Zsánerszobrok Budapest belvárosában

Wehner Tibor
Illyés András: Biztos úr (Békebeli rendőr), 2008,  Budapest, V. kerület, Október 6 utca-Zrínyi utca – bronz

Illyés András: Biztos úr (Békebeli rendőr), 2008, Budapest, V. kerület, Október 6 utca-Zrínyi utca – bronz

Liber Endre alpolgármester 1934-ben közreadott Budapest szobrai és emléktáblái című, a hallatlan precíz szobortörténeteket a teljesség igényével közreadó könyvének lezárásaként, a különféle mutatók között szerepel egy, a szobrok és emlékművek funkciója, illetve jellege szerint osztályozó összesítés. Ebben a szoborleltárban „Külön-külön csoportba kerültek az egyházi szobrok, az emlékszobrok, a különösebb rendeltetés nélküli ún. díszszobrok, végül a díszkutak.”1 Érdekes megfigyelni, hogy sem az egyházi szobrok, sem az emlékszobrok, sem a díszkutak meghatározásához nem volt szüksége a szerzőnek a kategória körülírására, de a díszszobrok esetében meg kellett határoznia a „különösebb rendeltetés nélküli” státuszt, és oda kellett illeszteni az „úgy nevezett” megjelölést. Ezekkel a jellemzőkkel máris a zsánerszobrok között járunk. Abban a körben, amelyben Kiss György Csirkefogó című, 1927-ben a József körút és a József utca sarkára állított kompozíciója, Gárdos Aladár 1932-ben a Mária Terézia térre állított Elhagyottak című plasztikája, Horvay János 1929-ben az Erzsébet téren elhelyezett Népdal című szobra, Stróbl Alajos 1929-ben a Stefánia úton felavatott Olvasó lányok és Erdey Dezső ugyanitt 1928-ban otthonra lelt Vízhordó című alkotása, Ligeti Miklós 1926-tól a Döbrentei teret ékesítő Rákász fiú című munkája volt hivatva díszíteni a két világháború közötti Budapest köztereit, s amelyek közül számos elpusztult, egynéhány fennmaradt napjainkig is. Végső soron e szoborkörbe sorolhatók azok a kútplasztikák is, amelyeket tulajdonképpen csak a vízmedence, vagy a víz alkalmazása különböztet meg a „különösebb rendeltetés nélküli” szobroktól: ilyen volt Lányi Dezső az Attila út sarkán álló Incselkedő gyermekek kútja (1929) című műve, Rápolthy Lajosnak a Ceglédi úti bérháztelepen elhelyezett Vízöntő fiúja (1930) és az egyik legrégebbi, az 1896-ban a Senyei Károly által megformált, a pesti Vigadó épülete elé állított Ürgeöntő gyerekek kútja (vagy Vízcsorgató gyerekek kútja) című kompozíciója. A zsánerszobrok mintapéldányaként is minősíthető alkotás több mint egy évszázados sorsa nem volt zavartalan: 1945 után a Vigadó teret el kellett hagynia, átadva helyét a szovjet repülősök első változatában rusztikusnak minősíthető, majd 1975-ben a Schall József által modernizált, svéd gránitba faragott obeliszkjének, illetve a tér sarkára 1952-ben állított, Győry Dezső által megformált Ifjú mérnökök című kétalakos, vérbeli szocreál monumentumnak. A Szabadság strandfürdőben, később a Metró Kivitelező Kerepesi úti raktárában elszenvedett vendégszereplést követően, a rendszerváltás után a tér rekonstrukciójának elkészültével párhuzamosan, az ezredfordulón kerülhetett vissza ismét eredeti helyére.

