Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2015

Műcsarnok, 2015. IV. 25–VII. 19.
Fertőszögi Péter
Baranyai Levente:  Nemzeti rend art, 2015,  olaj, vászon, 170x246 cm

Baranyai Levente: Nemzeti rend art, 2015, olaj, vászon, 170×246 cm

Nemzeti Szalont rendezni a 21. században vajon múltidézés, vagy a magyar képzőművészet ünnepe? Ez a kérdés foglalkoztatta már hónapok óta a kortárs magyar művészet különböző köreit, amelynek pontosabb megválaszolásához érdemes kicsit visszatekinteni és végignézni, hogyan alakult ki ez a kiállítástípus, és milyen előzményei voltak hazánkban.

A 19. század első felében a műtárgypiac a legtöbb európai országban még meglehetősen kezdetleges állapotban volt, így galériák hiányában a művészek számára az évente megrendezett nagy országos tárlatok jelentették a legfőbb kiállítási lehetőséget. Az ilyen típusú seregszemlék közül is kiemelkedett a párizsi Salon, melynek eredete a 17. századig nyúlik vissza. A Képzőművészeti Akadémia felügyelete mellett megrendezett évenkénti tárlatok a francia kulturális élet kiemelkedő eseményei voltak, és előfordult, hogy egy-egy évben több mint egymillió ember nézte meg a kiállítást. Azon túl, hogy a művészek közvetlenül is értékesíthették alkotásaikat, az itt aratott siker felkelthette a műgyűjtők érdeklődését, vagy utat nyitott a jövedelmező állami megbízások felé. Nem csoda, ha minden alkotó legfőbb vágya volt, hogy munkáival szerepelhessen a Salon kiállításán, és még annak kockázatát is vállalták, hogy a – főleg akadémikusokból álló zsűri – esetleg elutasítja a munkáikat. A század utolsó harmadában azonban Párizsban már mutatkozni kezdtek a Salon konzervatív ítészei, és az újító szellemű művészet között egyre jobban elmélyedő ellentétek. Ennek dacára Európa számos országa számára a párizsi kiállítás szolgált mintául a hasonló típusú kezdeményezésekhez.

Hazánkban a rendszeres képzőművészeti tárlatok sorát 1840-től a Pesti Magyar Műegylet kiállításai jelentették a fővárosban. A hazai művészek nagy bánatára azonban sokszor előnyben részesítették a külföldi kiállítókat, mert azok munkáit – még ha kvalitás tekintetében gyengébbek is voltak – könnyebben tudták értékesíteni. Ezt ellensúlyozandó, 1861-ben megalakult az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, amely célul tűzte ki a hazai festészeti élet fellendítését. Munkájukat hamarosan az állam is támogatta, így 1876-ban felépíthették Andrássy úti palotájukat, majd a millenium évében hozzáfogtak egy új, a korábbinál jóval nagyobb kiállítóhely, a Műcsarnok létrehozásába a Hősök terén. Az 1906-ban megnyitott épületet – amint az architrávon ma is olvasható – valóban „a magyar képzőművészetnek” szentelték, és voltak évtizedek, amikor kiállításai az akkori kortárs magyar képzőművészet jelentős részének seregszemléjét jelentették. Ám az 1. világháború végére, köszönhetően az egyre jobban felhíguló és a személyes politikai vagy kulturális érdekeket kiszolgáló zsűri ténykedésének, a Műcsarnok kiállításairól fokozatosan kizárták a progresszív fejlődést képviselő művészeket, akik így szembefordultak ezekkel a kiállításokkal.

Az 1950-es évek elejétől a centralizált szocialista kultúrpolitika ismét felelevenítette a szalon típusú országos tárlatokat Magyar Képzőművészeti Kiállítás címen, de egy évtized múltán – nyugati mintára – megjelentek a sokkal több szakmaisággal rendelkező biennálék és triennálék. Ez a valamiféle tematika vagy technika köré szerveződő új kiállítástípus megőrizte azt a törekvést, hogy lehetőleg teljes keresztmetszetet adjon, másrészt, mivel többnyire képzett szakemberek szervezték, biztosítani tudta a magas szakmai színvonalat is. A rendszerváltozás utáni állami finanszírozás csökkenése miatt azonban lassan ezek a tárlatok is hanyatlásnak indultak.

