Tárlatrendezés revelációkkal

Beszélgetés Szabó Noémivel, a hódmezővásárhelyi Barcsay Jenő-kiállítás kurátorával

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2015. V. 17–IX. 6.
P. Szabó Ernő
Barcsay anatómia oktatás közben

Barcsay anatómia oktatás közben

Barcsay Jenő a 20. századi magyar művészet egyik legjelentősebb egyénisége, enigmatikus alakja, akinek saját kortársaira és a következő nemzedékre gyakorolt hatása alapvetően határozta meg a háború utáni magyar művészet arculatát, mégis, évtizedek óta nem rendeztek műveiből a festő rangjához méltó tárlatot. Hiánypótló tehát a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum május 17. és szeptember 6. közötti Barcsay Jenő (1900-1988) a festő, a tanár című, új kutatási eredményeket publikáló és az életmű teljes egészét bemutató kiállítása, amelyre Barcsay Jenő születésének 115. évfordulóján kerül sor. A mintegy 260 művet bemutató kiállítás annak a három éves együttműködési megállapodásnak keretében jött létre, amelyet a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum és a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány között jött létre, a közös munkába bevonták a szentendrei Ferenczy Múzeumot is, hiszen Barcsay Jenő alkotásainak jelentős részét a múzeum részét képező Barcsay Gyűjteményben őrzik. Szabó Noémi, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány művészettörténésze tíz hónapon át dolgozott a kiállítás előkészítésén, megvalósításán.

Mit kell tudnunk a kiállítás előzményeiről?

Szabó Noémi: Ennek a bizonyos együttműködésnek a keretében három egymást követő évben három kiállítást hozunk létre a Tornyai János Múzeumban. Tavaly került sor a Koszta József-tárlatra, jövőre lesz a Kondor Béla és kora című bemutató. Nos, Koszta József alföldi kötődése egyértelmű, Barcsay Jenőé nem annyira ismert. Alighanem azt is kevesen tudják, hogy ő volt az, aki 1955-ben elsőként kapta meg a Tornyai-plakettet, amelyet a mindenkori Vásárhelyi Őszi Tárlat legkiemelkedőbb művei alkotójának adnak át. Amikor rám bízták a tárlat kurátori teendőit, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valójában nagyon régóta nem rendeztek Barcsay műveiből átfogó életmű-kiállítást. Természetesen voltak fontos események: 2000-ben például a Magyar Képzőművészeti Egyetemen rendeztek tárlatot a festő születésének századik évfordulójára, a kisebbek közül pedig emlékezetes a Haas Galéria 2008-as kiállítása. Igazán nagyszabású összeállítást azonban azóta nem láthattunk, mióta 1978-ban Szentendrén megnyílt a Barcsay Múzeum. Annak anyagát még maga a festő válogatta, aki nem volt nagyon büszke az 1930-as éveket megelőző, korai alkotásaira, s ennek megfelelően sokat közülük elpusztított, a gyűjteményébe pedig csak nagyon keveset válogatott be a megmaradtak közül.

Ami Barcsay Jenő alföldi kötődését illeti, hová nyúlnak vissza a kezdetek?

Sz. N.: Egészen Barcsay Jenő főiskolás éveiig. Rudnay Gyula tanítványaként 1925-ben vett részt először a makói nyári művésztelep munkájában. Akkoriban még mestere stílusában dolgozott, talán ennek is köszönhető, hogy valószínűleg több portrémegrendelést is kapott a környező városokban, ezek között vannak frissen előkerültek is. Nagyon megtetszett neki a környék, korai tájképei jórészt itt születtek, részben Endre Béla hatására. Azért van közülük Vásárhelyen nagyon sok, mert helyi magángyűjteménybe – például Wiener Tibor kollekciójába – is került belőlük; más munkái pedig annak köszönhetően kerültek ide, mert halála előtt tucatnyi művet adományozott a Tornyai János Múzeumnak. Az itteni kapcsolatok azonban természetesen csak a pálya korai periódusához kötődnek, viszont nem befolyásolták lényegesen annak alakulását.

Mi volt az alapvető célkitűzésetek a tárlat előkészítésének kezdetén? Nyilván nem egyszerűen az, hogy több évtizedes szünet után szülessen egy nagyszabású Barcsay-kiállítás?