A zsáner- vagy életképszobrászat hosszú évtizedekig nem kapott szerepet a magyar monumentális szobrászatban, illetve más elnevezéssel, a fennkölt emlékművek stílusjegyeivel éltetetten kaphattak csak közteret e művek. Az emlékművek, az emlékszobrok mellett az 1945 utáni évtizedekben e szobrokat díszítő jellegű alkotásoknak nevezte a szakirodalom, amelyek azonban az „üres formalizmus” jelenségköreit messze elkerülték, mert kellő ideológiai tartalommal voltak felvértezve. A játszó gyerekek az új társadalmi rendszer ifjú generációját testesítették meg, a család új tudattal áthatott, korszerű szemlélettel a jövőbe néző szocialista család volt, s az „anya gyermekével” kompozíciót is átjárta valamilyen mélységes, sugárzó szocialista derű. A munkások pihenőidőben is élénken tanácskoztak vagy lelkes brigádokként vonultak fel az ünnepeken, a sportolók győzedelmes csatákat vívtak, az új embertípust megszemélyesítő parasztok meg a szocialista mezőgazdaság új szellemű hőseiként lóbálták a búzakévéket. Tulajdonképpen jelen is volt meg nem is a szobrászatban a művészeti szótár szerint festészeti műfajként, az élet- vagy zsánerképként kategorizált műnem, azaz a mindennapi életből átvett, illetve ellesett olyan ábrázolás, amelynek tárgya a népi, paraszti, polgári vagy udvari, illetve munkásközegbeli jelenet. A zsánerek szereplői általában egyszerű emberek, hétköznapi alakok, akik kedves, derűs tevékenységet folytatnak – illetve, hát annak minősítettet: például egy utcaseprői tevékenység a maga valójában igencsak deprimáló lehet, míg mint a művészet tárgya akár szórakoztató vagy mélyen elgondolkodtató is. A nagy indulatok, a heves érzelemkitörések, a feszült szituációk ebben a körben igencsak ritkák – nincs probléma –, inkább a humor, a játékosság, a kedves, intim mozzanatok kapnak szerepet. A jelenetek mellett gyakran egy-egy személy kerül a mű fókuszába: jellegzetes viseletek és jellemző eszközök megjelenítésével, attribútumok hangsúlyozásával.

A Belváros és a Duna-korzó a magyar főváros egyik legexponáltabb körzete, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy újra meg újra felébred a gazdagítását, feldíszítését, köztereinek berendezését, úgymond otthonossá, egyszersmind attraktívvá varázslását célzó szándék. Az emlékművek és a portréemlékművek túlburjánzása (A német megszállás emlékműve, Az élet menete emlékműve, Ronald Reagan stb.) mellett a zsánerszobrok egyre erőteljesebb térfoglalására figyelhetünk fel: az első, 1989-ben állított szobor után 2007 és 2014 között öt újabb bronzemlékkel gazdagodott a Belváros, s koncentráltan a Duna-korzó. Vagyis a korábbi periódusokhoz hasonlóan a sok-sok helykisajátítás ebben a kitüntetett jelentőségű, Duna-parti környezetben a közelmúlt két és fél évtizedében sem csillapodott. Azonban a régi emlékeket már nem drasztikus bontásokkal jelentéktelenítik el, sőt, egyes esetekben a régi visszaállításáról is gondoskodnak, mint ahogy ez az Ürgeöntő gyerekek kútjával és a néhány lépésre innen állt, Pátzay Pál ugyancsak hosszú háttérbe szorítottságot elszenvendő Dunai szél című nőalakjával történt, amely az 1937-es Duna-parti avatás után ugyancsak a Dagály strandfürdőbe száműzetett 1950-ben, s másodpéldánya csak 1994-ben térhetett vissza az eredeti helye mellé. A bontások helyett a visszahelyezés, emellett a nem létezőnek tekintés, a drasztikus melléhelyezés, a szobrok hatóterének figyelmen kívül hagyása a megszokott eljárás. Az Ürgeöntő gyerekek kútja, illetve eredeti helye köré – egy körülbelül ötven méteres sugarú körben – a közelmúlt évtizedeiben három újabb, hasonló hangvételű mű kapott és talált teret: Marton László Kiskirálylány című szobra 1989-ben, Raffay Dávid Kutyás lány című alkotása 2007-ben, és Mészáros Andor Shakespeare-jelenése 2003-ban.

