P. Szabó Ernő, Muladi Brigitta, Rudolf Anica és Molnár Tímea az 56. Velencei Biennáléról

P. Szabó Ernő: Armenity

Diaszpórában élő, alkotó örmény művészek teljesítményét ismerte el a Velencei Biennálé 56. Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításának zsűrije a legjobb nemzeti pavilonnak odaítélt Arany Oroszlánnal. A zsűri a kiállítás anyagát palimpszeszthez, azaz levakart kézirathoz hasonlította, melynek lapját újraírják. Jó néhány kiállított alkotás esetében olyannyira igaz ez a hasonlat, hogy régi könyvek, kéziratok, fotók képezik a mű anyagát, olyan képek, amelyeket nem a művészeknek kellett levakarniuk, hiszen elpusztultak azok azokban a nehéz időkben, amelyek végigkísérték az örmény nép történetét. 1915-ben pedig nem egyszerűen épületek, műalkotások, kulturális emlékek semmisültek meg, de másfél millió örmény halt meg az anatóliai sivatagban, ahová a törökök hurcolták őket. Éppen ennek a tragédiának, az örmény genocídiumnak a századik évfordulója adta az alkalmat az emlékezésre, az Armenity, azaz Örménység című kiállítás megrendezésére tizennyolc, diaszpórában élő kortárs alkotó műveiből.

Anna Boghiguian: Madarak, 2013, installáció

Anna Boghiguian: Madarak, 2013, installáció

Ezúttal nem csak a tárlat időpontjának, de a helyszín kiválasztásának is szimbolikus jelentősége van. A Monastero Mechitarista dell’Isola di San Lazzaro degli Armeni, azaz az „örmények szigete”, ahogyan magyar nyelven közönségesen emlegetni szoktuk, az a hely, a San Marco és a Lido között, szemben a Giardinival, ahol Mekhitar, az örmény szerzetes 1717-ben létrehozta a Congregazione Mechitarista székhelyét. A görög írásbeliség, könyvnyomtatás fontos központja volt ez a hely évszázadokon át, gazdag könyvtára, kézirattára, műgyűjteménye miatt éppen olyan vonzó turistalátványosságnak számít, mint azért, mert Lord Byron is szorosan kötődött a szigethez, itt próbálta meg elsajátítani a görög nyelvet – egykori szobája szintén a biennále helyszíneként szolgál. Egyfelől az örmény identitás jelképe a hely, másrészt az örmények és a nagyvilág sokszínű, szoros kapcsolatáé (magyar szemmel azért is érdekes a kolostor, mert harmadik apátja, Ákontz Kövér István erdélyi származású volt, s még néhány éve is élt itt erdélyi magyar származású szerzetes).

Haig Aivazian: I am sick, but I am alive, 2014, fa, poliészter, 235 x 40 x 100 cm

Haig Aivazian: I am sick, but I am alive, 2014, fa, poliészter, 235 x 40 x 100 cm

Diaszpórában született a kiállítás kurátora, Adelina Cüberyan v. Fürstemberg is, aki a világ legkülönbözőbb országaiban élő, a legkülönbözőbb korosztályhoz tartozó, eltérő médiumokkal dolgozó alkotókat hívott meg a közös kiállításra, közöttük az Isztambulban született, Párizsban élő Sarkist, aki két documentán is kiállított, s akinek színes LED-fénnyel megvilágított üvegablakai a folytonos változás és az állandóság kölcsönhatását jelképezik. A legtöbb kiállító a genocídiumot túlélők unokáinak nemzedékéhez tartozik, s természetesen a legfontosabb szponzor is egy diaszpórában élt örmény, a genocídiumot túlélt, majd néhány év múlva Lyonban letelepedett vállalkozó, műgyűjtő, műpártoló, Napoléon Bullukian nevét viselő alapítvány.

