Beszélgetés Ricz Géza festőművésszel

Sirbik Attila
Ricz Géza:  Belgrád ’99, 2014 akril, vászon, 90x135 cm

Ricz Géza: Belgrád ’99, 2014, akril, vászon, 90×135 cm

Ricz Géza a Balkán és az Európai Unió határán, mindkét oldalon aktívan alkotó művész. Életét és munkásságát meghatározza ez a perifériális lét, amelynek köszönhetően egyik oldalon sincs igazán otthon, mégis belső szemszögből vizsgálhatja mindkettőt. A szerbiai graffiti-színtér egyik úttörője. Korai street art karrierjének jelentős szerepe volt képi világának kialakulásában. A külvároshoz, gyártelepekhez, vasúthoz való ösztönös vonzalom ezen a ponton nyer értelmezést, és kapcsolódik be tematikájába.

Festészete saját gyermekkorán túl, generációjának kollektív gyermekkori emlékezetének feldolgozására tesz kísérletet. A korai 90-es évek felszabadultsága, a hidegháború vége, a Nyugat és vele együtt a szubkultúrák megérkezése, majd közvetlenül utána a délszláv háború kezdete, a lassú stabilizálódás, a NATO-bombázások, a gazdasági válság munkáinak témái. A keleti blokk felbomlását, majd a kapitalizmus válságát megélő generáció (ön)meghatározása, a technológiai fejlődés és az ezáltal homályba vesző fogalmak, az elmúlás, a már nem létező dolgok iránt érzett nosztalgia egyre jelentősebb szerepet játszanak művészetében. Legújabb önálló tárlatát február 19. és március 14. között tekinthette meg a közönség, a szegedi SZAB Székházban.

Legutóbbi, önálló tárlatod tematikájában nyomon követhetők azok a belső feszültségek, amelyek egy konkrét, időben és térben behatárolható atmoszférát vizualizálnak. Az enyészetet, az emberi idiotizmus nullpontjait jelenítik meg. A kietlen, romos, elhagyott területek néhány újabb vásznadon viszont mintha rehabilitálódni készülnének. Készülődés ez még csak, vagy egy újabb végpont?

Ricz Géza: Újabb képeim továbbviszik azt a pusztuló, ipari, urbánus architektúrákon alapuló tematikát, melyet az elmúlt évben igyekeztem felépíteni anélkül, hogy közben önmagam folyamatos ismétlésének hibájába essek. Képeimen az épített, pusztuló emberi környezet erős szimbolikával bír. Legutóbbi sorozatom szinte csak a monokróm szürkével operált, kevés fémes kékkel kiegészítve. Néhány újabb képemen viszont valóban erőteljes színek villannak fel. Számomra a színekhez való visszanyulás egy folyamat kezdete. A felcsillanó remény szimbólumai, amelyek érzelmileg befogadhatóbbá teszik a képeket.

Hogyan és mikor „szerettél bele” ebbe a nosztalgiát, az átalakulást és az ellenállás metszéspontjait is magában foglaló romesztétikába?

R.G.: A romos, ipari, nagyvárosi hangulat gyermekkorom óta fontos volt számomra. Már egészen korán hasonló témájú képeket kezdtem festeni, ez egyfajta ösztönös vonzalom nálam. Kisgyerekként például rengeteget játszottunk a nagyszüleim háza mellett húzódó vasúti töltésen. Aztán a 90-es évek elejétől kezdve tinédzserként a street art és a graffiti nagy szerepet töltött be az életemben bő egy évtizeden keresztül. A városi gerillaakciók, a rendezőpályaudvarok és elhagyott gyártelepek feltérképezése egyfajta életmóddá vált. A korai, mélyen beégett élmények keveredése egyfajta szociális érzékenységgel vezetett képi világom kialakulásához.

Véleményed szerint hol húzódnak az emberi idiotizmus határai, van a nullától lejjebb? Vagy inkább optimista vagy?

R. G.: Régiónkban az ember teremtő és pusztító erejét összevetve a mérleg nyelve sokkal inkább negatív, mint pozitív irányba billen. Alapvető balkáni mentalitás, hogy kulturális díszleteket húzunk a valóság elé. Eljátsszuk, hogy minden rendben, miközben a környezetünk valójában szétrohad, értve ezt mind fizikai, mind szellemi értelemben. Ez a színjáték a kommunista rendszerekben gyökeredzik, és Európa keleti részén, vagy éppen a balkáni régióban gyakorlatilag a rendszerváltás óta mind fokozottabban érvényesül, pedig mindenki az ellenkezőjére számított a vasfüggöny leomlása után. Ami kifejezetten nyomasztó, hogy már a magyar kultúrpolitikai életet is ez a párhuzamos fiktív valóság jellemzi. Ilyen tekintetben nincs abszolút nulla, legalább is attól még nagyon távol állunk. Mindez megerősít abban, hogy beszélni kell a perifériáról, a színfalak mögé taszított valóságról.

A határvidék mindig is fontos volt számodra, az a terület, ami a legkonkrétabb valóságában is metafizikus allűrökkel rendelkezik. A kelet-európaiság számodra hangulat, vagy sokkal inkább kézzelfogható lepukkantság?