Marton László Kiskirálylány című alkotása érdekes módon a tapolcai Fő tér díszeként is megjelent egy évvel később, 1990-ben, de nyilvánvaló, hogy a budapesti várospanoráma-háttér mint a mű egyik legfontosabb alkotóeleme ott nem kaphat szerepet. Egy játékos király jelmezbe öltözött kisgyerek üldögél a Duna-part valóságos korlátján, amely olyannyira valóságos, hogy a gyermek lábtartásához át kellett szabni a korlátot, ügyetlenül megbontva az eredeti térhatároló elem rendszerét és ritmusát. E kényszermotívum kapcsán arra következtethetünk, hogy a mű nem ide készült – a Kiskirálylány-kisplasztika 1972-es születésű –, hanem egy kész figurát adaptáltak úgy a reprezentatív környezetbe, hogy a környezetet alakították át a figura helyett. A mű maga csupa báj, csupa kecs, csupa kellem – nem véletlen, hogy az alkotás egy példányát az angol királyi család is magáénak tudhatja –, s a Duna fölé magasodó budai városrész mint műháttér valóban attraktív.

Néhány lépésre Senyei Károly kútszobrától, a Hotel Marriott napernyős teraszokkal övezett lépcsőjén 2003 óta Mészáros Andor szobrászművész Ausztráliából importált Shakespeare-szobrának bronzmásolata hajol meg a nagyérdemű előtt. Ez a szobor azért áll itt, mert a főváros nem adott telket, teret, helyet a felállításhoz, Finta József – a hajdani Intercontinental tervezője – és a szálloda tulajdonosa viszont igen: így a köz- és magántér budapesti határán állhat ez a zsánerszobor-szerű emlékportré. Azonban az igazi meglepetés a Senyei Károly-, Marton László-, Mészáros Andor-szobrok Bermuda-háromszögének középpontjában érheti a szemlélődőt: itt áll, illetve ül Raffay Dávid szobrászművész Kutyás lány című, 2007-ben elhelyezett alkotása. A lány a tér egyik fáját övező kerámia védőkorláton üldögél, és az előtte ülő, szájában labdát tartó kutya felé nyúl jobbjával. A szobrászati gondolat tehát a kutyának dobált labda történetét ragadja meg, amelyben a gazdi kitartón tornáztatja ebét, az eb meg feltehetően az újra meg újra elhajított labda után iramodik, és feladatát sikeresen teljesítve visszahozza azt gazdájának. És ez a legtöbb, amit e mű lényeginek vélt mondandójáról el tudunk mondani. Azt azonban még egyszer jeleznünk, hangsúlyoznunk kell, hogy a Vigadó tér tere – a hosszabb hiátus ellenére – több mint száz éve az Ürgeöntő gyerekek kútszobráé: ebbe a szoborközegbe újabb plasztikai objektumot elhelyezni környezetszennyező, művészetellenes cselekedet (volt).

