Szikora Tamás alkotásai

P. Szabó Ernő

Térben-Síkban – ezt a címet viseli az a kiállítássorozat, amelyet a Csongrádi Alkotóház-Művésztelep megalakulása negyvenedik évfordulója alkalmából rendeztek a Tisza-parti városban. A sorozat nyitó rendezvénye, Szikora Tamás (1943-2012) festőművész tárlata viszont a Szerkesztett árnyék címet kapta, ami éppen ellenkező irányú folyamatot ír le, mint a sorozat címe. Míg ez a két dimenziótól vezet a három felé, utalva rá, hogy a tárlatsorozat különböző aspektusokból villantja fel a művésztelep, alkotóház történetét, addig a Szikora-tárlat címe a térbeli tormák árnyékáról, tehát két dimenziós alakzatról beszél. Az árnyék persze egy sokkal tágabb értelmű metaforaként is felfogható, a művészet metaforájaként, amely változásaiban az életet követi, torzulásaival, ismétlődéseivel és eltéréseivel hű lenyomata annak, amiből keletkezik.

Szikora Tamás:Nagy tükör, 2009, vegyes technika

Szikora Tamás:Nagy tükör, 2009, vegyes technika

Szikora Tamás festőművész művei is hűen tükrözik keletkezésük időszakát, a 20. század utolsó évtizedeit, a 21. század első tizenkét évét. Egyszerre képezik fontos részét a kortárs magyar és az egyetemes művészetnek, s valóban, kortársai közül kevesen voltak, akik olyan szenvedélyesen érdeklődtek volna a nagyvilág, a művészet nagy központjainak történései és az itthoni kollégák művei iránt. Nem véletlen, hogy évtizedeken át visszajárt Párizsba, a Cité des Arts-ban lévő műterembe, de itthon is igyekezett részt venni minden fontos eseményen, s nem csak műveivel, de személyesen is. Állandó vendég volt a kecskeméti alkotóházban, s a csongrádi művésztelep alapítói közé tartozott. Nyilván részben ennek köszönhető, hogy az ő, hagyatékban maradt, testvére, dr. Szikora László tulajdonában lévő műveivel indul a kiállítássorozat. No meg persze művei aktualitásának. Annak, többi között, hogy szinte megszállottan kutatta a sík és a tér kapcsolatát, a fakturális értékeket, a viszonylag szűk színskálából kibontható teljességet. Ő volt a „dobozos” Szikora, s ez a jelző egyáltalán nem pejoratív, aggattak már állandó jelzőket a művészet legnagyobbjaira is, a Vámos Rousseaura, Sebastiano del Piombóra vagy éppen a „szöges” Ueckerre is.

Doboz. Mi van a dobozban? – ez volt a címe annak a néhány évvel ezelőtt rendezett tárlatnak, amelyen képző- és iparművészek, fotósok mutatták be alkotásaikat. Szerepelt a bemutatón olyan munka, amely az ajándékokat tartalmazó, díszes csomagolópapírba burkolt doboz titokzatos belsejére utalt, de szerepelt olyan is, amely a camera obscura működési elve szerint egy apró lyukon keresztül beérkező fénnyel hozta létre a dobozban azt, amit lenyomatként a belső a külső világból megmutathat. Andy Warhol és a pop art más mesterei a fogyasztóvá vált világot idézték meg a kiállítóterembe vitt dobozaikkal, a bolgár származású Christo, a land art és az installáció világhírű mestere egyik leghíresebb akciója az volt, hogy afféle óriási ajándékdobozként beburkolta a Reichstagot, hogy azután a környező térben összegyűlt sok százezres nézősereg elgondolkodhasson rajta, mit is ajándékozott a jelennek a 20. század. Doboz-ügyben az elmúlt évtizedek magyar irodalma is adott valamit a világnak: Örkény István Tóthék-ját, amelynek egyik szereplője, az Őrnagy eszelős megszállottsággal dobozol, foglalatot készít a nem létező tartalmak számára, vakon és süketen mindazon hírek iránt, amelyek a külvilág tragikus történéseiről tudósítanak.

