Szauder Dávid digitális nyomatai

Új Kriterion Galéria, Csíkszereda, 2015. V. 7–VI. 30.
P. Szabó Ernő
Szauder Dávid:  Eric, 2015,  digitális print

Szauder Dávid: Eric, 2015, digitális print

Hogy hogyan befolyásolja a számítógép mindennapos használata az emberi agy működését, arról legtöbbünknek elsősorban a gondolkodás kreatív fázisait, illetve ennek a teremtő folyamatnak a lenyomatait, az elmondott és még inkább a leírt szövegek formálódását illetően vannak tapasztalataink. Tömbösen fogalmazunk, ablakokat nyitunk, hogy az összefüggő szövegfolyam helyett hólabda- vagy éppen lóugrás-szerűen kerüljenek egymás mellé a különböző információk.

Szauder Dávid (1976), aki az ELTE-n művészettörténetet tanult, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán pedig az intermédia szakra járt, s aki 2009 óta a berlini Collegium Hungaricum kurátoraként és médiaművészként dolgozik, az utóbbi években viszont éppen az ellenkező irányú folyamattal, a felejtés természetrajzával, illetve az emlékezés-felejtés jelenségeinek analitikus vizsgálatával foglalkozik. Olyan történeteket, „mikro narratívákat” hoz létre, amelyekben az emlékezést valamilyen traumatikus, nehezen feldolgozható esemény befolyásolja. Az agyműködés és a számítógép működése közötti hasonlóságot feltételezve olyan képeket kreál, amelyeken az emberi arc, alak roncsolódása mintegy az emlékek roncsolódását, eltűnését modellezi. Ahogyan az Új Kriterion Galériában rendezett kiállítás katalógusában fogalmaz, „a vizuális deformációk pontosan követik a roncsolt emléket. Nemcsak szimbolikusan, hanem fizikailag is, hiszen a deformáció olyan számítógépes algoritmuson keresztül történik, amely a képvesztés-pixelvesztés elvén működik, vagyis megkísérli szimulálni az emberi agyban lejátszódó folyamatot.”

Ennek a szimulációnak természetesen megvannak a maga határai, ellenkező esetben ad abszurdum előfordulhatna, hogy a teljes emlékezetvesztéssel a kép egésze is eltűnik, s csak Malevics fehér négyzetre festett fehér négyzete, vagy Tót Endre valamelyik meg nem festett festményének a fehérje lenne látható. Márpedig Szauder művein éppen elég részlet marad meg ahhoz, hogy a kép élvezhető legyen, a roncsolt képekhez pedig éppen elég szellemes, olykor ironikus, máskor megindító „félperceseket” társít ahhoz, hogy a kettő együttese egyéni sorsok, sőt, a közös történelem drámai fordulatait rajzolja meg. Például Gil szerelmi történetét, amely a játszótéren kezdődött, valahol, valamelyik lágerben folytatódott, ahonnan Gil is és a belé szerelmes fiú is „visszajött”, és sok-sok évtizeddel később ért véget, amikor az egykori fiúnak felesége bemutatta a mamáját – Gilt. Ez a kép volt az első, amelyben összekapcsolódott a családtörténet és a kollektív emlékezet (torzulása), a személyes dráma és a 20. századi történelem legnagyobb tragédiája.

A családi fotográfiák mellett talált fotók, a médiából kiemelt képek jelentik Szauder számára a indulópontot az emlékezet deformációjának a megrajzolásához, a legújabb munkák között pedig olyanok is szerepelnek, amelyeken monitorokon jelennek meg számítógépes programmal folyamatosan mozgatott, valódi folyamatok illúzióját adó képek. Ezek egyrészt a család mozgóképes archívumába nyújtanak betekintést, másrészt az érintőképernyőnek köszönhetően a nézőnek is lehetőséget biztosítanak, hogy megélje a „roncsolás” élményét.

Print Friendly