Sz. N.: Elsősorban az, hogy sikerüljön új szemszögből bemutatni az egész oeuvre-t, s olyan, eddig ritkán vagy sohasem bemutatott képekkel kiegészíteni a jól ismert anyagot, aminek köszönhetően sikerül megértetni, mit miért csinált élete egyes korszakaiban, melyek voltak a legfontosabb fázisai. Nagy változások jellemzik az életművet: a korai, igen erős Rudnay-hatást követően Párizsban Cézanne bűvölte el, de ez sem tartott sokáig, Szentendrén egyre karakteresebbé vált saját stílusa. Be akartuk mutatni, hogy a két nagy pólus, a táj és az ember (más szóval a tér és a forma) hogyan jelent meg az életmű különböző szakaszaiban, hogyan sikerült makacs festői kísérletei során a téma újabb és újabb aspektusait felvetnie. Remélem, ez a tárlaton jól kirajzolódik, ahogyan például az is, hogy az európai iskolás intermezzóra például csak a 40-es évek második felében kerülhetett sor. Az a benyomásom, hogy együtt pulzált az életmű a 20. század nagy áramlataival, amelyeket úgy magába szívott, hogy azután tökéletesen egyéni hangvételűvé tudta őket transzponálni.

A múzeum teljes első emeletét és földszintjének három termét is elfoglalja a tárlat. A teremsorok kronológiai alapon épülnek fel, a hosszú emeleti előcsarnok anyaga viszont, ahogyan mondtad, „kollázsszerűen” állt össze. Hol indul és hogyan folytatódik a kiállítás?

Sz. N.: Sokáig úgy gondoltam, hogy a hosszú „kollázsteremmel” indítom majd a látogatói körutat, azaz a nagyméretű művekhez, mozaikokhoz készült terveknek és a kétoldalas képeknek teret adó összeállítással, azután azonban úgy alakult, hogy a tárlatot a kronológiai alapon összeállított anyag indítja, beleértve az anatómiával foglalkozó részt is. Ezután következnek a 60-as évek nagy műveihez készült vázlatok és a kétoldalas képek, a befejezést pedig a földszint három termének újra kronológiai alapon elrendezett, az 1960-as, 80-as évek termését átfogó összeállítása alkotja.

Néhány nagy gyűjtemény mellett sok más múzeumból, illetve magángyűjteményekből kölcsönöztétek az anyagot, sokszor a raktárak eldugott polcain találtatok rá egy-egy alkotásra. Olykor ismeretlen vagy régen lappangó munkákra bukkantatok…

Sz. N.: A tudatos válogatás mellett nagy szerepe volt olykor a megsejtéseknek is. Sok mű érkezett a szentendrei Barcsay Gyűjteményből, Győrből, az Antal–Lusztig-gyűjteményből és a Magyar Nemzeti Galériából. Az igazi nagy kaland a magángyűjtemények megismerése volt. Szerencsére mindenki nagy örömmel és segítőkészséggel várt, s a művek kölcsönzése mellett új, értékes információkkal is segítette a munkát. Érdekes, hogy az a konszenzus, amely Barcsay munkássága körül kialakult, nagyon kevés művésznek adatott meg – ebben nyilván nagy szerepe volt személyiségének és tanári munkásságának is. Ő volt az, aki a nemzetközi tendenciák és az itthoni fejlemények iránt egyaránt érdeklődött, s aki rendszeresen elment fiatal, tehetséges kollégák kiállításaira is. Ez a nagy konszenzus persze akár akadálya is lehetne a kritikai megközelítésnek, ebben az esetben azonban nem vált azzá, hanem kifejezetten segített. A kiállításhoz kötődve a művész munkásságáról, hazai és nemzetközi megítéléséről készítettünk egy egyórás filmet, amelyben a többi között megszólal Konok Tamás, Maurer Dóra. Ebből a filmből az derül ki, hogy Barcsay egész életműve jellegzetesen magyar, regionális jelenség volt. Valóban nem tudom, egy külföldi számára mit mondhat az életmű, hiszen aki a konstruktív képeit látná, nyilván nagyon késeinek tartaná őket. Azt hiszem, az a helyes, ha az életművet a maga egységében szemléljük és kezeljük.

Egységében szemlélve, a Vásárhelyen látható kiállítás műveinek tükrében miben ragadható meg Barcsay Jenő művészetének a jelentősége?

