Beszélgetés id. és ifj. Böhm Józseffel műgyűjtésről, erdélyiségről, európaiságról

 P. Szabó Ernő

Tizenhárom alkotás szerepel a Böhm-gyűjteményből a Magyar Nemzeti Galéria 20. századi erdélyi művészetet bemutató tárlatán: Mattis-Teutsch János, Nagy Albert, Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor, Szolnay Sándor, Balogh István, Mohi Sándor, Popp Aurel, Jakobovits Miklós, Incze János képei. A mintegy százötven erdélyi alkotást számláló kollekció egy részét a legutóbbi években több kiállításon is megismerhette a hazai és nemzetközi közönség, történetéről a kollekciót megalapozó idősebb és a munkát folytató, kiteljesítő ifjabb Böhm Józsefet kérdeztük.

Nagy Albert (1902–1970): Fiatalság, 1937 olaj, vászon, 80x71 cm

Nagy Albert (1902–1970): Fiatalság, 1937, olaj, vászon, 80×71 cm

Hogyan és mikor kezdték a gyűjtői tevékenységet?

Id. Böhm József: Érszalacson, a 60-as években, ahol – a marosvásárhelyi orvosi egyetem elvégezése után – tizenegy évig dolgoztunk körzeti orvosként. Erdőmérnök nagybátyámnak szép villája volt Nagybányán, Veresvízen, szemben a Ligettel, közel a festőkolóniához. Őt koholt váddal meghurcolták, hét évet töltött börtönben. Felesége kezdte eladni a tulajdonukban lévő képeket, így azok egy részét édesanyám vásárolta meg. Feleségem édesapja pedig a lugosi Hangyánál dolgozott üzletvezetőként, ő is közvetített képeket lecsúszott családoktól, mégpedig igen olcsón, hiszen akkoriban a műveknek nem volt értékük. De vásároltunk Budapesten is, például a BÁV-nál egy Ziffer-képet 3500 forintért. Főleg nagybányai mesterektől vásároltunk – Ballát, Vásárhelyi Imolát –, családi kapcsolatban voltunk Véső Ágostonnal. Újabb szakasza kezdődött gyűjtői életünknek, amikor 1971-ben Nagyváradra kerültünk. Én lettem a Macalik család kezelőorvosa, így találkoztunk például Macalik Alfréd bácsival, van is egy Tibor Ernő-képünk, amely őt ábrázolja műtermében, a falon egy nagybányai motívumot ábrázoló Boromisza-festménnyel. Itt elsősorban Jakobovits Miklósnak köszönhettünk sokat, aki akkoriban muzeológusként dolgozott, és a védett műalkotásokért felelős szakember volt. Megismertünk egy csomó olyan gyűjteményt, amely példát jelentett a mi számunkra is, például Daszkál István püspökhelyettesét, akitől azt az alapigazságot tanultam meg, hogy a művészetet minden körülmények között jóindulattal kell szemlélni. Megismertük a Weber-gyűjteményt, de megismerkedtünk egy egyszerű borbélymesterrel, Zsák bácsival is, aki művészeti ügyekben nagyon tájékozott volt, például Balogh-műveket ajánlott megvételre.

Mekkora lehetett ez az „ősgyűjtemény”, amely azelőtt jött létre, hogy a Böhm család 1981-ben Németországba települt át?

Id. B. J.: Úgy hetven-nyolcvan képből állt. Németországba családegyesítés címén mehettünk ki, viszonylag rövid procedúra után, hiszen Zsolt György fiunk a berni asztalitenisz Európa Bajnokság idején kint maradt, és német bajnokként közbenjárhatott az érdekünkben. Németország akkoriban fejenként 8000 márkáért évi tízezer erdélyi németet „válthatott ki”. Mi 1981 decemberében kaptuk meg az engedélyt az áttelepülésre, fejenként két csomaggal mehettünk. A védett képeket nem lehetett kivinni, a többit Magyarországon keresztül vittük tovább Németországba.

