Kilenc állomás

Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920-tól 1990-ig

Magyar Nemzeti Galéria, 2015. IV. 24–VIII. 23.
Jurecskó László

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

József Attila

Nagy Albert:  Hárman a tengeren, 1968,  olaj, vászon

Nagy Albert: Hárman a tengeren, 1968, olaj, vászon

Kis túlzással ezzel a dilemmával kellett szembenéznie Szücs Györgynek, a kiállítás kurátorának és munkatársainak. Hogyan lehet egy ilyen, eddig még nem volt átfogó kiállítást megrendezni úgy, hogy a lehető legkevesebb támadási felületet hagyjanak magukon és koncepciójukon? Hogyan lehet 70 év összes jelentős tendenciáját és az azokat reprezentáló művészek alkotásait bemutatni? Ki és milyen művel szerepeljen az összeállításban, kik maradjanak ki, mivel lehet ezt indokoln? Hogyan lehet az erdélyi politikai, kulturális és művészeti „maffia” néven illetett elnevezéssel szembeszegülni úgy, hogy azt negatív konnotációjától megfosztva bebizonyítsák egy ilyen kiállítás létjogosultságát (amely egyébként a látott anyagot szemlélve egyáltalán nem szorul bizonyításra)?

A megnyitón elhangzott, hogy nagy adósságát teljesítette az MNG ezzel a kiállítással. Kérdés, ki és milyen kulturális vagy politikai akarat segítette vagy gátolta eddig ennek a tárlatnak a létrejöttét? Az igazság persze az, jó, hogy csak most került megrendezésre ez a tárlat. Egyrészt a rendszerváltástól eltelt huszonöt év kellő távolságot ad az objektív vélemény kialakításához. Egy 1990-ben megrendezett bemutató egész más politikai és kultúrpolitikai visszhangokat váltott volna ki, erősítve a magyar és román nép közötti, amúgy is feszültségekkel telített viszonyt. A huszonöt év közben alkalmat adott a téma jobb megismerésére. Az egyre elmélyülő kulturális kapcsolatok lehetővé tették, hogy az erdélyi közgyűjtemények ajtói megnyíljanak a kutatók, művészettörténészek előtt. A közgyűjtemények mellett a magángyűjtőkkel való viszony is egyre javul, mint ahogy a kiállításon szereplő sok mű is tanúsítja. Mind nyilvánvalóbb, hogy csak a két szféra együttműködése eredményeként törekedhetünk a teljességre. Az erdélyi művészek munkáit gyűjteni mára már pozitív értelemben vett divat lett, sőt az érdeklődés már nemcsak a nagybányaiak vagy a székely művészek, illetve a kolozsváriak felé irányul, hanem egyre nagyobb figyelem fordul a szórványban élő művészek felé is. Immár nyugodtan kijelenthető, hogy a gyűjtésben elsősorban a kvalitás a fő szempont, a kiállítás rengeteg magas színvonalú alkotása is ezt bizonyítja.

A válogatás szempontjait tovább árnyalja az Erdélyben élő, illetve onnan elszármazott, többnyire Magyarországon letelepedett alkotók problémája is. Csak azok a művek szerepeljenek a bemutatón, amelyek még Erdély (itt nem földrajzi értelemben vett) területén készültek, vagy az onnan hozott ismereteket, élményeket feldolgozó, de már Magyarországon készült alkotások is? A kiállítás inkább az első mellett érvel. Nagy probléma a még élő művészek esete. A nagy öregek, illetve a fiatal ötvenesek-hatvanasok jelenléte, amely felveti a megfelelő arányok kérdését is. Elképzelhetetlen, hogy mindenki szerepeljen, ez sértődések forrása lehet (de ezzel inkább foglalkozzanak a mellőzött alkotók, s ne pedig a kurátorok, akik így is emberfeletti munkát végeztek).

