Villanások grafikusa

Részegh Botond grafikái 

Barabási Albert-László Villanások című könyvéhez

Mayer Erzsébet

18-ReszeghBotond

Részegh Botond: Villanások, 2010, vegyes technika

Amikor néhány éve kézbe vettem Barabási Albert-László Villanások című könyvét, a címe két ismert irodalmi szöveget hívott elő bennem. Az egyik József Attila Nyár című költeményének utolsó két sora: „csattan a menny és megvillan / elvtársaim a kaszanyél”. S akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy Barabási könyvének egyik vezérmotívuma lesz Dózsa nagy hatású történelmi villanása. Aztán felidéződött bennem Vörösmarty Előszavának néhány sora: „Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. / A vész kitört.” Amikor Barabási bevezeti könyvében a villanások fogalmát, hasonló költői képet alkalmaz. (A jelenség különösen akkor izgalmas, amikor a villanásokat bizonyos nyelvi jelek feltűnésével érhetjük tetten.) De hát Barabási az általa bemutatott történelmi, természeti, társadalmi eseményekkel bizonyítja is, hogy ezek egyrészt általánosak, másrészt pedig nem véletlenek. Márpedig ha ez igaz a múltra, akkor ez a felismerés átvihető a jövőre is, feltéve, ha kellő adattal rendelkezünk. A könyv alapján biztosak lehetünk benne, ebből van elegendő. A mai ember leglényegesebb jellemzője, hogy adatokból áll.

A villanás – szakszerű megfogalmazásban – a különféle, skálafüggetlen eloszlást mutató jelenségekben megfigyelhető valamiféle sűrűsödés, „gócpont”, intenzitáskülönbség. Ezzel a jelenséggel életünk bármely megnyilvánulásánál találkozunk az étkezési szokásunktól kezdve a téves bírósági döntésekig. Amikor valaki eljut egy újszerűnek tűnő felismerés megfogalmazásához, akkor az azt jelenti, hogy valami addig érvényben lévő ismeretet felülír.

A szöveg mélyén meghúzódó kérdések kérdése viszont az, miért lehet a villanások jelensége annyira általános, hiszen a példái azt mutatják, hogy nem csupán aktuális életünk megnyilvánulásait jellemzi, hanem egyértelműen állítja, a villanások az internet megjelenése előtt is léteztek. Barabási, éppen mert általános jelenségről van szó, a villanásokat az emberi akarattal és az emberi tudattal hozza összefüggésbe. Ami annyit tesz, hogy egy eddig fel nem ismert rendszer kapcsolja össze az embert, a természetet és a társadalmat. „Egy-egy hatalmas ugrást sok apró, egy helyben toporgó lépés követ, amely mintha nem is vezetne sehová, sőt időként kifejezetten visszafelé halad. Ezek azonban nem hiábavaló lépések, mert szükségesek ahhoz, hogy egy-egy új paradigma határait ki lehessen próbálni.” Barabási szerint a villanások a tudatos emberi élet kialakulásával függnek össze, vagyis az alkalmazkodóképességgel és a fennmaradásért való küzdelemmel.

Néhány hete villanásszerűen levettem a polcról a Villanásokat, majd kétszer elolvastam – a szerző esze járása ugyanis sajátos vonalak mentén mozog –, majd nekirugaszkodtam a harmadik olvasásának is, de ezúttal az illusztrációkra koncentráltam. Eleget szerettem volna tenni a tudós kérésének, hogy járuljunk hozzá az illusztrációkat megillető hely kialakításához. Ehhez – a befogadó dolgát könnyítendő – Barabási szempontokat is adott, szerinte Részegh Botond grafikái összekötik a múltat a jelennel és a jövővel, ahogy a különféle történelmi színhelyeket is, emellett a grafikák valamilyen természettudományos utalást is tartalmaznak.

Az illusztrációk közül csupán néhányat veszek górcső alá. A választás a képek telítettsége, komplexitásuk és a jelentésgazdagságuk alapján történt.

A 26. oldalon a 2. fejezet előtt található grafikán egy részlet látható Michelangelo a Sixtus-kápolnában készített freskói közül, az, amelyen a teremtő haragos arccal, nagy lendülettel útjára bocsátja a napot és a holdat. Lent sűrű, elmosódott sötét foltok láthatók. Középütt a kettőt összekötve húzódik egy térképszerű alakzat, egy különleges összekötő szál a sötét föld és az égi magasság között. A motívumok elhelyezése egyszerre mutatja az égi és a földi vertikális irányt, a térkép pedig a történelmi mozgás horizontálisát. A részek egymáshoz illesztése a vertikális és a horizontális síkon egyaránt dinamikus, a sűrűbb toporgásokat nagyobb ugrások követik. Ez a Lévy-pálya, vagyis a hatványeloszláson alapuló random bolyongás.