Szikora Tamás: Sziklás kép, 2010, vegyes technika

Szikora Tamás: Sziklás kép, 2010, vegyes technika

Szikora Tamás művein évtizedek óta ez az egyszerre banális és titokzatos tárgy a főszereplő: dobozokat rajzol, fest és formál plasztikusan, olyan szigorú következetességgel őrizve meg a motívumot, mint ahogyan az olasz Giorgio Morandi tette palackokból, üvegekből épített csendéleteivel, vagy a német Günthe Uecker felületbe vert szögeivel – s olyan gazdag jelentéstartamot bontva ki belőle, mint ahogyan nagy elődei. Talán azért van ez így, mert Szikora Tamás kissé megkésve, kerülővel kezdte művészi pályáját, hiszen a hatvanas években kohómérnöknek tanult Leningrádban, s a Képzőművészeti Főiskolát érett fejjel, 1970-75 között végezte el Fónyi Géza és Sarkantyú Simon tanítványaként. Képes volt kritikával szemlélni a példákat és a trendeket, s képes volt arra, hogy a konstruktivizmus szerkesztő elveit, fegyelmezettségét összeötvözze azzal a személyes mondandóval, amelyet az anyagok, felületek faktúrájáról, színvilágáról, az egyes felületeket határoló-összekötő élek irányairól, torzulásairól kívánt elmondani – nem a doboz belsejéből, hanem magából a dobozból, a szétszedett majd újra összerakott formából kiindulva megfogalmazni, szerinte milyen is a világ.

Kezdetben volt a rajz, mondanánk, ha nem nyert volna egyazon évben jelentős díjakat rajzzal, akvarellel és pasztellel készült alkotásaival, ha nem tűntek volna föl a dobozok már a nyolcvanas-kilencvenes években a kezdetben sötét, komor, majd fokozatosan kivilágosodó színvilágú festményeken is. De nem bedobozolható Szikora a festészet kategóriájába sem, hiszen számos képén kollázstecnikát alkalmaz, papír, karton, fadarabok jelennek meg a felületen. Szívesen használ régi, megsárgult papírra írt sorokat, amelyek távoli évszázadok nagy mestereinek szellemét éppen úgy megidézik (egyik művének azt a címet adta: Egy doboz Rembrandtnak), mint azt a rég elmúlt világot, boldognak nevezett békeidőket, amelyek kései tanúival nyíregyházi gyermekkorában még találkozott.

A felüleltre applikált anyagok a sík két dimenziójából a térben, a harmadik dimenzióban építik tovább a művet, miközben a megfestett részletek is rendkívül erősen térhatásúak. A festészet történetének egyik alapkérdésével, a perspektívával foglalkozik szinte mindegyik alkotása, s közben, az utóbbi években, egyre fontosabbá válik a számára a kortárs művészet egyik alapproblémája, a sík és a tér viszonya, a festmény, a relief, az objekt, a plasztika és az installáció kapcsolata. Hogyan lehet lebontani majd az eredetinél kissé lakhatóbb alakban újraépíteni azt a dobozteret, amelyet a reneszánsz perspektíva törvényszerűségeit követő festészet létrehoz? Hogyan lehet megszüntetni azt a távolságot, a különböző műfajok közötti határok lebontásával, amely a mű és a néző világát elválasztja egymástól? Ilyen és hasonló kérdéseket fogalmaznak meg a művek a Csongrádi galéria tárlatán. Van közöttük egy-két korábbi alkotás is, például az 1974-es Rózsaszín gesztus, amely Antoni Claves hatására, Szikora absztrakt expresszionista korszakára utal, de a legtöbb mű élete utolsó évtizedéből, sőt, utolsó néhány évéből való. A magyarázat egyszerű: Szikora nem csak jó, de igen népszerű művész is volt, alkotásainak többsége megszületése után gyorsan különböző gyűjteményekbe került, korábbi művei közül így csak kevés maradt a műteremben.

Szikora Tamás: Szilke, 2010, akril, pasztell, karton,

Szikora Tamás: Szilke, 2010, akril, pasztell, karton,

De a legutóbbi évek termése is hűen tükrözi az életmű értékeit. Például érzékelteti, milyen gazdag műveinek fakturális hatása. A kollázstechnikában, a különböző, egymás mellé került anyagok együttesében megjelenő sokféle minőséget. Az írásképek, szövegek képépítő erejét. A barnák, szürkék árnyalataiból kibontakozó színgazdagságot. Valójában alig néhány mű van a teremben, amely valóban „színes”, ilyen például a Három doboz zöldben és a Színes háromszögek I-II-III., mindkét mű 2011-ből, a látszólag visszafogott színhasználat mégis igen finom, árnyalatokban gazdag harmóniákat teremt. S van a tárlaton nagyméretű ceruzarajz, van ironikus-önironikus töltetű Tudományos árnyék, s folklór, népi vallásosság iránti érdeklődéséről beszélő Fekete madonna, s van egy 2010-es Szilke, ami arra utal, hogy a dobozos Szikorára állandó jelzőket aggathatunk ugyan, de beskatulyázni nem lehet. De ki is akarná?

 Csongrádi Galéria

2015. május 15-31.

Print Friendly