Az arányok, illetve aránytalanságok jobban elmosódnak a nem lineáris felépítés eredményeként. Lehetetlen és feltehetően rossz választás lett volna a kronológiát előtérbe helyező rendezés. Szücs György és csapata inkább a tematikus és a kronológiai szempontok keverésével hozta létre az a kilenc szekciót – vagy ahogy a kurátor jellemezte a megnyitón – állomást, amelyek ráépülve az előzőkre – és párhuzamosan futva korszakuk más tendenciáival – hozzák létre a tárlat gerincét. Ennek megfelelően egyes alkotók különféle korszakban és stílusban készült művei különböző termekben is szerepelnek. A szekciók a következők: 1. Ember a tájban – a tájfestészet különböző megnyilvánulásai 2. Kőben és fában – szobrászati tendenciák 3. Akik előttem jártak – Mikó Imre könyvének címe nyomán: portré és kiemelkedő erdélyi városrészletek, épületek 4. Avantgárd sugárzás – az izmusok különféle típusai 5. Klasszikus értékek nyomában – neoklasszicista, római iskolás művek 6. Művészet és társadalom – az új embertípus megalkotására vállalkozó művészek 7. A realizmuson innen és túl – szürrealista, szürnaturalista alkotások 8. Hagyomány és grafikai megújulás – a grafikai formanyelv megújítására tett törekvések 9. Itt és Mást – Bretter György kifejezése alapján, neoavantgárd tendenciák.

Nehéz, sőt lehetetlen lenne felsorolni a különféle szekciókban szereplő művészeket, elemezni műveiket, ezért inkább néhány meglepetésre vagy kevésbé ismert műre, illetve kiállításrendezési fogásra szeretném felhívni a figyelmet. A tájfestészetben a nagybányaiak mellett remek Mágori Varga Béla falurészlete, kicsit zifferes, de teljesen önálló színvilág és formarendszer jellemzi. A szobrok közül Szervátiusz Jenő Balladák című domborműve a kiállítás emblematikus alkotása is lehetne, a tradicionális erdélyi témavilág modern eszközökkel való megjelenítése. Az avantgárd szekcióban remekül oldja meg a rendező, hogy Szervátiusz és Mattis Teutsch nyúlánk térdelő figuráját nem egymás mellé, hanem a terem két végébe helyezi, kapcsolatuk így is egyértelmű. Hogy nem a tanult anyag felmondásáról van szó, arra bizonyíték az itt szereplő Pál István Kibicelők című műve. Szinte ismeretlen alkotó, egyéni kifejezési formával. Ugyanezt bizonyítja a következő teremben Fekete József art decós Don Quijotéje. Ugyanabban a teremben Jándi Dávid Levétel a keresztről című főművének lelőhelyét csak kevesen ismerik, a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári gyűjteménye bizonyítja, hogy a hit és a modernség nem egymás ellentétei. Nagy Albert Hárman a tengerparton című festménye tanúskodik a stílusokon belül létező egyéni kifejezésmódok létjogosultságáról. Ugyanúgy, mint az utolsó szekcióban szereplő Nagy Pál önarcképe, amely a technikai eszközök hiánya miatt hagyományos linóleummetszettel készíti el a pop artban annyira kedvelt raszterpontokat imitáló művet. Néhány műtárgy bizonyítja, hogy nemcsak magyar-magyar kapcsolatok figyelhetők meg az erdélyi magyar művészetben, hanem a románok is hatottak rá. Korondi Jenő szobra Brâncuşi, Tóth László Kompozíció alakokkal című festménye pedig Max Hermann Maxy műveinek ismeretét feltételezi.

A kiállítás helyszíne, az MNG A épülete számomra továbbra is a Munkásmozgalmi Múzeumot idézi. Talán egy ilyen léptékű kiállítás megérdemelte volna, hogy belsőépítészeti megoldásokkal leszűkítsék ezt a nem emberi mértékű teret, így a szoborcsarnok megtekintéséhez sem kellene kilométereket megtenni, s így jobban kiderült volna az alkotások közötti összefüggés. A jó arányú és ritmusú kiállításba is becsúszhatnak hibák. A vivőkép, Pittner Olivér alkotása nem igazán talál társakra az első szekcióban. Ugyanitt a három Nagy István nem reprezentálja alkotójuk géniuszát, sokkal jobb kvalitású műveket lehetett volna a kolozsvári vagy a marosvásárhelyi múzeum gyűjteményéből kiválasztani. A hagyomány és grafikai megújulás szekciója kicsit túlméretezett, talán a bemutató leggyengébb része.

A Sors és jelkép (Méliusz József: Sors és jelkép avagy egy erdélyi utazás regénye ezerkilencszáznegyvenháromban tizenkét fejezetben elbeszélve) című kiállítás remek lehetőséget biztosít a 20. századi erdélyi művészeti tendenciák megismertetésére, reméljük, a hamarosan megjelenő katalógus pedig annak jobb megértésére is.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!