Nigol Bezjian: Witness.ed, 2015, helyspecifikus installáció

Nigol Bezjian: Witness.ed, 2015, helyspecifikus installáció

A kiállítás a szó szoros értelmében belakja az egész szigetet, a kikötőtől kezdve a parkon át a kolostor földszintjéig, első emeletéig. Az érkezőt Mekhitar Garabedian hanginstallációja és Mikayel Ohanjanyan tizenkét, bazaltból és acéllemezből készült szobra fogadja, amely egyszerre szimbolizálja az idő, a tér és az anyag egységét és az örmény kultúra földrajzi határokon átívelő teljességét. A Szíriában élő Nigol Bezjian egy olyan költőt idéz helyspecifikus installációjában, aki túlélte az 1909-es genocídiumot, s akinek pusztulásáról 1915-ben ránk maradt egy szemtanú visszaemlékezése. A törökországi Büyüktasciyan Byron Letters From Lost Paradise című művének betűit véste újra, a Görögországban dolgozó Aikaterini Gegisian régi levelezőlapokból, újságfotókból, prospektusok képeiből illeszti össze a „láthatatlan helyek rövid útikalauzát”. Párbeszéd a múlttal, a mostani előtt élő sok-sok generáció által létrehozott értékekkel – a legmegragadóbb példa erre talán Yervant Gianikian és Angela Ricci Lucchi tekercsképe, amelynek akvarellel készült jelenetei a Gianikian édesapja által elmesélt, illetve általa örményről olaszra fordított mesék hőseit, fordulatait teremtik újra. Egy archaikus világ, egy teljes kultúra idéződik fel a néhány centiméter átmérőjű képeken, egy olyan világ, amelyben különböző etnikumok, vallások, szokások élnek együtt békésen. Mint a mesében, mondanánk, ha nem tudnánk, hogy az örmény népirtás korántsem mese volt, hanem az emberiség kollektív tudatában máig sem feldolgozott tragédia.

Muladi Brigitta: Mi az ember jövője?

Arész háborús övezete, vagy az édenkert? Globális vagy lokális? Van-e jövője a művészetnek? Lesz-e jövője az emberiségnek? Alig megválaszolható kérdések – húsba vágó válaszok. Az Arsenale sokunknak az első helyszín, amivel találkozunk a képzőművészet legnagyobb seregszemléjének párnapos, egyaránt hiperfárasztó és feltöltő sajtó-tripjén, mint ahogy idén az 56. Velencei Biennálén is.

Kevesen tették meg az utóbbi években, amit a nigériai Okwui Enwezor – az Amerikában tanult, 2011-től a müncheni Haus der Kunst főigazgatója, a 2002-es documenta vezetője – főkurátor véghezvitt. Nevezetesen azt, hogy a hatalmas légterű, monumentális csarnokok tág tereit beáldozta, és mintegy a mai élet árnyoldalát illusztrálva, sötét, áthatolhatatlan, szabadon álló és vitrinekben kiállított tárgyaktól, illetve különböző, leginkább nyomasztó mikrovilágoktól hemzsegő wunderkammerré változtatta át az Arsenalét. Már belépéskor magasba meredő, bizonytalan statikájú, egymás éléhez támasztott kések ernyői között kellett behatolni a termekbe Abdel Abdessemed algériai művész munkája nyomán, majd az amerikai Melvin Edwards fenyegető fémobjektjein, aztán Harun Farocki háborús moziján át Abu Bakarr Mansaray szürreális-horrorisztikus kivégzőeszközökkel felturbózott, saját élményből táplálkozó Sierra Leone-i háborús rajzaitól keretezve. A fulladozó kultúrturista aztán, ha kiszédült a „levegőre”, az Arsenale nyitott folyosóján ugyancsak fenyegetve és fojtogatva érezhette magát a szakadt zsákvásznakkal bevont, szűkített térben továbbhaladva az újonnan csatlakozó nemzeti pavilonok felé.