Helyüket az 1980-as évektől napjainkig egyre inkább azok a kurátori kiállítások vették át, amelyeknél többnyire egy szakember egyéni nézőpontja határozta meg a művek kiválasztásának alapelveit, és többé már nem törekedtek a képzőművészet országos spektrumának bemutatására, hanem megelégedtek a kurátori koncepciót leginkább érvényre juttató művészek munkáinak kiállításával.

A most megnyílt Képzőművészeti Nemzeti Szalon egy sajátos kultúrpolitikai helyzet eredménye. Panorámát kíván nyújtani a klasszikus képzőművészeti műfajok (festészet, szobrászat, grafika) fejlődéséről és alakulásáról az elmúlt tíz évben, különösen arra keresve választ, hogy ezeknek a hagyományos technikáknak van-e egyáltalán létjogosultságuk a 21. században a jelen kor emberét foglalkoztató kérdések kifejezésére. A rendezők tudatos döntéssel választották külön a művészet tradicionális műfajait az újabb típusú kifejezőeszközöktől (pl. fotó, videó, komputergrafika stb.), hogy ezek számára majd a következő évben rendezzenek önálló tárlatot. Így lehetőség nyílt egy látványában és összhatásában egységesebb kiállítás megrendezésére, amely nemcsak a három fő műfajt, hanem azoknak a különféle határterületeit képviselő alkotásokat is nagy gazdagságban tárja a látogatók elé.

Bár nevében hordozza a szalon kifejezést, ez a tárlat mégsem tekinthető a hagyományos értelemben vett ilyen típusú kiállításnak. Ennek legfőbb oka a létrejötte körül kialakult sajátos helyzet és a felmerült problémákra adott kényszerű válaszok összessége. Nem egy választott zsűri vagy kurátori grémium végezte a szakmai munkát, hanem a felkért szakemberek visszalépése után mindössze egy kurátor elképzelései fűzik össze a kiállított alkotásokat. Ennek tagadhatatlan előnye a vártnál jóval egységesebb látvány, azonban mindenképpen hátránya (és a jövőre nézve veszélye) a több szempontú válogatás igényének háttérbe szorulása. Másrészt – a kiküldött több száz meghívó ellenére – a hazai művészeti életet meghatározó mesterek egy részének távolmaradása miatt óhatatlanul szűkebb keresztmetszetet ad a kortárs magyar képzőművészet reprezentánsairól, mint azt a rendezők eredetileg elképzelték. Az állandó hezitálások, visszalépések, bizonytalankodások csak tovább nehezítették a kurátor amúgy sem könnyű dolgát, akinek a kiállítási anyag összeállításánál folyamatosan alkalmazkodni kellett a percről-percre változó helyzethez, negatív vagy pozitív visszajelzésekhez. Így történt, hogy a Képzőművészeti Nemzeti Szalon első megvalósulása valójában egy széles spektrumú kurátori tárlat, s nem az egy évszázaddal ezelőtti szalon jellegű kiállítások újraélesztése.

Végeredményben azonban ki lehet mondani, hogy a kényszerítő körülmények inkább előnyére, mint hátrányára váltak a kiállításnak. A kevesebb résztvevő miatt nem zsúfolt a rendezés, hanem sokkal szellősebb, áttekinthetőbb. A falakon és a térben elhelyezkedő alkotások stiláris és gondolati kapcsolatban állnak egymással, a tárlat egészét átfogja a különféle kölcsönhatások egész sora. A háromhajós templomként felfogott térben a „főhajó” teremsora adja a fő gondolati vázat, amelyhez szépen ízesülnek a mellékhajókban megjelenő vizuális tartalmak többletjelentései. A tiszta geometria szigorú formáitól az absztrakt expresszionizmus üde színfoltjain át a minimal art letisztult képi világa felé vezető ívben a teremtett világ alapelemei jutnak kifejezésre, hogy utána az emberi alak és annak természetes vagy általa teremtett környezete legyen a vizsgálódás fő tárgya. Az apszisban pedig a legfontosabb létkérdések, a hit, az elmúlás és a megváltás reményének képi vagy plasztikai megfogalmazásai kaptak helyet.