A kompozíció különösen izgalmassá válik, ha mindezt összekapcsoljuk a történelem színhelyeivel és mozgásával. 1512-ben Michelangelo a Sixtus-kápolnában elkészül a mennyezeti freskókkal, többek között a nap és a hold teremtésével. Részegh választása jól érzékelteti a 16. század természettudományos forradalmát. Kopernikusz 1510-ben kidolgozta elméletét a heliocentrikus világról. Felismerte, hogy a föld egy nagyobb rendszer része. A hiba ott történt, hogy mindezt az euklideszi geometria törvényeihez igazította, s a körpályától való eltéréseknek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Egy ilyen kizökkenésbe közel egy évszázad múlva, 1602-ben Hamlet bele fog remegni, és bele fog halni, legalább akkora vérveszteséget okozva, mint Dózsa Európa keleti részén. Shakespeare a drámában mintha a Villanások előhangját adná elő: villanások vannak, mint kínos rendellenességek, s nem tüntethetők el.

Róma nem csupán Michelangelo nagyszabású alkotásai miatt fontos. Itt van a nagy esélyes pápajelölt, Bakócz Tamás bíboros, az egyetlen magyar pap, akinek valóban megvolt az esélye arra, hogy pápa legyen. II. Gyula pápa maga mellé állította a különböző viszályokban, majd egy (el)utasító kézmozdulattal félreállíttatta. Milyen szépen rímel ehhez a haragvó Isten arca! X. Leo (a helyette trónra emelt ifjú olasz Medici) kitervelte, hogy a bíborost pápai bullával hazaküldi azzal a megbízással, hogy vezessen keresztes háborút Konstantinápolyba. Így kerülünk vissza a középkori Magyarország területére. A különleges mozgások hat hónapon át tartó, mindenféle tudományos történelemi ismeretnek ellentmondó mintázat szerint zajlottak, minden résztvevő döntését valami tikos és rejtett szándék, prioritás határozta meg.

A pápa Bakócztól akart szabadulni; Bakócz azért örült a megbízatásnak, hogy győzelemittasan visszatérhessen Rómába; Dózsa székely nemes létére azért lett zsoldos katona, és fogadta el a keresztes hadsereg fővezéri kinevezését, mert így menekülhetett meg korábbi bűnei (rablás, gyilkosság) következményei elől. Mindezek olyan nagy villanást eredményeztek, ami pusztító vészként végigsöpört egész Európán. A középkori Magyarország az ezt követő 12 év után megszűnt; a katolikusok meggyengültek, a reformáció sikeresen hódított; a muzulmánok sikeresen megvetették lábukat Európa keleti részén. Mintha ezek a változások az alábbi tömör véleményt támasztanák alá: a történelem azon dolgok összessége, melyeket elkerülhettünk volna.

A kép szerkezetét itt is az erőteljes vertikális elrendezés határozza meg. Itt is három elem kapcsolatával fűzi egybe az égi és a földi jelenségeket. A vár épületének statikussága itt is összetalálkozik a mozgással, részint a föld forgásával, részint pedig a kocka pörgésével. A két mozgás között az a különbség, hogy a bolygómozgás az emberi akarattól független, míg a kockáét az ember alakítja. A kockadobás egyszerre jelzi az ember kiszolgáltatottságát a titokzatos összefüggéseknek, mint ahogy azt a kísértést is, hogy beleavatkozzon ebbe az ismeretlen világba. Nem véletlen, hogy Barabási tanulmányában idézi Einstein elhíresült kijelentését, miszerint az isten nem kockajátékos, erőteljesen kiemelve ezzel a determinisztikus világba vetett tudósi hitét. Ugyancsak felidézi a Rubiconon átkelő Julius Caesar kijelentését: A kocka el van vetve. A kockajáték jól jön Barabásinak Bakócz bíboros jellemzéséhez is. A bíboros, aki az égi és földi törvények tisztelője, nagy játékos, addig forgatta a kockákat, amíg fölülkerült, majd rajtaveszett a játékon.

Részegh dobókockái mindezeken túl Poisson azon állítására is utal(hat)nak, miszerint az emberi viselkedés véletlenszerű. Barabási cáfolja ezt, első olvasásra meghökkentő érvvel: a kockadobást el is felejthetjük, mert automata vezérlésű álmodó robotok vagyunk. Érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tűnő viselkedésünk mögött logikus mintázatok ismerhetők fel. Valahogy úgy, hogy miközben egyes dobások kimenetele megjósolhatatlan, magában a sorozatban működik valamilyen szabályosság.

Barabási a Villanásokban nem állít, nem fejt ki, hanem sejtet, érzékeltet, elbeszél, alaposan megdolgoztatva a tudományos hittételekre vágyó olvasót. Bíráló, elutasító megjegyzései szolidak és alig észrevehetők. A természetben több olyan véletlenszerű mozgás van, ami nem írható le Einstein diffúziós elméletével, ahogy Rutherford exponenciális elosztásaival sem. A magabiztos fizikus kijelentése, miszerint a tudomány kizárólag fizika, a többi csak bélyeggyűjtés – hiteltelenné vált az emberi viselkedéssel kapcsolatban. A villanások hátterében a káoszelmélet, a Boltzman-féle entrópia és redundancia állnak.