Ha sikerül súlyosabb traumák elszenvedése nélkül eltávolodnunk a Vigadó tér vizuális csapdákkal fenyegető háromszögétől és a Lánchíd felé indulunk, akkor rövidesen újabb látvány-döbbenetben lehet részünk: egy bronzba öntött festőművész magasodik állványa előtt, a stafelájra helyezett képen a budai városrészt és a Dunán átívelő hidat skicceli éppen, lábánál festőládája hever. Olyan „életszerű” az egész. A bronztábla arról tudósít, hogy az Eötvös József-szobor közelében elhelyezett szobormű Roskovics Ignác 1845 és 1915 között élt freskófestőt jeleníti meg, akiről Lyka Károly azt írta nekrológjában: „Népszerűség dolgában Roskovicsnak aligha volt párja, az ő képei kerültek legsűrűbben reprodukcióra, az ő adomás témáiról beszélgettek a társas összejöveteleken, az ő tréfás megjegyzéseit emlegették, s a Nemzeti Szalonban, amely akkor művész-klubnak indult, az ő elmés, talpraesett, mindig jóízű, kitűnő előadású tósztjainak tapsoltak. Az aranyos kedélyű művészt mindenki szerette, vidám életrendje mindenütt kedves megértésre talált…”2 A szobor 2014-es felállításának internetes tudósításaiból azt is megtudhatjuk, hogy az objektum alkotója Kolodko Mihály (illetve Mihajlo Kolodko) ungvári szobrászművész, s a műnek korábban Ungváron már felállították egy változatát (természetesen ott nem a budai városképet, hanem az Ung folyó partját festi a szobor-művész), s egy ungvári mecénás, bizonyos Ivan Volosin ajándékozta a másodpéldányt Budapest városának.3 A naturális hűséggel megjelenített festőalakról első meglepetésünkben azt vélhetnénk, hogy a világvárosi forgatagokban oly gyakran megjelenő élő, mozdulatlanságba merevedett, szobrot színlelő alakkal kerültünk szembe, de aztán felismerjük, hogy sajnos nem: ez valóságos, mozdulatlan és mozdíthatatlan bronz.

A forgalomtompított Október 6. utca és a sétálóutcává alakított Zrínyi utca sarkán 2008 óta posztol Illyés András szobrászművész bronzba foglalt Biztos úr, vagy Békebeli rendőr című bronzfigurája, ez a pocakos, bajuszos, joviális, két világháború közötti időket idéző közember. Felállítása természetesen vitákat indukált – merthogy a Horthy-korszak rendfenntartó közegét idézi –, de aztán elültek a polémiák: egy letűnt korszak képviselőjeként vált a városrész megszokott, turistacsalogató színfoltjává.

A Hild téri 105-ös autóbuszmegálló és a játszótér bejárata között elterülő kis térség 2013-ban fogadta be a korábban főként domborműveket, épületdíszítő kompozíciókat, egyházi szobrokat készítő Szőke Lajos szobrászművész (hosszú évtizedek óta belvárosi lakos) egyik utolsó, száz esztendős korában megszületett munkáját, a Rikkancs című alkotást. Ez is bronz, ez is talapzat nélkül illeszkedik környezetébe, és ez is egy régebbi kor névtelen, jellegzetes hősét jeleníti meg: az utcán jártában-keltében újságot árusító, a szenzációs híreket, a szalagcímeket hangosan kiáltozó-ismételgető alakot, egy fiatal srácot. Kis probléma, illetve súlyos ellentmondás, hogy amikor rikkancsok voltak, akkor még nem volt Blikk című újság, amelyet e szoboralak mint reklámhordozó árusít, illetve amikor a Blikk megjelent, akkor már régen nem voltak rikkancsok, visszahúzódtak az aluljárókból nyíló Relay-hírlapüzletekbe. A földfelszínen életnagyságban rohangáló figura ezen túlmenően jellegtelen, tartalmatlan, egy régmúlt korszakot úgy-ahogy felidéző hangulat elemű szoborjelenség.

Az elsősorban sportszobrokat és sportolóportrékat készítő Fekete Géza szobrászművész 2014-ben mintázta meg és öntette bronzba mindannyiunk szeretett ballonkabátos nyomozóját, Columbo hadnagyot, avagy Peter Falk színművészt, és elhízott, virsliszerű kutyáját. Az elkészült szobrot a tréfás kedvű kerületi városatyák és hivatalnokok a Falk Miksa utca Szent István körúti torkolatában állították fel. Felesleges taglalnunk, hogy ez a Peter Falk nem Falk Miksa-leszármazott, (akkor miért nem Maigret, vagy a Starsky és Hutch?). Az életnagyságú figura méret-téves kompozícióként valósult meg – rosszindulatú feltételezések szerint azért, hogy az avatóünnepségen az avató potentátok ne törpüljenek el a járószintbe helyezett bronzalak mellett –, de az adott városi környezet dimenzióihoz, valamint a gépkocsikhoz és a testesebb járókelőkhöz képest is mindenképpen eltörpül ez az objektum. Mondhatni, a szobor lötyög a Falk Miksa utcai térben. Ezen a feszültségen nem képes oldani a lazán zsebre tett bal és a filmekből oly jól ismert gesztust idéző, fejvakargató jobb kéz mozdulata sem. Sommásan fogalmazva: minden szempontból idegen test.

