„Semmi sem fölösleges”

Sümegi György: Fejezetek Nagy Imre művészetéből

Kriterion, Kolozsvár, 2013
Pataki Gábor

02-Sumegi-borito„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent / A szavakat is. Egyetlen szó / egy tájszó se maradjon kint / Semmi sem fölösleges” – idézi a szerző Kányádi Sándor versét könyve bevezetőjében. Hiszen nem monográfiát, tanulmánykötetet adott közre, hanem egy több évtizedes kutatói pálya során született, Nagy Imre munkásságával kapcsolatos írások gyűjteményét, egy szép régi magyar kifejezéssel élve, „kalászatokat”.

Csak érintőlegesen esik szó Nagy Imre (Magyarországon 1989-ig a politikai áthallás okán Zsögödi Nagy Imre) emblematikussá vált, duzzadó színformákból szerkesztett, a 20-as évek elejének árkádizmusából eredeztethető képeiről (melyeket egyszer tanulságos lenne összevetni a korabeli közép-kelet európai „realista falusi idill” olyan megörökítőivel, mint pl. a szlovák Benka és Fulla). Alapos tanulmányt olvashatunk viszont a művész pályakezdéséről, a kecskeméti művésztelepen töltött évekről, ahol egyaránt megérintette az alföldiek realizmusa és a Szőnyi-kör klasszicizáló heroizmusa, s ahol nemcsak barátságokat kötött (pl. Varga Nándor Lajossal), de ott ismerte meg Emerson műveit is, akinek transzcendentális természetfelfogása meghatározóvá vált gondolkodására.

A részben az éppen Sümegi György által megmentett dokumentumokat, leveleket olvasva pedig újabb adalékokat kapunk a totalitárius ideológiák értékpusztító mivoltáról: a 20-as évek hol sziporkázó, hol tépelődő, önmagát az egyetemes emberi mércéjével mérő vallomásai után egyenesen riasztóak az 1949-50-es tanárévek külső korparancsra készült óravázlatai a kozmopolitizmus elleni harcról és a „Marxlenini” (sic!) tanításról.

Talán a kisebbségi létben oly fontos szolidaritás, a sorok szorosabbra zárása az egyik oka annak, hogy Erdélyben az írók és képzőművészek jobban figyeltek egymásra, s ennek folyományaképp a művészportrék, írói arcképcsarnokok jóval többet jelentettek tiszteletköröknél. Az Erdélyi Helikon alkotóiról 1938-42 között készült, sokáig elveszettnek hitt, s csak 1985-ben felbukkant markáns sorozattól az 56-os forradalom napjaiban tanulmányúton éppen Budapesten tartózkodó művésznek a népi írókról készített rajzain át Sütő András 1975-ös portréjáig ível Nagy Imre szuggesztív galériája. A kötet három tanulmánya finom, pontos, a remekek mellett a sikerületlenebb megoldásokat sem eltagadó elemzéseken keresztül közelít a művésznek a pillanatnyi benyomásokon túllépni igyekvő jellemábrázolási szándékához.

Sok további, önmagukban is érdekes adalékot említhetnénk még, de a kötet legfontosabb, előremutató tanulsága Sümegi György látásmódja. Egyfelől az a finom distinkció, mellyel megkísérli elhelyezni Nagy Imre munkásságát a magyar – magyarországi, a romániai-erdélyi, s ezen belül a székelyföldi – művészet keretei között, pontosan érzékelve és érzékeltetve, hogy ugyanazok a fogalmak, művészeti fejlemények mást jelenthetnek, másként értékelhetőek az egyetemestől az egyre szűkebb régiók köré húzható vonalak szerint. A kényszerű kisebbségi „remete-lét” (Vásárhelyi Z. Emil) keretei között egyszerre lehetett valami részteljesítmény, jobb-rosszabb kompromisszumok hozadéka, s egyfajta teljesség megvalósulása.

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!