Egymást erősítő igenek

Miklóssy Gyula világa

 Sümegi György

Miklóssy Gyuláról (1957) bizonyosan elmondható, hogy nehéz gyermekkora volt. Hozzátehetem: felnőttkora sem könnyű (noha bohém vonások is hozzárögzültek), sőt bizonyos szempontból talán még nehezebb, a szülei művészete iránti mélységes felelősséggel súlyosbítva.

Miklóssy Gyula:  Hajnal a Szamoson, 2011

Miklóssy Gyula: Hajnal a Szamoson, 2011

Ő a második fiúgyermeke a Miklóssy Gábor (1912–1998) és Kondorosi Vilma (1922–2002) festőművész házaspárnak. A Zeneakadémiára járt Miklóssy Gábor mindkét fiát taníttatta hegedülni – talán kényszerűen félbeszakított hegedűművészi pályája méltóbb folytatóit szerette volna látni bennük. Ám ez nem valósulhatott meg. Gábor a hegedülés mellett jól rajzolt, verseket írt, de tragikus körülmények között, fiatalon meghalt. Miklóssy Gyula 14 évig tanult hegedülni, de ő sem lett hegedűművész. (A Hegedűs fiú című, 1969-ben született képen Miklóssy Gyulát ragyogó enteriőrben, hegedűjével örökítette meg édesapja).

Sepsiszentgyörgyön érettségizett (1977), majd fényképész asszisztens lett a helyi színház fotósa, Bölöni Zsuzsa mellett. A fényképész szakmát teljes vertikumában a Kolozsvári Ipari Szövetkezet fotóriportereként sajátította el. Már ekkor vonzotta az élőlények világa, a természet mikrokozmosza. 1986-ban fotófölszerelését ellopták – ezután másféle munkák, másféle vonzódások töltötték ki konfliktusoktól sem mentes életét.

Magatartása Ceauşescu hírhedt titkosrendőrségének, a Securitaténak is fölkeltette az érdeklődését, ám mindez szerencsére a múlté. Szüleit gondozta, mellettük volt utolsó éveikben, és 13 év pauza után, 1999-ben újra elkezdett fotózni. Szülei hagyatékának a gondozója, műveik rendbetevője, kiállításaik rendezője, a kolozsvári Miklóssy-műterem és -gyűjtemény őrzője. A műterem választékos berendezése, enteriőrjének pompázatos gazdagsága, egyáltalán: a páratlan miliő és a művész-szülők szellemisége, példája zsigereiben, a sejtjeiben él. Ám saját világának, egyéni szemléletének centruma a kis formák, a leheletnyi minőségek, az alig-változás rögzítése, a mikrovilágok – zömmel természeti jelenségek – közelről, szinte nagyító alatti fotózása. A befagyott, hóval fedett cegei tavakon, a Dregan völgyében, a Meleg-Szamoson vagy éppen a Duna-deltában egyformán az elmúlás képeseteit látja meg és rögzíti. A kicsinység, a pillanat kimerevített porlékonysága vonzza. A fagyban didergő-összehajló nádszálak kalligráfiáját akár japán fametszők is megirigyelhetnék (a Miklóssy-gyűjtemény jelentős japán fametszet-kollekciót is tartalmazott). A növények árnyékrajzolatának a rögzítése talán az egyik legsajátosabb eredménye egyéni kamerahasználatának. Miklóssy Gyula mintha magával a rögzítéssel, kiemeléssel, a kisvilágok belső arányainak a megtalálásával és fölmutatásával jutott volna el egyéni útjára. Emellett arcmások, művészsorsok, küzdelmes életutak rögzítője (Cs. Erdős Tibor, Heim András, Kántor Lajos, Kusztos Endre, Létay Lajos, Ruha István, Stefanovits Péter, Sümegi György stb.); lírai csendéletek, műterem-enteriőrök, gazdag tájhangulatok megfogalmazója. Szereti az áttűnéseket, a természeti formákban, alakzatokban megjelenő emberit-állatit fölfedezni, megmutatni.

Műveinek második, újrakezdés utáni periódusát két kiállításon mutatta be (Korunk Galéria, Kolozsvár, 2003. március; Művelődési Központ, Százhalombatta, 2003. december). Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője avatja művésszé: „elénk áll egy saját látással rendelkező, messze a természetfotó

[…] átlaga fölé emelkedő fényképész, ragyogó képek sorozatával. Miklóssy Gyula művészi szabadságharca a legszebb eredményeket a természet meghódításával hozza […] az élővilág, a vizek, nádak, virágok lírai geometriájának fölfedezésével”.

