Martin C. Herbst: Wunderkammer

Deák Csillag

A Várfok Galériában egyszerre nézem a falakat és a padlót. Mintha naprendszerünk újrarendezett modelljét látnám, kis- és nagyméretű gömbök bolygóként fénylenek a lábam előtt. Nem tudni, hol van a naprendszer középpontja, nem tudjuk, merre mozognak el, mert mozgást észlelünk, nem statikát. Közel megyünk, belépünk közéjük, szinte kedvünk lenne gurítani őket, mintha pétanque-ot (jelentése: mozdulatlan lábak) játszanánk egy homokos tengerparton. De hol van az élénk színűre festett célgolyó? Rádöbbenek, mi, látogatók vagyunk a célgolyó.

Részlet a kiállításból

Részlet a kiállításból

Arcképmások, fogatlanok, tele szájúak, halálfej, fehér és fekete, férfi, nő, ártatlan, tágra nyitott kék vagy türkiz szemekkel – akár földönkívüliek is lehetnének, nincs karjuk, lábuk, testük. A körbejárható, polírozott rozsdamentes acélgömböt, ha megkerüljük, hátsó féltekéjén magunkat látjuk tükröződni, vagy az egész termet. Nem csillaghullás, fejhullás van, könnycsepp, esőcsepp. Van valami bábszerű ebben a gurítható kiszolgáltatottságban, sima a gömb, nem találunk fogást rajta.

A nagyteremben portré férfifejek fogadnak egyszerre idézik az ókori görög korokat és a rómait (Perseus 1.), bennük a vidámságba vegyült szomorúság. Nem Botticelli Vénuszának születését látjuk a kagylóból, maga a művész a kagyló, kiemeli, de el is távolítja a szépségideált, emberivé teszi, nem isteneket látunk. Formái szokatlanok, belemegy a térbe, konkáv és konvex váltakozik, hol kint, hol bent vagyunk, a művész játszik a térrel és velünk, nézőkkel is. A két hatalmas fél arc közötti látványt a két terem közötti átjáró szakítja meg, mintha látóidegünket kettévágták volna (Az utolsó vacsora).

Martin C. Herbst: Az utolsó vacsora (részlet), 2002, olaj, alumínium, 2 db

Martin C. Herbst: Az utolsó vacsora (részlet), 2002, olaj, alumínium, 2 db

A terem két sarkában férfiportrék. Itt a két fél arcot merőleges tükör teszi egésszé. Címe provokatív: a Tökéletes arc, miközben ilyen arc nem létezik, mert arcunk két fele senkinél sem szimmetrikus. Itt elvész az a kis változás, az eltérés a szimmetriától, ami az élővilágban is a fejlődés alapja. A titok nem oldódik fel, csak féligazságot látunk, a titok ott marad a sarokba szorulva.

Martin C. Herbst: Rejtett kincs 40, olaj, tükrök, alumínium

Martin C. Herbst: Rejtett kincs 40, olaj, tükrök, alumínium

Foncsorozott, gyűrt testeket látunk – a cím kissé szájbarágós (Rejtett kincs 40) -, arcot villantanak föl, mintha az időből bomlana ki a töredezettség. A képek újra és újra elcsábítanak, az ikonok arany aurája itt hideg alumínium tükörré gyűrődnek, mindegyik kép egy új kiindulási pont, mindegyik kép egyenrangú része egy nagy egésznek és érzésnek, ami folyamatosan változik és soha egyértelműen nem kommunikálható. Szinte op-art közeli perspektivikus torzításokat észlelünk, amelyek illúziókká mutálódnak, mágikus konstellációkká, és a három dimenzió által még hangsúlyosabbá válnak. Az illúzió illúzióját is látjuk, megkettőzve, eltérítve, visszahozva, szétdarabolva, összpontosulva. Töredezetten tükröződik, pont azt szüntetve meg, ami a tükröződés lényege, a megkettőzés, benne mozgunk a képben.

A lányportré nem dombormű, hanem annak az ellentéte (Parmigianino tükör), a konkáv alumínium tálon a befelé, önmagába fordulást sugallja, a konvex hold (Hold 5), a konvex félgömbön fényt áraszt, és nem tudjuk, a nem látható oldalát mutatja-e. Nincs szükségünk 3D-szemüvegre, a síkot anélkül is megtöri a művész. Ha közelebbről belenézünk az egyik gömbbe, a felületén egy ártatlan arcot látunk, aztán ha behatolunk az „agyba” (Agy 6) a mozgalmasság magával ragad, egy érzéki peepshowt látunk a Janus arcú kristálygömbben. Rólunk is szólnak ezek a képek, beleláthatjuk álmainkat, titkos fantáziáinkat, abban a hitben, hogy a látomás mégis valós.