A folytatást 1984-85 körül újabb vásárlások jelentették, főleg budapesti aukciókon. Igen kedvező áron vettek Perlrott Csaba Vilmos-, Nagy István-, Ziffer-műveket. Akkorra viszont már megfertőzték gyűjtőszenvedélyükkel ifjabb Böhm Józsefet is, aki már Németországban szerzett orvosi diplomát, s testvéréhez hasonlóan asztaliteniszezőként is kiváló eredményeket ért el…

Ifj. Böhm József: Váradon én is szoros kapcsolatba kerültem Jakobovits Miklóssal, aki több művét is nekem ajándékozta, s aki igyekezet tudatosítani bennem, hogy Nagybánya természetesen fontos, de még fontosabbak a kortárs értékek. Újabb impulzust jelentett számomra, amikor 1996-ban főleg édesapám, valamint Bay Miklós és Bokor Zoltán gyűjteményéből megrendezték a kempeni kiállítást, amelynek létrehozásában a MissionArt Galéria is segített. A gyűjtői párbeszéd hatására egyre többször utaztam Erdélybe. Jakobovits, Murádin Jenő és mások segítségével izgalmas művekhez jutottam hozzá. Értékrendem kialakítására elsősorban Jakobovits volt hatással, Nagy István, Tasso Marchini jelentőségére hívta fel a figyelmemet, de elsősorban Nagy Albert művészetének a fontosságát hangsúlyozta. Az ő művészetében vélte felfedezni azt, amit Bartóknak köszönhetünk a zenében, mindig hangsúlyozta, nem az az igazi magyar festő, aki szépen lefesti a fenyők vagy a puszták világát, hanem az, aki a magyarság lényegi vonásait képes megmutatni. „Nézd meg a fehérjeit meg a méregzöldjeit!” – mondogatta. Egy alkalommal Sepsiszentgyörgyön egy teremben csupa Nagy Albert-művet állítottak ki. Azt hiszem, akkor megértettem, mire gondolt. De figyelmembe ajánlotta Fülöp Antal Andor műveinek tisztaságát, Kemény Zoltán és Hajdú Etienne szobrászatát is. Egyszer elmentünk vele Madridban a Pradóba, ott azt mondta: „először nézzétek csak Velazquez műveit, akkor megtanuljátok, mi a festészet.”

A szülői példa mellett, előtt a művek szeretete nyilvánvalóan a gyűjtővé válás legfontosabb motívuma. De persze nem lesz feltétlenül gyűjtő az, aki kedveli a művészetet.

Ifj. B. J.: Valóban, a gyűjtővé válásnak volt másik, éppenséggel negatív mozzanata is. Nevezetesen az, hogy a nagy nyugati múzeumokban nem láttam magyar alkotók műveit. Ennek hatására határoztam el, hogy megpróbálok erdélyi művészek alkotásaiból nívós gyűjteményt létrehozni. Folytattam a nagybányaiak gyűjtését, vásároltam például Jándi Dávidot, de kolozsváriakat is, például Fülöp Antalt, Tasso Marchinit, és elkezdtem szászok képeivel is foglalkozni. Tudni kell, hogy az erdélyi szász művészet múzeuma Heilbronn mellett, Gundelsheimben van, a többi között Mattis Teutsch János, Hans Eder, Henri Nouveau, Fritz Kimm képeit őrzik ott, s amikor elkezdtem tanulmányozni őket, a múzeum igazgatója, Joachim Marius Tataru, aki félig román, félig szász, meglepődött, hogy engem ez érdekel, de szívesen kalauzolt, később pedig segített művekhez jutni is. Így sikerült összehoznom egy mintegy tizenöt-húsz képből álló szász gyűjteményt. Meg kell egyébként mondani, hogy a legtöbb szásznak mind Mattis Teutsch, mind Nouveau túl modern volt, az utóbbi 20-as években született munkái közül néhányat egy hamburgi embertől vásároltam meg, akihez a hagyaték egy része került.