Ricardo Bray: Gyöngyök, Arsenale

Ricardo Bray: Gyöngyök, Arsenale

A Giardiniben nemkülönben a vér és fájdalom –Blues, Blood and Bruises, Glenn Ligon neon munkája – fogadta és küldte padlóra azonnal a látogatókat, és ez folytatódott a belső terekben is – az utóbbi évek világeseményeinek a lenyomataként. A 136 művészt felvonultató két kiállítás a nagy nevek – Boltansky, Baselitz, Monica Bonvicini, Walker Evans, Andreas Gursky, Isa Genzken, Andreas Hirschorn, Stewe McQeen stb. – alapjaira épített, és nem kis fáradsággal voltak kibogozhatóak a nagy tobzódásból a fiatalabb, de ismert művészek, mint pl. Rosa Barba vagy David Maljkovic, aki már a 2000-es évek elején is kiállított itt.

Christian Boltansky műve, Arsenale

Christian Boltansky videóinstallációja, Arsenale

A nemzetek pavilonjai a Giardiniben a megszokott üdítő sokféleséget hozták most is a franciák vándorló fáitól (Céleste Boursier-Mougenot) a nagy ívű román festő, Adrian Ghenie szürreális pannóin és a fennállásának 120. évét ünneplő osztrák pavilon Heimo Zobernig-i (és most a magyar) minimalizmuson át a koreaiak képernyő nélküli, lézeroptikás számítógép kötelékében élő „poszthumán”, nemtelen emberéig, aki a ketrecben tartott rágcsálóink életét élvén, könnyes szemmel fut az erdei utat imitáló futókerékben (Moon Kyungwon és Jeon Joonho multimédia műve).

Jaume Plensa munkája, San Giorgio Maggiore

Jaume Plensa installációja, San Giorgio Maggiore

A San Giorgio Maggiore szigeti események aztán teljes vérátömlesztést adtak az Árész harcai dúlta központi kiállításokon megfáradt látogatónak. A biennáléra 12 kiállítással készülő kis velencei kerület leginkább a spirituális igényeinket elégítette ki, nem is akárhogyan. Rögtön a templomban a barcelonai Jaume Plensa nem kicsit teátrális, de ugyanakkor mély lelki hatást gyakorló műveivel – a világ összes nyelvének egy-egy betűjéből megformázott, áldó jobb kéz Palladio nagyvonalú kora klasszicista terének főkupolájában és a már 2007-ben a yorkshire-i Culture Parkban kiállított, hatalmas fémhálóból készült gyermekfej a hosszhajóban, valamint mint a komputer szemén átszűrt nemtelen emberi szépség, gyermekek megnyújtott alabástromportréinak éteri sora a templom melletti kerengő épületének szűk folyosóján – bűvölték el a nézőket.

Az üdvözülést a sötétségben, egy térdeplő imapadon végighallgatott zenemű, a Stabat Mater Dolorosa Ennio Morricone átiratában, Giovanni Manfredini vetítésével és Anna Maria Canopi énekhangjával adta volna meg, ha itt fejeztük volna be a velencei nagy művészeti menetünket. De a sziget még tartogatott meglepetéseket. Például a tavalyi építészeti biennále itt maradt építményével, ami nevezetesen Mondrian teázója, Hiroshi Sugimoto üvegkockája a kövekkel övezett japánkertben. A totális élmény fokozása aztán egy monumentális kínai festészeti kiállításban ért a csúcspontra, erről azonban bővebben majd a nyomtatott júniusi számunkban…

 

Rudolf Anica: Eltévedni Velencében

Van abban valami jó, ha az embernek nincs tökéletes helyismerete a lagúnák városában (vagy csak egyszerűen nem megfelelő irányban tartja a térképet). Egy fél délután is eltelt, míg kezünkben a biennále brossúrájával az egyik fontos helyszínt kerestük – mint utóbb kiderült, nem jó helyre mutatott a jelzés –, de ezalatt az idő alatt számos kisebb-nagyobb kiállításba botlottunk, amelyek ugyan eredeti útitervünknek nem voltak állomásai, de ha már ott voltunk, természetesen betértünk. A hosszú séta alatt értek kellemes meglepetések, erről szól az alábbi összeállítás. (Figyelem, az itt olvasható random válogatás nem használható útitervként, javasolom, hogy ki-ki a maga szája íze szerint bóklásszon – és tévedjen el – Velencében!)