Kölüs Lajos: A háromszemű nő

Ötletes, játékos, sziporkázó kiállítás Martin C. Herbst Várfok Galéria-beli bemutatkozása. Görbe tükör, Karinthy után szabadon. A szépség görbe tükreit látom, bennük az irónia, a gúny, olykor a szarkazmus. A vágy megtestesült formáit látom göndörödő hajjal, érzéki szemmel és ajakkal. A színek a hús-színhez hasonlóak, bennük a vérbőség, a gránátalma pirosa, a vérnarancs sötét színe uralkodik, a művész ezzel is az érzékiség felé viszi a tekintetünket, gondolatainkat. A szimmetriát keresi, a fél arcból egész arcot kreál, tükörképet, mintha Nárcisz tükörképét látnánk. „A nap nagy részében az arcok csak arcok. De néha és csak néhány pillanatra megadatik, hogy elvesszünk bennük, és meglássunk valami újat” – volt olvasható egy korábbi kiállításán. Verziókat keres és talál, keresi a jellegzetes hasonlóságot, a személyiség hangulatát. Azzal, hogy az arcok gömbfelületen jelennek meg, a bezártság élményét is látjuk, itt nincs képkeret, amely foglyul ejtené a portrét. Keresni kell azt a látószöget, ahonnan a görbe panelre festett kép, arc olvasható, szemlélhető, miközben torzításmentesen egyik portrét sem látjuk.

Martin C. Herbst: Hold 5, 2011, olajlakk konvex félgömbön

Martin C. Herbst: Hold 5, 2011, olajlakk konvex félgömbön

Martin C. Herbst: Perseus 9, 2015, olaj konvex alumínium tálon, programozott LED-fény

Martin C. Herbst: Perseus 9, 2015, olaj konvex alumínium tálon, programozott LED-fény

Távolít is a formákkal, hűvösen (az alumínium szín élénk és mégis ridegséget áraszt, ugyanakkor anyagszerű, a részletekre fókuszál) vegyük szemügyre a portrét, ne engedjük magunkhoz közel, és kössük össze őket, mert összetartoznak. Madonnák, Bacchusok lépnek elénk, láb nélkül, büszke fejtartással, loboncos hajjal, kerekedő szemmel. Nem panoptikumban vagyunk, festményeket látunk, szándékos a visszanyúlás a manieristákhoz, a színek pompájához. Látszat és valóság merül el egymásban. Nincs vászon, nincs karton. Optika van, ha nem is optikai szálak viszik, hozzák a fényt. (Perseus 9, 2015, olaj konvex alumínium tálon, programozott LED fény). Az individuumot keresi a művész, az ember legbensőbb személyes vonásait. Parafrázisok ezek a képek, ezzel köti össze a mát a múlttal, egy korábbi festészeti attitűdöt a mai művészi törekvésekkel. „A festészet számomra az emlékek felelevenítését jelenti. A festészet mint a dolgok újra átélése, a jelen, vagy a képi emlékezetben egy már elmúlt emlék vagy élet felidézése. A festés mint mágikus cselekedet a saját és mások átélt múltjának felélesztése – mi többet akarhat az ember, ha ezt legalább megközelítőleg eléri!” – vallja Martin C. Herbst.

Találkozunk-e egy másik arcban a saját arcunkkal? – teszem fel magamban a kérdést. Az emlékezetünkben biztosan. Meddig tarthat egy pillantás, mikor válik zavaróvá, mikortól leselkedünk, válunk pironkodóvá, mert kíváncsiságunk ilyen helyzetbe sodor bennünket? Hol vagyunk biztonságban, ha ránk is néz valaki, vagy mi nézünk valaki arcába, szemébe? Melyik az igazi arcunk? Egy személyiség változó arcait látjuk. Homály, fókusz, szín és élénk felületek, fények váltják egymást nem adva arra kérdésre választ, hogy most az igazit vagy csak a látszatot, a másolatot látjuk, vagy sem. Miként tudjuk a másik arcát megismerni? Martin C. Herbst festményeinek erejét, revelációját az adja, hogy nem egy szűk nézői körnek szól, hanem sokkal tágabb körbe tartozó nézőket is megérinti, foglyul ejti. Amikor a kép visszanéz. Dialógusba kezd egy pillantás egy másik pillantással.
2015. 05. 08. – 2015. 06. 06.
Várfok Galéria

Print Friendly