Hol van a helye Miklóssy Gyulának a magyar fotóművészetben, hiszen Veress Ferenc városában, Kolozsvárott dolgozik. A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon szerkesztésekor (1–3. Bp., 1999–2001) fölmerült a határon túli, kisebbségi magyar fotóművészek szerepeltetésének a kérdése. Egy-két alkotó (pl. Erdélyi Lajos) szerepel ugyan az összefoglaló munkában, a határokon túli fotóművészet hiánya azonban fájdalmas vesztesége a lexikonnak és használóinak. Lehet, hogy a nagyvilágban hírnevet szerzett magyar, illetve magyar származású világhírű fotográfusok (nota bene: Brassai Brassóból került el) fénye elhalványította az Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és a Kárpátalján dolgozó fotósoknak akár a számbavételét is. Pedig az alkotók magyar anyanyelvének és kultúrájának meghatározottságai képalkotásukra is jelezhetően hatnak.

Az 1970-es évtized a határon túli magyar irodalmak magyarországi megismertetését, térnyerését hozta. A következő évtizedekben a színházi kultúra, majd a képzőművészetek is bekerültek a magyarországi vérkeringésbe. Próbáljuk vázlatosan számba venni a mai romániai, erdélyi magyar fotográfiát! Több évtizedes hagyományra építkezve van jelen a Marosvásárhelyi Fotóklub, ill. Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós fontos fotósgócpontját és néhány, a nyomtatott sajtónál dolgozó fotóriportert lehet még kiemelni. Említésre külön is méltó például, hogy Balázs Imre festőművész máréfalvai állandó képkiállításához társították testvérének, Balázs Józsefnek a faluról készített képeit. A Nagybányát és környékét fotózó Véső Ágoston festőművész az 1960-as évektől készített redukált, morandis csendéleteket (pl. radírgumikról).

A határon túli fotósok alig-alig tűnnek föl magyarországi kiállításokon, vagy olyan sporadikus a jelenlétük, hogy észrevétlen és visszhangtalan marad. Mindezeket figyelembe véve talán a senkiföldjén kellene elhelyezni Miklóssy Gyula fotós törekvéseit is. Föltehetően hatással van rá, mint minden kisebbségi sorban élő művészre, a többségi, a román fotókultúra. De bizonyosra veszem, hogy magyar anyanyelve és képi műveltsége az a fundamentum, amire fotóművészeti törekvései épülhetnek. Vagyis Miklóssy Gyula magyar nemzetiségű fotóművész Romániában, romániai, erdélyi magyar fotós. Az írókról, más műfajokban dolgozó alkotóművészekről készített arcképeivel mintha új lehetőséget, egyéni kifejezési formát talált volna önmaga számára. Igyekszik az egyes művészeket az alkotótevékenységükre a legjellemzőbbnek vélt műveikkel együtt rögzíteni (pl. Tóth László festőművészt Önarcképe előtt fotózta). Vagy magát a tevékenységet teszi a kép tárgyává akkor, amikor Kusztos Endre szuggesztív, rajzoló kezét fotózza. Még különösebb együttállást teremt Ruha István portréján azzal, hogy édesapjának az 1960-as évtizedben készült Zenészek című képe előtt készíti el a portrét, így a fénykép a fiatal Ruha István festőileg megjelenített képével teremt képi dialógust. Legutóbb – s ez művészi továbblépésének is az egyik lehetősége – a modern technika eredményeit fölhasználva kolozsvári városképeket készített számítógépes fotótechnikával.*

Mondhatnánk Ady Endrével: „Apa s fia, egy igen s egy nem”, vagyis az egyik állítás, a másik annak a tagadása ebben az értelemben. Ám Miklóssy Gyula, fotósként ahol és amikor tud, idomul, kapcsolódik édesapja életművéhez. De fotóművészeti törekvéseiben – eddigi eredményei jól mutatják ezt – önálló, autonóm művészegyéniség, fényképei új hangot, új képi világot jelentenek az erdélyi, a romániai magyar fotóművészetben. A két Miklóssy, különbségeik ellenére, két egymást erősítő igen.

Jegyzet
*    Kiállították: Kolozsvárt, Sopronban és Stuttgartban. Miklóssy Gyula alkotótársa László Miklós, akivel könyvet is készítettek ebből az anyagból. Molnár Eszter: Kolozsvári értékteremtés. Kerekasztal-beszélgetés a Minerva, a Korunk és a Quadro Galéria vezetőivel. Új Művészet, 2014. november, 24-27. Reprodukálva: Miklóssy Gyula: Tükör utca Kolozsvár, 2011
Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!