Dispossesion, Campo San Polo

Dispossesion, Campo San Polo

Az egyik ilyen megkapó élmény az a lengyel kiállítás volt, amelyet a Campo San Polón rendeztek Dispossession (Megfosztás) címmel a leendő Európai Kulturális Főváros, Wrocław tiszteletére. Az emeleti lakásnak berendezett kiállítótér a második világháború alatti ostromra és kitelepítésre utal, amelynek során Wrocław nagy része gyakorlatilag a föld színével vált egyenlővé, lakosai pedig földönfutóvá. Az elhagyott ház mint szimbolikus tér és az elbeszélt történetek ma is aktuális problémákat feszegetnek, s a kiállítás a kibeszélést mint megtisztító erőt mutatja fel lehetséges válaszként.

Az észtek rendezésében a San Samuelén láttuk a Not Suitable for Work / A Chairman’s Tale című, Jaanus Samma jegyezte projektet, amely egy második világháborús hős, Juhan Ojaste történetét meséli el videók, egy fiktív opera, összegyűjtött periratok és egyéb dokumentumok segítségével. A legendás alak, aki Chairmanként ismert Észtországban, egy kolhoz vezetője volt, akit a 60-as években homoszexualitása miatt meghurcoltak, majd a 80-as évek végén, közvetlenül a rendszerváltás előtt meg is öltek. A művész összemossa a valóság és a fikció határait, ezzel tipizálva a kerettörténetet, hogy felvillantsa a kirekesztést mint történelmi koroktól független jelenséget, miközben a diktatórikus állam elnyomó módszereiről is beszél.

Byoung-Choon Park dél-koreai művész Collected landscapes című kiállítására az Universitá Ca’Foscarin találtunk rá. Park, mint a háttéranyagból kiderült, a 90-es évektől kísérletezik a tradicionális koreai festészet határainak tágításával. A most látható, az elmúlt öt év terméséből válogatott tájképeit és installációját utazásai ihlették, de kiindulópontként használja a Google Earth-t is. Különös hangulatú, monumentális képein a letisztult tájakban emberalakok, illetve tárgyak jelennek meg, a mindennapi élet lenyomataiként.

Byoung-Choon Park, Universitá Ca’Foscari

Byoung-Choon Park kiállítása, Universitá Ca’Foscari

Csak ajánlani tudom a török Ahmet Günestekin installációját a Santa Maria della Pietán: az autodidakta török művész látványos munkájában a monoteista vallások szimbólumait komponálta egy egésszé, az udvaron felállított, nagyméretű „betűinstalláció” pedig Isztambul valaha volt összes nevét ötvözi egyetlen fiktív névben.

Ahmet Güneṣtekin installációja, Santa Maria della Pieta

Ahmet Günestekin installációja, Santa Maria della Pieta

„Ahhoz, hogy átéld ezt a történetet, nem kell Velencébe jönnöd. Nem szükséges határokat átlépned, elég csak az internet előtt ülni” – mondja Jonas Mekas a biennáléra megálmodott Internet Sagájában, amely két napig, május 6-án és 7-én kínált filmes programokat két egymástól időben és térben távoli helyszínen – a 16. századi Palazzo Foscariban működő Burger Kingben és a vadi új, videoművészeti programokat kínáló projekthallban, a Spazio Ridottóban. De természetesen, ahogy a projektleírás fogalmaz, nem kellett ahhoz Velencébe menni, hogy végigkövessük az eseményeket, mert az arra létrehozott site-on, az internetsaga.com-on ezt kényelemesen megtehetjük a világ bármely pontjáról. Velencei bolyongásunk folytatódjon tehát a neten!