A két szárny, vagyis a „mellékhajók” termeiben a fővonalhoz kapcsolódó, mégis azt inkább kiegészítő, árnyaló gondolatok fejeződnek ki az intimebb hangvételű grafikákon, a különböző térplasztikákon, dobozműveken vagy éppen a kinetikus művészet alkotásain keresztül. A pop art játékos szelleme vagy a szürrealisztikus víziók mellett megjelennek itt a rusztikus felületkezelésű, ősi, sámánista-totemisztikus jelképek, az organikus világot alkotó molekulák, DNS-láncok, illetve környezetünk megszokott tárgyai. Az elbeszélő hangvétel leginkább a képregény-folyamként értelmezhető munkákon érhető tetten, amelyek egyfajta magánmitológia megteremtésének fetisizált eszközei.

Az inkább csak nevében és alapelképzelésében Nemzeti Szalon összességében tehát egy határozott koncepció mentén megvalósult kurátori kiállítás, amely a kortárs magyar képzőművészet széles panorámáját nyújtja. Jó arányérzékkel válogat az egyes műfajok és technikák között, és a protestálások ellenére minden művészgeneráció megfelelően képviselteti magát: a mára már klasszikussá vált nagymesterek és a hazai művészeti élet derékhadát jelentő középgeneráció mellett szép számban szerepelnek itt a pályájukon csak az elmúlt évtizedben elindult tehetséges fiatalok munkái is. Így nem csak az alkotások, de az egyes korosztályok között is tetten érhető az egymásra hatás – oda és vissza egyaránt. Ki kell mondani végül, hogy a magas színvonalú összkép megteremtését az is nagyban segítette, hogy – a régi hagyománytól eltérően – nem maguk a művészek választották ki és adták be munkáikat a kiállításra, hanem a kurátor véleményét meghallgatva közösen döntötték el, melyik alkotásaikkal szerepeljenek a tárlaton. Így nem állt fenn annak a veszélye, hogy a „hozott anyagból” végül a rendezés során kell a művészettörténésznek valamiféle harmonikus összképet teremteni.

A fentiek után kézenfekvőnek tűnik a kérdés: lehet-e és egyáltalán szabad-e ma, a 21. században a hagyományos értelemben vett szalon típusú kiállítást rendezni, ahol a művészek által beadott alkotások közül egy zsűri válogatja ki azokat, amelyek végül szerepelnek a tárlaton? Ugyanis ha a jövőben a most még kényszer szülte, de láthatóan eredményes verziónál maradunk, vagyis a Képzőművészeti Nemzeti Szalon országos panorámát nyújtó, de kurátorok által rendezett seregszemle lesz, nem biztos, hogy érdemes a „szalon” megjelölést használni. A művészeti közélet és a közönség egy része számára negatív jelentéstartalmú, a haladást gátoló akadémizmust szimbolizáló kifejezés elhagyása hozzásegíthet a zsigeri ellenállás csökkenéséhez. Az ellentétek minimalizálásával pedig megnyílik annak lehetősége, hogy ez a kiállítás időről-időre a kortárs magyar képzőművészet nemzeti ünnepe legyen.

Mindenesetre a kiállítás megszületésével a Műcsarnokban a hiány síksága helyett felépült egy kis domb, amelyről mindenki maga dönti el, mekkorának látja. Azt azonban sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy a legkisebb domb tetejéről is közelebb vagyunk a vágyott hegycsúcshoz, mint a „gödör aljától”.

(A 2015. április 25-én a Műcsarnokban, a Képzőművészeti Nemzeti Szalon megnyitóján elhangzott beszéd szerkesztett változata.)

Print Friendly