Károlyi Zsigmond kiállítása

Paksi Képtár, 2015. III. 22–V. 28
Lóska Lajos
Károlyi Zsigmond:  Szélforgó (Négyháromszög/3.), 2013, olaj, vászon, 90x90 cm

Károlyi Zsigmond: Szélforgó (Négyháromszög/3.), 2013, olaj, vászon, 90×90 cm

Károlyi Zsigmond tárlata – Régiúj 1975–2015 – látható május végéig a Paksi Képtár ipari csarnokból átalakított hatalmas kiállítóterében. A címet olvasva azt hihetnénk, hogy a festő pályájának tiszteletet parancsoló negyven esztendejét összefoglaló retrospektív kollekcióval találkozunk majd. A valóságban azonban a válogatás csak részben visszatekintő-összefoglaló, ugyanis főként a művész konceptuális, síkgeometrikus, monokróm munkáit, továbbá kísérleti filmjeit mutatja be. Nem szerepelnek az életmű szerves részét képező fotófestmények, a tangram képek, a fiai gyerekjátékairól készült, sokszor banális, csendéletszerű újfigurális alkotások. A kurátor, a rendező – minden bizonnyal az anyag egysége érdekében – eltekintett a geometrikus és koncept kifejezésmódtól eltérő műegyüttesektől. Talán azért is mellőzte őket, mert néhány éve, pontosan 2012-ben bemutatásra kerültek a Neon Galériában, a homlokegyenest más szemléletű figurális munkák pedig megzavarták volna a kollekció egységes gondolati ívét. Említést érdemel továbbá az impozáns méretű és terjedelmű, neves művészettörténészek (többek között Beke László, Hajdú István, Peternák Miklós) tanulmányait magában foglaló katalógus, amelynek léte nagy fegyvertény a mai pénzszegény világban.

Néhány mondatban életművének szűkszavú leltára. Károlyi Zsigmond indulásától, bercsényis és Rózsa-körös korszakától kezdve előszeretettel foglalkozott a művészetelméleti kérdések képzőművészeti megoldásával, leképzésével. Korai filmjein, fotóin, grafikáin a megjelenítés elemi jelei, a pont, a vonal, az egymást ritmikusan követő csíkok kapnak főszerepet. A 70-es évek végétől keletkezett kompozícióinak alakzatait a tangram játék elvei alapján állította össze. Később a romos, századfordulós pesti házak állványait rögzítő keresztlécekben és az ablakok üvegét védő, átlós mészcsíkokban megtalálta képeinek, grafikáinak meghatározó, egyszerre hétköznapi és szimbolikus, ma már művészete emblémájának is tekinthető X motívumát (Állványok, 1986, fotó; Állványok, 1987, olaj, vászon). A 90-es évek közepétől szürke színű, a vásznon futó ecsetnyom plaszticitását visszaadó monokróm műveket fest, melyeket egy rövid, főleg gyermekjátékos figurális periódus követ. Napjainkban született, oldott felületű geometrikus képei színesek, szűkszavúak.

A tárlathoz visszatérve, az ipari csarnokból kialakított kiállítóterembe belépő látogatót azonnal az 1990 és 2014 között készült posztgeometrikus-minimalos, néhány alakzatból építkező vásznak kavalkádja fogadja. Egy részükön a különböző koloritú, függőleges, esetleg jobbra vagy balra dőlő sávok, terüket elveszített oszlopok sorjáznak. Az Oszlopok (3 sárga + 3 kék) (1991) címűn a szürkéskék felületen három kék és három sárga szalag lebeg ritmikusan egymás mellett.

A Károlyi-életművet tanulmányozva elég gyorsan rá kell jönnünk, hogy abban minden mindennel összefügg, így már az Egyenközű párhuzamosok (1978) című fotó- és ragasztószalag-montázson jelen vannak (még figurákkal) a ritmikus, egymást követő vékony lécekre emlékeztető formák, sőt az 1979-es Fény/Tér/Kép című kísérleti filmjében a falon megjelenő sávok között sétál a művész. Visszafelé menve az időben végül még az is kiderül, hogy e csíkozásnak valódi látványalapja van, akárcsak oeuvre-je legismertebb X motívumának. Jól példázza ezt egy régi fotó, amelyen a csíkos palánk előtt egy sétáló figura az aszfaltra festett gyalogos átjáró fehér stráfjai felé közelít (Szabó Gábor az Alpári Gyula utcában 1968-ban). Ezek az évek folyamán újból és újból visszatérő csíkos képek – Csíkok (okker) (1992), Csíkok (szürke) (1992), Zöld csíkok rózsaszín alapon (Ez nem lépcső!) (2006), Átlós szürke csíkok libasorban (2014) stb. – uralják a földszinti termet. Velük szinte egy időben keletkeztek azok a már majdhogynem monokrómnak tekinthető alkotások, melyeken az egyszínű képmező vékony, ékszerű alakzatai minimálisan megmozdítják, kicsit megdöntik a négyzet vagy téglalap alakú vásznat (Kettős képek III, 1992; Ötödik, 1992-93; ’98KT I-III, 1998). 1992-ben mégsem ezekkel az ugyancsak monokrómnak tekinthető művekkel szerepelt Károlyi Zsigmond A szín önálló élete című kiállításon a Műcsarnokban, hanem azokkal, melyeken indulatosan húzott ecsetnyomok pásztázzák plasztikussá az egyszínű, gyakran szürke képfelületet (Szürke átló, 1994).

