Kusztos Endre művészete

 Sümegi György

„Nem nehéz felfedezni a fa univerzális motívumában a sors
szimbólumát, akár saját sorsáét, akár az erdélyi magyarokét.”

Chikán Bálint, 19941

Kusztos Endre (1925–2015) erdélyi képzőművészt mindkét hazához, Erdélyhez és Magyarországhoz is erős szálak fűzték. Budapesten átélte az ostromot (1944) és az 1956-os forradalmat. Első magyarországi kiállítása (1972, MNG) után több itteni művésztelepen dolgozott (a makóin több szezonban is).

Kusztos Endre: Égbekiáltó, szén, papír, 59,5x42 cm,  j. l. Kusztos / 1981. V. 22 (Székely Sebestyén György gyűjteménye, Kolozsvár)

Kusztos Endre: Égbekiáltó, szén, papír, 59,5×42 cm, j. l. Kusztos / 1981. V. 22
(Székely Sebestyén György gyűjteménye, Kolozsvár)

1955-ben diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Miklóssy Gábor tanítványaként. Festeni, rajzolni tanult, de az olajfestés után a pasztell, majd végképp, kizárólag a rajz, a szénrajz lett kezére idomított kifejező eszköze. „Áttértem teljesen a szénrajzra, és úgy kerestem azt a kifejezést, amiben az emberi sorsok és az én sorsom is benne volt”.2 Választását az anyagiakon túl legerőteljesebben életének komor fordulatai, drámai eseményei s az ezekre való gyorsabb reagálás igénye indokolhatták (árván nőtt föl, kulák családját kilakoltatták, a feleségét és fiát korán elvesztette, kolozsvári műtermét kifosztották stb.).

Élményanyagába az ostrom és 56 októberének látványvilága meghatározóan beépült: „megrázóbb, megdöbbentőbb volt 56-ban. Sokkal szörnyűbb volt ez a látvány. A rombolás is. Ott a háborúban meghalt emberek voltak, mintha csak aludtak volna a barikádon, de itt olyan széttaposottak voltak, mint egy madár kipréselve az úton”.3 Kusztos jelen volt a Sztálin-szobor ledöntésénél, a látványon kívül (amit a helyszínen rögzített) meghatározó hangélménye is lett: „az öntvény rettenetes suppanását még később, álmomban is hallottam”.4 Egyetlen visszaemlékező sem említette ezt a hangélményt, ezért is fontos megjegyezni itt. Az 1956-os helyszíni, in situ rajzfölvételeknek jobbára a dokumentálás, az eseményrögzítés volt a célja, hiszen „egy-egy pillanatot ragadnak meg”.5 Alkotói munkamódszere a helyszíni vázlatolástól elmélyültebb metódus felé törekedett és fixálódott: „Az indulás a modell előtt van, de azután sokkal többet itthon dolgozom. Én azt egyszerűsítem, összefoglalom, rendezem és elhagyok belőle”.6 Az életműve második szakaszában uralkodó famotívum megtalálásáról ezt vallotta: „Kiérlelődött a sok gyász miatt. A feleségem 85-ben halt meg /…/, a fiam betegsége, ekkor kezdődött a letörött fa, a letörött élet, a szárnyalni akaró sorozat. Budapesten, a Vas Gereben utcában /…/ állt egy akácfa, letörött ággal, pontosan az én életemnek kifejezője”.7 S mindehhez adekvát jelentést társított: „A fekete, maga az egy szín, az színes, mert vannak a tónusok, meg itt-ott mélyebben sötét foltok, meg középtónusok, meg kihagyott fehérek. Így fekete, de ha elmélyültebben nézed, akkor észreveszed a színeket is benne. A szemnek fekete, de ha vele érzel, akkor a léleknek színes”.8 Kusztos ezzel a színes-feketével teremtett redukált, egyéni színvilágot. A Kusztos-kép kikezdhetetlenül tömör, egyléptékű, hangoltsága komor, drámai, vagy már-már tragikusba hajló. Az amerikai fogyasztói tömegkultúra felől nézve, a mai közönség számára mindez lehet, hogy nem elég happy, nem eléggé lightos és még csak nem is trendi. De a nemzeti tradíciókból kifejlődő, azokat gyarapító, tovább gazdagító.

Életműve mögött leginkább két következetes, ugyancsak a festészetből induló, meghatározó művészpályát említhetek. Az erdélyi hegyek üzenetét egész balladai tömörségű életművébe beleégető Nagy Istvánét és a tusra vettetett Szalay Lajosét. Nagy István vándorló, mindig motívumot és új valóságot kereső és művein földolgozó igyekezete hatott Kusztosra is. Ő mintha meghiggadtan, de mégis kíváncsian Nagy István távoli követője lenne. Szalay lemondott a színek erejéről és a legszubjektívebb kifejező eszközt, a rajzolói vallomásra is alkalmas tust és tollat használta. Egy jelentős különbség mégis adódik világuk között. Szalay a pőre, egyszál vonalat ragozza, konjugálja és deklinálja művekké. Kusztost nem ragadta el a „kalligráfiai téboly” (Wilhelm Worringer), művei képek, képi igényű rajzok, amelyeken meghatározó szerepe van az árnyalatoknak, a színek sűrű, tömör vagy lazább, könnyítettebb jellegének. Ahogyan Medgyessy lova szobor és nem lú, ugyanígy Kusztos fái sem gallyak, tört ágak, meghasadt fák csupán, hanem képek, szimbólumokká, sorsjelképekké tömörödött motívumok, az alkotó világának hű lenyomatai, szaggatott sorsnaplói. Természetesen emlékeztetnek fákra, ám sors és nemzetiség jelképeivé látszanak desztillálódni, amelyek így a félbetört életek, meghasadt, beteljesületlen szándékok, a mellékvágányra és parkolópályára kényszerült, kényszerített nemzetiség kifejeződései is lehetnek. Súlyos mondandó, nehéz erkölcsi és esztétikai terhekkel.

Az erdélyi hegyekből kétféle típusú művészeti üzenet szokott érkezni. Egyik az áradóan mesélő, anekdotázó, a másik a szűkszavúan drámai, a székely népballadák világát a pórusaiban, a génjeiben hordozó. Kusztos ebben a második tartományban hozta létre a műveibe vésett maradandó mondanivalóját: papírra kiáltott egyéni és magyar nemzetiségi sorsdrámáját.

Jegyzetek
1    Chikán Bálint: Fasorsok. Kusztos Endre kiállítása. Új Művészet, 1994/november, 11
2    A vonal külön élete. Kusztos Endrével 1956-ról, művészetéről beszélget Székely Sebestyén György. Korunk, 2006/február, 99-104
3    Uo.
4    Sümegi György: Kép Szó. Képzőművészek ’56-ról. PolgArt, Budapest, 2004, 57-60
5    Ld. 2. sz. jegyzet
6    Ld. 2. sz. jegyzet
7    „A szemnek fekete, de a léleknek színes”. Sümegi György-Szücs György: Beszélgetés Kusztos Endrével. Erdélyi Művészet, 2005. VI. évf. 2. sz. 7-17
8 Lásd 2. sz. jegyzet
Print Friendly