 

Molnár Tímea: Itt és most – az 56. Velencei Biennále
“Velence a közelség városa. A legemberszabásúbb város. Itt csődöt mond a nyugati kultúra fausti végtelenbe-törése, Velence nem «fejlődhet», nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ősidőktől fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok.” (Szerb Antal: A harmadik torony – Velence dicsérete)

Velence. A város és ember levegőt vesz, művészetet reggel, délben és este is fogyaszt. A sziget pulzál és fogva tart: az eddig periférián megbújó kapualjak, belső udvarok és a szakrális terek is új értelmet nyernek: az idén 120. évét jubiláló kortárs képzőművészeti eseménysorozat lüktetése minden velencei sóhajban tetten érhető.Fel kell venni a ritmust, azaz le kell lassulni. Az élmény a következő sarkon vár és viszi tovább lábunkat a következő impresszióig: közel hozza a távolt, ismerőssé az ismeretlent. Földrészek művészete hónapokra a szigetre érkezik, a legaktívabb bábeli diskurzus kezdődik meg és folytatódik a művészet nyelvén tovább.

Jaume Plensa alabástromszobrai, San Giorgio Maggiore

Jaume Plensa alabástromszobrai, San Giorgio Maggiore

Kurátori célkitűzésében Okwui Enwesor, az 56. Velencei Biennále művészeti vezetője is a távolságok lerövidítésére, világok egymás felé mozdítására és közelebb hozására törekszik. Kiállításában földi univerzumok találkozásának lehetünk szemtanúi, különböző médiumok megszólaltatásával és egymásra reflektáló térbe helyezéssel mélyebb szociális, politikai és társadalmi dokumentáció vizsgálatára hív minket. A nigériai származású főkurátor az All the World’s Futures címet viselő szemlén, az Arsenale és Giardini területén látható kiállítása élénk párbeszédet generál, a tárlaton látható alkotások csatornaként a létezést dokumentáló, környezeti, technológiai és társadalmi radikális változásokra reagálnak különböző matériák nyelvén.

A Biennále párhuzamos, az Arsenalén kívüli programjai is ezzel az érzékenységgel kapcsolódnak be a vérkeringésbe: külső helyszíneken nyíló klasszikus és kortárs kiállítások rendkívül széles spektrumú látogatói élményt adnak. Charles Pollock retrospektív, Jackson Pollock: Mural című kiállítása, Tilo Schulz allegóriája Francesco Hayez helyreállított az Espace Louis Vuitton-ban, Henri Rousseau a Palazzo Ducaléban vagy a weimari köztársaság Új tárgyilagosság című anyaga Otto Dix és George Grosz alkotásaival.

Izgalmas sétát ígér szintúgy a Never Say Goodbye munkacímet viselő tajvani művész, Wu Tien Chang kiállítása a Palazzo delle Prigioniban, valamint áthajózva San Giorgio szigetére Magdalena Abakanowicz installációja a Fondazione Giorgio Ciniben, Jaume Plensa lenyűgöző szobrai a Basilica di San Giorgio Maggioréban. Templomok, magánlakások, privát udvarok és palazzók válnak pezsgő vagy éppen átszellemült hangulatú kiállítóterekké, ahol az építészet, a képzőművészet, a terek zeneisége, a tárlatok ritmikája bűvöli el a látogatót.

Magdalena Abakanowicz installációja, részlet, San Giorgio Maggiore

Magdalena Abakanowicz installációja, részlet, San Giorgio Maggiore

Miközben kortárs képzőművészeti alkotásokat szemlélünk, rácsodálkozhatunk a bevezetőben is olvasott “Velence nem «fejlődhet», nem lehet nagyobb, mint amekkora” idézetre, Szerb Antal tollából. Érdekes és minduntalan visszatérő gondolat, hogy a szigetre belépve egy olyan tér- és időbeli, egyúttal szellemi közelségbe kerülünk a várossal és a falakból áradó történelemmel, amely páratlan módon erősíti a befogadást. Velence minden négyzetméterén fontos esemény történik. Ott és most.

Print Friendly