Az alkotások újabb csoportján az elforgatott négyzetek és háromszögek dominálnak. Ezek állnak talán legközelebb Kazimir Malevics négyzetet és kört formázó szuprematista festményeihez, a tiszta absztrakcióhoz, aminek jelentőségét a nonfiguratív stílus megteremtője a következőképpen méltatta: „A művészet nem szolgálja többé az államot és a vallást, nem akarja többé az erkölcstörténetet illusztrálni, nem akar többé tudni a tárgyról (mint olyanról) és hiszi, hogy a dolog nélkül (tehát a ’régóta bevált életforrás’ nélkül) önmagában és önmagáért is meg tud állni a lábán.1” A minimal art művészei is ezt a megállapítást tették magukévá némi tautológiával fűszerezve jó negyven esztendővel később. Azt hangsúlyozzák, hogy a képen látható formák önmagukon kívül semmi másra nem utalnak: „Azt látod, amit látsz.” (Frank Stella).

Ugyancsak nagy számban vannak jelen a kiállításon olyan, erősen síkgeometrikus, még talán a hard edge-et is idéző festmények, melyeken a négyzetek a képszél mellett helyezkednek el szinte szimmetrikusan (Két négyzet+ két árnyék, 1994). A háromszög különböző variációi pedig a 2013-ban készült Négyháromszög című tizenöt darabos, igen színes – zöld-rózsaszín, kék-sárga, okker-kék – sorozatban tűnnek fel. Ezeken Bak Imre szerint „A konstruktivista formákra való utalás azonban már valóban csak utalás, mert a képfelületen nem formákat helyez el és épít azokból képi szerkezetet, hanem a kép felülete egy festői aktus terepe lesz, esetenként magának a téglalap felületnek a megkérdőjelezésével. A formák is ennek az aktivitásnak a következtében jönnek létre, színekben gazdag, érzéki felületen és annak anyagiságát hangsúlyozva. (…) Károlyinál a képfelület válik témává – keret, paszpartu, kép a képben, elforgatások nyomán – konkrét motívumhasználat helyett.”2 Summa summarum, a variabilitás és a festői geometria jellemzi őket.

Az olaj-vászon munkák között, egy külön erre a célra leválasztott kis bokszban a nagyrészt a Makói Művésztelepen készült grafikáiból, vázlataiból látható néhány darab, melyeknek ugyancsak a később megfestett szalag vagy csík-, illetve a sokat emlegetett X motívumok a főszereplői (Oszlopok, 1977; Látványleírás, 1980; Ugyanaz, /Tapéta/, 1986).

A rengeteg festmény után, ha nem töltekeztünk még túl, és nem szűnt meg a képéhségünk, felmehetünk az emeletre, ahol egy erre a célra kialakított sötét szobában megtekinthetjük Károlyi kísérleti filmjeit, videóit. Én csak néhányukról szólnék. Akad közöttük olyan újabb, amelyik a festés aktusát rögzíti, és amelyiken az ecsetet a vásznon komótosan jobbra-balra húzó Károlyit látjuk, mintha alapozna. A Fény/tér/kép (1979) című filmben a falon egymás mellett sorjázó csíkok, szalagformák között sétál, míg a Mallarmé Makón című filmterv (1983) szüzséje a következő: a pohárba cukrot rakó, majd a kávét kevergető kéz feldönti a poharat, aminek következtében az asztalon egy szétterülő kávétócsa keletkezik.

Ha a mozgóképeket megtekintve kilépünk az emeleti térbe, újból festményekkel találjuk magunkat szemben, olyanokkal, amelyeken a megdőlő téglalapok barázdált felületén jól kivehetőek az ecsetnyomok. Az Elmozduló téglalap (é. n.) pedig a Károlyi által képviselt festői geometria nívós darabja, mely a new wave expresszív ecsetkezelése nélkül nem jöhetett volna létre. A konstruktivizmus, a minimal art és sok más neoavantgárd irányzat képviselői az emberi tényezőt ki akarták zárni az alkotási folyamatból. Károlyi Zsigmond viszont túllép ezen a szemléleten, az oldott-geometrikus formákat megtartja, miközben felületüket megtölti festőiséggel és érzékletességgel. Mindenekelőtt erről a festői felületű geometriáról szól a tárlat.

Jegyzetek
1 Kazimir Malevics: A tárgy nélküli világ, Corvina Kiadó, Budapest, 1986, 72
2 Bak Imre: Expresszív konceptuális geometria. In: Károlyi Zsigmond E.K.G., Budapest, 2012, 6
Print Friendly