Az internetes Index 2014. szeptember 15-én a témában közreadott egy írást, Földes András eszmefuttatását, Elárasztották Budapestet a debil szobrok címmel.4 A főként a Belváros zsánerszobrait áttekintő szemle szerzője értetlenségét fejezi ki, hogy e szobrok elhelyezése révén a szoborállítók miért nézik hülyének a városlakókat. Meghatározza a debil emlékműveket jellemző jegyeket: semmi közük a helyhez, ahol állnak, vagy a felállítás apropója minimális a kellemkedési faktorhoz képest; kedélyes, szerethető gesztusok, közhelyes, könnyen érthető kompozíció jellemzi őket; valóságközeli mérettel bírnak; a közös fotózást engedő beállításban készültek; nincs talapzatuk, vagy csak kisméretű posztamensen állnak.

További felismerésekkel gazdagodhatunk, bejárva a budapesti Belváros legújabb szobrait és szobortereit. A komoly és komor emlékművek és portréemlékművek áradását az ezredforduló esztendei óta nemcsak Budapesten és nemcsak a belvárosban próbálják megtörni a könnyed és semmitmondón fellengzős, bájos, tünci-münci zsánerszobrok, hanem immár Óbudán és a VIII. kerületi Teleki téren és a vidéki településeken is. Erről megbizonyosodhatunk, ha bejárjuk Szolnok főterét (Kligl Sándor: Fiatal pár, 2008; Fiú kutyával, 2008; Gördeszkázó fiú, 2009; Kövön ülő lány, 2009; Horgász, 2013), Szeged (Kligl Sándor: Utcai zene, 2001), Székesfehérvár (Kocsis Balázs: Kati néni, 2001; Mujkó, 2007), Kaposvár (Trischler Ferenc: Rippl-Rónai József szamárfogatos kordéján, 2009; Sörös Rita: Játszó gyerekek, 2010; Gera Katalin: Rippl-Rónai és Ady találkozása, 2010), Miskolc belvárosát (Kutas László: Miskolci lányok, 2006). Természetesen ezek mellett a szobrok mellett a turisták előszeretettel fényképezgetik magukat, és ez nagy-nagy megelégedéssel tölti el a hivatalnokokat: no lám, a hatalmas közönségsiker is igazolja, hogy művészettörténeti jelentőségű szoborállítások kezdeményezői és támogatói voltak. Annak valószínűleg nincsenek tudatában, hogy inkább egy jelenség indukátoraiként egy anakronisztikus műforma virágzásának tanúi lehetnek.

A világörökség részét képező Duna-part és a különleges építészeti együttesekből szerveződő pesti belváros utcáin, terein, sétányain (és a vidéki települések főterein) egyre több az idegen – sok esetben dilettáns, sok esetben művészileg minősíthetetlen – szobortest, jelezve, hogy a helyi döntéshozók – polgármesterek, alpolgármesterek, önkormányzati képviselők és képviselőtestületek az ezredfordulót megelőző és követő években minden szakmai kontrollt megkerülve vagy meghágva, minden esztétikai ismeretet és felkészültséget nélkülözve szabadon garázdálkodhattak és garázdálkodhatnak.

(A dolgozat előadásként hangzott el 2015. február 14-én a budapesti FUGA-ban, a Flash Art által rendezett konferencián.)

Jegyzetek
1 Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Budapest, 1934, 447
2 Lyka Károly: Roskovics Ignác. Művészet 1915(9) 448
3 www.budapest-foto.hu/Roskovics Ignac
4 Földes András: Elárasztották Budapestet a debil szobrok. Index, 2014. szeptember 15.
Print Friendly