R. G.: A kelet-európaiságot egyértelműen hangulatokban fogalmaznám meg: lepukkantság, melankólia, nosztalgia. A régió olyan kulturális olvasztótégely, ahol a magas kultúra és a primitivizmus hullámai folyamatosan összecsapnak. A konstans politikai és kulturális változás, hullámzás pedig ontja magából a funkcióvesztett architektúrákat. Ezekben a magukra hagyott óriásokban pedig minden benne van, ami nekem a kelet-európaiságot jelenti, így váltak képeim visszatérő szereplőivé, a visszaadni kívánt hangulatok szimbólumaivá.

A határmenti lét számomra természetes életforma. Immár 20 éve utazom heti rendszerességel Szabadka és Szeged között. Ez az útvonal, akár tetszik, akár nem, ma már egyértelműen Kelet és Nyugat határa. A kulturális határvonalon fekvő dél-magyarországi régió és a Vajdaság szimbiózisa egy nagyon sajátságos jelenség, amivel érdekes módon eddig kevesen foglalkoztak. 2013-ban kezdtem olyan téma után kutatni, aminek segítségével a jelenséget festményeken fel tudom dolgozni. Így született meg a Határvidék fantomjai című sorozat. A 90-es években, a délszláv háború idején a nemzetközi közösség embargóval sújtotta Jugoszláviát. Az embargó hatására felvirágzott az üzemanyagcsempészet. A csempészetet kiszolgálandó pedig gombamód nőttek ki a dél-magyarországi határvidéken, a határátkelők közelében a benzinkutak. Ezek néhány évig virágoztak, majd az embargó feloldásával elvesztették forgalmukat, és bezárták őket. Maradványaik a mai napig állnak, sajátos tájépítészeti jelenséget alkotva. Határ menti „kétlakiként” húsz éve találkozom velük. Megéltük tündöklésüket, bukásukat, és mint élő közvetítést nézhetjük folyamatos pusztulásukat. Ezek a kutak a „határvidék fantomjai”, melyek az utak mellett mementóként állnak. A háború, az otthonvesztettség, a túlélési ügyeskedés, az Európától való leválasztottság emlékművei.

Alkotói habitusodból is következik, hogy képeid társadalomkritikai jelleggel bírnak, ami inkább a magyarországi képzőművészeti szcénában talál kapcsolódási pontokat.

R. G.: Saját gyermekkorom és kollektív gyermekkorunk emlékeinek feldolgozása foglalkoztat mostanában. Olyan korba és időbe születtünk, melyet meghatároznak a társadalmi és politikai válságok, és ha ezekre megpróbálok reagálni – ami számomra valóban fontos, hiszen mi másra reagálhatnék, mint az önmagamat körülvevő világra –, akkor azt sajnos csak kritikusan tehetem. A korai 90-es évek felszabadultsága, a hidegháború vége, a Nyugat és vele együtt a szubkultúrák megérkezése, majd közvetlenül utána a délszláv válság kezdete, a lassú stabilizálódás, Szerbia NATO-bombázása, Đinđić meggyilkolása, szeptember 11., a terrorizmus, a terrorizmus elleni harcnak álcázott diktatúrák, az őszödi beszéd, gumilövedékek, gazdasági válság. A Vajdaság pusztulása és pusztítása, szabadidőruhás lakodalmak és futball-huliganizmus… Végtelen a jelenségek sora, amikről érdemes beszélni, még ha képeimen általában nem egy problémát elevenítek is meg, hanem szimbolikus utalásokkal vagy hangulatok kifejezésével kollázsszerű kompozíciókat hozok létre.

Bizonyos tekintetben kiolvasható egyfajta elkötelezettség a festészetedből?

R. G.: Éppen lehetnék elkötelezett művész is, de ettől én szeretnék határozottan elhatárolódni. Ugyanis ha valaki így van definiálva, akkor akarva-akaratlanul megpróbálják beskatulyázni, hozzárendelni valamelyik politikai oldal érdekszférájához. Én viszont nem vagyok semmilyen politikai irányzat híve. Pusztán próbálok nyitott szemmel járni a világban. Munkáim témájának kiválasztásakor a személyes élmény-, emlékfeldolgozása dominál, viszont nem lehetek önmagam az engem ért külső hatások nélkül, tehát szinte bármilyen témához nyúlok, abban benne lesz a körülöttem lévő társadalom is, minden problémájával és szépségével együtt.

Lehetséges, hogy esetedben a nosztalgia a délszláv háborús időszakkal, a Magyarország peremvidékére is begyűrőző enyészettel szembeni irónia eszköze? Bizonyos értelemben terápiás célokat is szolgál?

A múlt, az elmúlás, a már nem létező dolgok iránt érzett nosztalgia valóban egyre jelentősebb szerepet játszik képeimben. Jellegükből adódóan telítve vannak iróniával is. Érdekes kérdés, hogy belőlem a képeimen megjelenő romos, lepusztult tájak valóban nosztalgiával párosult romantikus elvágyódást váltanak-e ki. Számos képem kifejezetten pozitív érzésekkel tölt el, mikor elkészül. Általános jelenség, hogy a szemlélők képeimet sokkal nyomasztóbbnak, horrorisztikusabbnak, sötétebbnek látják, mint én magam. Bízom benne, hogy a nem feltétlenül klasszikus, ugyanakkor drámai témájú festészet valóban szolgálhat terápiás célt. Ha másként nem is, legalább az önmagunkkal való szembenézés formájában. Egy kiállítótérbe lépve nem tehetjük meg, hogy lesütött szemmel megyünk el a képek mellett.

Print Friendly