Berlinben viszont Lakner László alkotásait fedezte fel. Hogyan került vele kapcsolatba?

Ifj. B. J.: Jovián György tanácsára kerestem fel – ahogyan Jakobovits-csal, vele is sokszor beszélgettünk arról, hogy az igazi gyűjtőnek mindig a saját korát kell gyűjtenie –, amikor elindult a külföldi magyar, közép-európai gyűjtés. Arra is rájöttem, hogy Németországban élve nem ismerhetem igazán a Magyarországon élő művészeket. Lakner Lászlót úgy hét-nyolc éve ismertük meg, és szerencsére láthattuk jó néhány olyan művét is, az írásos műveket, a könyveket, amelyek a 70-es, 80-as években születtek, amikor kiment Németországba, és bizonyítania kellett, bizonyítani akart. Tanácsot is kértünk tőle a gyűjtéshez: „Kiket ajánlasz?” kérdeztem. „Olyan jó nincs más, mint én, de keresd meg például…” És így ismertem meg különböző szászországi alkotókat. De persze már akkor elkezdett érdekelni, hogy kik azok, akik korábban nem a szocialista realizmus felé tájékozódtak, amikor 2000-ben Freibergbe kerültünk. Ismert neveket lehetett venni még viszonylag jó áron, mert az itteniek valahogy nem kerültek bele a műkereskedelem világába, nem voltak a fordulat nyertesei. A drezdai Eberhard Göscheltől például 4-5 ezer euróért komoly műveket lehetett venni. Egy Jürgen Weichardt nevű gyűjtő Oldenburgban hatalmas anyagot gyűjtött össze a 80-as években Kelet-Európában, a magyarok közül például Bak Imre, Maurer Dóra, Mengyán András, Nádler István, Fajó János alkotásait, de kiváló cseh alkotók munkáit is. Felajánlott egy összeállítást, Milos Urbasek, Bak Imre olajképeit és mintegy harminc sokszorosított grafikát, ez lett egy cseh és szlovák konstruktív kollekció alapja.

Egyre karakteresebben jelentkezett a konstruktív művészet iránti vonzódása, s ha jól tudom ennek erősödésében személyes mozzanatok is közrejátszottak.

Ifj. B. J.: Találkoztam Ingo Glass szobrászművésszel, aki édesanyám családjához hasonlóan lugosi származású, gyerekkorunkban az ő hivatásos fotográfus édesapja fotózott bennünket. Ingo kiváló művészek műveire hívta fel a figyelmemet, Konok Tamás, Maurer Dóra, Mengyán András és mások műveire, de közel kerültek hozzám a svájci konkrét művészet képviselője, Hans Jörg Glattfelder alkotásai is. Lassan ez került a középpontba, s ebben szerepet játszott a világ egyik legjobb konstruktivista gyűjteménye, a Würzburgban kiállított Peter C. Ruppert-gyűjtemény megismerése is. Erre Roy berlini galerista közvetítésével jutottam el, aki a Vasarely Múzeumban bemutatott Grauwinkel-gyűjtemény és a 2014 végén ugyanott szervezett Kocsis Imre- és Klaus Jürgen Schoen-kiállítás mögött áll. A würzburgi gyűjtemény a konstruktivizmus legkülönbözőbb változatait reprezentálja, egész termeket szentel például a franciáknak, angoloknak, hollandoknak, olaszoknak, de van benne munkája Maurer Dórának, Haász Istvánnak, Molnár Verának is.

