy pont-mátrixnyomtatót, amivel széles skálájú hologramokat lehet professzionális módon létrehozni. Ezt mind a mai napig használom. Az általam használt design minden pixele fénypontokká van átalakítva, ahol minden egyes pont egy hologram, s minden pont egy pici szivárvány. A rendszer fejlődése során a prizmás pontok egyre kisebbek lettek, így jobb felbontást garantáltak. Ráadásul az expozíciós szög megváltozása megengedte, hogy három terv is elférjen egy filmen.

De sokszor voltak kényszerszünetek, ami irányváltást indokolt. A csapatomnak át kellett hidalni az újraszerkesztett méretekből adódó szakadékot a hologramok előállítása során. Mit kezdhettem ebben az időszakban? A „szabadidőmben” újra elmerültem a művészeti könyvekben, sok papírmunkát végeztem, fekete-fehérben szerettem rajzolni. Gyakrabban mentem múzeumokba és művészeti eseményekre, végül azt mondhatom, hogy újra megőrültem a festészetért, különösképpen a 15. században alkalmazott régi olasz és németalföldi technikákért. Akkor döntöttem úgy, hogy ezekre is figyelve folytatom a fénnyel kapcsolatos munkámat, és lépésről lépésre a gyakorlatban ellenőrzöm a dolgokat.

Momentum

A Momentum megbízásra készült. Felkértek, hogy készítsek el egy portrét, ami a német zsidó filozófus, Edith Stein (1891–1942) emléke előtt tiszteleg. A környezetet nem határozták meg, ezért újra kellett fogalmaznom a témát és annak jelentését. (Néhány részlet Edith Steinről: a náci rezsim fenyegetései miatt arra kényszerült, hogy feladja tudományos karrierjét, áttérjen a katolikus hitre, és kolostorba vonuljon. Írásaiban ezen döntését „via interior”-ként, belső, lelki útként ábrázolja. Azonban elhatározása, hogy belépjen a kölni karmelita kolostorba nem mentette meg az életét, 1942-ben Auschwitzban gyilkolták meg.)

Megkérdezhetik, hol van itt a portré? Már az elejétől tudtam, hogy borzalmas sorsa szigorú formarendet követel meg. Újra egy kettősen osztott, absztrakt hologram mellett döntöttem, melyen a következő szöveg állt: Hogyan jutunk el az Úrhoz? – a bibliai idézet a jobb oldali négyzeten olvasható. A Via Interior (A belsőn át) pedig a világtól kényszerrel elzárt életének mottója. A szöveg koncentrikusan van elrendezve a bal oldali körön. Ahogy jobbról balra váltunk, egy dinamikus folyamat lesz láthatóvá, egy „mozzanat”, tragikus sorsának végeredménye.

Pisano és a 15. század festői: portréábrázolások

A 15. századi németalföldi és itáliai festők iránt felébredő szenvedélyem következében egy sor portréábrázolással folytattam szivárványhologramjaimat, melyeknek a Reneszánsz címet adtam. Miért Reneszánsz?

A reneszánsz művészek csodálták az antik kultúrát. Ugyanakkor leleményes, univerzális embernek és feltalálónak bizonyultak. Például Leonardo, Piero della Francesca, Jan van Eyck és Vermeer nem csak festőként, hanem a geometriában jártas szakemberként voltak számon tartva. Néhányan tudományos kutatásokat folytattak a fénytan területén, míg mások technikai segédeszközöket építettek műveik kivitelezéséhez.

A Hockney–Falco-tézis

Ebben a kontextusban még két személyt kell megemlítenem: a brit művészt, David Hockney-t és a fizikus Charles M. Falcót, akik ugyanabban a tárgykörben számos publikációt jelentettek meg. Ilyen a Hockney illusztrációival ellátott Titkos tudás – A régi mesterek elveszett technikáinak újrafelfedezése.1 Ebben a könyvben azt állítja, hogy a festők a 15. századtól kezdődően optikai eszközöket használtak, melyek a figurák, drapériák, csendéletek elrendezésében, enteriőrök és más bonyolult tárgyak – például csillárok és lantok – ábrázolásában voltak segítségükre.

Írásaikban Hockney és Falco inkább a művészek alapvető szükségleteiről és igényeiről értekezik, mintsem kézművesség rejtelmeit ecseteli. Az alkotói eljárásokat leírva arra mutatnak rá, hogy a fénytan-alapú technológia nagy hatással volt az emberek megváltozott világlátására.

Osztom a véleményüket, hogy a mindenkori művészek örömmel fogadták koruk eredményeit, és ez különösképpen vonatkozik a tudományra és a technológiára. Olyan portrék sorozatát készítettem el, melyek erre az időszakra vonatkoztak, csodálatomat, megbecsülésemet és közelségemet fejeztem ki irántuk. Szívesen folytatom ezt az élvezetes játékot.

A szivárványok alkotásáról beszélek, mivel a szivárványokkal kezdtem, és azokkal is szeretném befejezni. John Freelyt idézve: a 14. század elején, 1300 körül egymástól függetlenül, a német tudós Dietrich von Freiberg és kortársa, Kamal al-Din al-Farisi már egy, a fényről és a színekről szóló teóriával álltak elő. A De iride et de radialibus impressionibus (A szivárványról és a sugárzó impressziókról) című írásában Dietrich azzal a ténnyel magyarázta a szivárvány jelenségét, hogy az egyes esőcseppeken és azokon belül megtörik és visszatükröződik a fény. Már jóval Newton előtt egy vízzel megtöltött üvegtállal kezdett kísérletezni, és arra a következtetésre jutott, hogy a fény megtörik a szivárvány beléptekor, a tárgy belsejében visszatükröződik, majd kilépéskor újra megtörik.

Van egy kérdés, ami folyamatosan a fejemben jár: milyen lett volna a 15. századi itáliai és németalföldi festészet, ha a kor művészei abban az előnyben részesültek volna, amit a mai kor olyan fejlett világítási technológiája jelent, mint a holográfia? Természetesen, ez egy furcsa feltételezés, de…

A Fény Nemzetközi Éve alkalmából a Műcsarnokban március 7–8-án rendezett Nemzetközi Fényszimpóziumon elhangzott előadás szerkesztett változata.
Az esemény az MMA és a Kepes Társaság támogatásával valósult meg.

Jegyzet

1    David Hockney. Secret Knowledge – Rediscovering the lost techniques of the Old Masters (Titkos tudás – A régi mesterek elveszett technikáinak újrafelfedezése), London, 2001.

 

Print Friendly