Az illusztráción Buda azért fontos, mert ide tér vissza márciusban Bakócz a pápai bullával. Ide jön Dózsa, aki Ali török várkapitány legyőzése után várományosa lesz a keresztes hadjárat főkapitányi tisztének. Ezek a rejtett prioritások olyan villanást idéznek elő, hogy beleborzong Európa. Aki ismeri és követi a Dózsa-féle szabadságharc menetét, értetlenül áll az események folyása előtt, mert azok mindenféle tudományos történelmi ismeretet cáfolnak. Viszont megfelelnek a villanások logikájának.

Ahogy ránézünk erre az illusztrációra, a háromtagú elrendezés gyorsan szembetűnik. Felül a korábbi égi és univerzális összefüggések jelzése helyett itt egy különös emberi kart látunk, melybe egy fül van beültetve. Gyaníthatjuk, hogy nem a Himnuszunkból felénk nyújtott védő karról van szó. Lent a parasztháború utolsó felvonásából látunk egy végzetes jelenetet, a nemesi magyar hadsereg a szó szoros értelmében leveri Dózsa seregét. A két részt egy erőteljes vonal választja el. Mintha megszűnne az összefüggés az események között. A kéz nem csupán elhelyezése miatt, hanem a tanulmánykötetben betöltött jelentéshordozó szerepe miatt is domináns elem. II. Gyula halálos ágyán egy határozott kézmozdulattal adja utasítását, bárkit pápává választhatnak, csak a magyart ne. Bakócz nem tudta, hogy II. Gyula kinyújtott karja ellen hadakozott. Budán Bakócz bíboros egy szerény, de határozott mozdulattal intette az oltárhoz Dózsa Györgyöt, és átadta neki a pápa által megáldott keresztes zászlót, aki ezáltal nemcsak a király, hanem Krisztus katonája is lett.

A legjelentősebb keresztény vitéznek, Hunyadi Jánosnak a keze a győztes kardján nyugszik. Ő volt az, aki 1456-ban Nándorfehérvárnál megállította II. Mohamedet. Pedig senki sem sietett a várvédők megsegítésére, sem Európa, sem a magyar nemesség. III. Callixtus segélykérésként hiába húzatta a harangokat. A győzelem után egészen napjainkig a déli harangszó szól.

Dózsa György székely nemes címerében egy levágott kart láthatunk, ami arra utal, hogy a szendrői vár török kapitányának karját tőből metszette le, s ez alapján vette át a főszerepet a történelem színpadán. (Egy kis emlékezető a történelem mozgását vezénylő nagyságok kézmozdulatára. Azt csak sajnálhatjuk, hogy a különleges tehetségű, kiváló költőnk, József Attila is ebben a rendíthetetlen pózban tetszeleg. Egy biztos, ezek nem a gyógyító kéztartás alapesetei.)

Az a fül viszont az illusztráción roppant kínos. Nézzük meg Stelarc honlapját, hogy a szó szoros értelmében képben legyünk. A művész szerint, ha az ember egész élete digitális lenyomat, és a megfigyelő rendszerek minduntalan a véletlenek kiszűrésére törekszenek, akkor ezt a szűrő-ellenőrző vizsgálatot a megfigyelt ember mint megfigyelő a saját testével mint megfigyelttel is elvégezheti. Kell hozzá a két fülünkön kívül legalább még egy fül, amit Stelarc be is szerzett, és beültettette a karjába, hogy szervezete belső folyamatait pontosabban követhesse. Így lesz a megfigyelt egyszerre megfigyelő is. Dózsa esetében egy levágott török kar befolyásolta a keresztény Európa sorsát. De gondolhatunk a történelmi karmesterekre is, akik földrészeknek dirigáltak. Stelarc viszont elégedetlen a hagyományos emberi testtel. Egyrészt, mert képtelen megbirkózni a rázúduló információ mennyiségével, komplexitásával. Másrészt viszont fél is ennek a csúcstechnológiának az erejétől.

Amikor Barabási a kötet végén köszönetet mond Részeghnek az együttműködésért, utal arra, hogy az illusztrációt a középkorban illuminációnak nevezték. A két szó jelentése jól mutatja a szövegbe illesztett képek funkcióváltozását. Az illumináció latin szó a világossággal kapcsolatos, a szöveg tartalmának megvilágítását jelentette, minek következtében a befogadó könnyebben megvilágosodhatott. Az illusztráció leszűkítette ezt az átfogó, a szöveghez szervesen tartozó funkciót, a szemléltetést szolgálta, s könnyen a dekoráció szerepkörébe csúszhatott át. Részegh grafikáit elnézve, bizonyosan állíthatom, hogy ez esetben illuminációkról, szellemi megvilágításról van szó.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!