Milyen csapásvonalakon halad tovább a gyűjteményépítés? Nyilván meghatározó marad a konstruktívak iránti érdeklődés…

Ifj. B. J.: Valóban, ez a jövő egyik iránya, a másik fontos feladat az erdélyi gyűjtemény kiegészítése fontos alkotásokkal. Olyanokkal, amelyek azt érzékeltetik, hogy az alapjában véve eléggé konzervatív erdélyi művészethez is köthetők egyetemes értékek. Köszönhetően például a szilágysomlyói születésű Ébneth Lajosnak, akinek egyik munkáját a Sotheby egyik 2014-es aukcióján láttam meg, de az ára 7-8 ezer euróról pillanatok alatt felment 25-30 ezerre, így le kellett mondanom a licitálásról. Sikerült viszont egy szép Kemény Zoltán fém reliefet venni, s most Etienne Hajdu egyik műve iránt érdeklődöm.

És a kortárs kolozsváriak?

Ifj. B. J.: Részben elfogytak a kapcsolatok, részben nagyon megugrottak az árak. A budapesti műcsarnoki kolozsvári kiállításon nem voltam tőlük nagyon elragadtatva, de Münchenben most láttam Victor Mant, meggyőző a festői teljesítménye. A legfontosabb feladatnak érzem a közép-európai összefüggéseket nívós alkotásokon keresztül megmutatni.

Ezt érthetjük szó szerint is, hiszen a gyűjteményből több jelentős kiállítást is rendeztek az utóbbi években a széles nyilvánosság előtt. Az első jelentőset Művészet Erdélyből címmel Altenburgban, a Lindenau Museumban. Miért éppen ott?

Ifj. B. J.: Igen, 2012-ben valóban ez volt a legnagyobb projekt. Altenburg Lipcse mellett viszonylag kis város, de az Alpoktól északra itt van az egyik legnagyobb kora reneszánsz gyűjtemény. Ráadásul valahogy megengedték nekik 1990 előtt, hogy ne a szocreált gyűjtsék, így most jobb gyűjteményük van, mint Lipcsének. Megismerkedtem a múzeum vezetőjével, eljött hozzánk és rácsodálkozott az erdélyi művészetre. A múzeum több munkatársa járt az NDK idejében Erdélyben turistaként, s most évtizedek múltán nagy alapossággal ásták be magukat a témába. Csináltak egy szép kiállítást két nagy teremben, amelyből a nagyobbikat a nagybányai, a kolozsvári és a szász művészetnek szenteltek, és a kisebbiket a kortárs művészeknek. A jó látogatottság és az elismerő cikkek hatására úgy döntöttem, hogy folytatni kell a gyűjtemény bemutatását. A következő helyszín 2013-ban Brüsszelben a Balassi Intézet, majd 2014-ben Passau volt, a Museum Moderner Kunst – Wörlen, amelynek berlini származású igazgatónője, Dr. Gabler saját koncepciója alapján, nagyon profi módon rendezte meg a tárlatot, amelyen a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum munkatársa, a temesvári származású Roland Prügel mutatta be a műveket a közönségnek. A Süddeutsche Zeitungban jó cikk jelent meg a kiállításról Európa elfelejtett sarkából címmel. Folytatásként most egy holland múzeum érdeklődik Domburgból, s egy krakkói interkultúrával foglalkozó múzeum szeretné 2016-ban bemutatni a gyűjteményt. Idehaza is volt három bemutatója, 2013-ban a győri és mosonmagyaróvári múzeumban és 2014-ben a budapesti Semmelweis Szalonban, a kortárs közép-európai anyagból. Sajnos a Győrbe tervezett kortárs tárlat elmaradt. A regensburgi múzeumi szakemberek szeretnék a múzeum 2016-os új konceptusa után Mattis Teutsch, Hans Eder és Ziffer műveit hosszabb időn át, letétként kiállítani, de hosszú távon talán Erdélyben lenne a legjobb helye a gyűjtemény egy részének. Folynak a tárgyalások, a lényeg az, hogy a művek nemzetközi kontextusban jelenjenek meg.

Print Friendly