Sz. N.: A jelentősége éppen az életmű ellentmondásosságából fakad. Egyszerre van benne koherencia, konzekvencia, ahogyan egy-egy témát vizsgál, lebont, majd újraépít. Ugyanakkor éppen a konzekvensségében van benne az ellentmondásossága is, elbizonytalanodásai. A kiállításban a későbbiekben fel nem vállalt festői kísérleteit is megkíséreljük a látogatók elé tárni. Valójában perfekcionista és analizáló munkamódszere teszi Barcsayt nagyon hiteles alkotóvá. Hihetetlenül kemény önmegfigyelés jellemezte. Jó példa a kihívásokra való megfelelni vágyásra a Művészeti anatómia című könyv, amely világhírűvé tette. Nos, 1945-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán olyan feladatot kapott meg, az anatómia és szemléleti látszattan tárgyak oktatását, amelyhez egyáltalán nem értett. A következő években lankadatlanul járta a bonctermeket, könyvtárakat, rajz- és metszetgyűjteményeket, s nyolc év alatt rengeteg rajzot készített, majd felépítette azt a pedagógiai rendszert, amely mindmáig működőképes. És ez a konzekvensség más korszakaira, műcsoportjaira is vonatkoztatható.

Esik-e szó a tárlaton Barcsay Jenő művészetének szentendreiségéről, erről a nagyon vitatható és vitatott művészettörténeti kategóriáról?

Sz. N.: Ez annyira messze vezető kérdés, hogy talán nem is érdemes belemenni. Ő valóban Vajda Lajos, Korniss Dezső ellenpontja volt. Utóbbival nagyon nem szívlelhették egymást. Visszatérve a kiállítás másik céljára: a művek sorával azt is meg szerettük volna mutatni, hogy mennyire meggondolatlan dolog volt a 60-as években ráaggatni a konstruktivista művész címkét. A 30-as években a Szentendre környéki tájakat olyan erővel, expresszivitással jelenítette meg, amivel nagyon fontos értékeket tett le a művészet közös asztalára. Zsíros, odacsapott képeket festett akkoriban, amikor Vajdáéék Szentendrére érkeztek. Ezek a művek ma sajnos nagyon rossz állapotban vannak.

Mi jelentette a számodra a legnagyobb revelációt?

Sz. N.: Több felfedezés, rádöbbenés is; például a Művészi anatómia előkészítő rajzainak a felfedezése egy magángyűjteményben. Amikor megtaláltam az anatómia első változatát, rájöttem, hogy ezek tanulmányozása még nagyon sok adalékot rejt számunkra a Barcsay-életmű jobb megismeréséhez. Nagyon későn találtunk rá ezekre a rajzokra, de szerencsére még sikerült mind a kiállításon, mind a katalógusban megmutatni belőlük néhány darabot. A másik nagy felfedezés a Ferenczy Múzeumban az 1964-es nagyméretű rajz, az Asszonyok című mozaikterv megtalálása volt, nagyon rossz állapotban. Az adattárban találtam róla egy fotót, amelyen Deim Pál festőművész fogja a kép egyik szélét, illetve találtam egy adattári számot, de ennek ellenére a mű hosszú ideig nem került elő. A feltekert monumentális rajzot végül a pincében találták meg a múzeum munkatársai, és a restaurálás után ezt az alkotást itt láthatja először a közönség.

Az ún „kollázsteremben” látható a kiállításon a legtöbb kétoldalas kép. Mikor, hogyan születtek ezek a minden műbarát számára igazi csemegét jelentő alkotások?

Sz. N.: A legtöbb 1933-34-ben született, amikor Barcsay Jenő és Tornyai János együtt dolgozott Szentendrén, s meglehetősen szűkös körülmények között együtt is laktak. Ma ezek a művek többnyire Tornyai alkotásaiként vannak számon tartva a múzeumok leltárkönyveiben, de valójában Barcsay kezdett dolgozni először az egyik oldalukra, s az elrontottnak gondolt darabokat adta át barátjának, aki anyagi okok miatt használta fel ezeket. Van a kétoldalas képeknek egy másik csoportja is, amelyek mindkét oldalán Barcsay-mű van. Akkoriban ő maga sem élt valami jól, 1931-ben ezért is vállalt tanári állást egy ipari tanonciskolában, s egyszerűen a pénzhiány miatt festett, rajzolt mindkét oldalra. Az egyik főműve, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Szentendre környéki táj is ilyen alkotás, a hátoldalán van egy csendélet, amelyet az École de Paris szellemében, ha úgy tetszik, egy kicsit úgy odavetett, hogy megmutassa, ő is tud ilyet.

Ezeknek a műveknek mindkét oldala látható a kiállításon. Vannak viszont olyan művek a 20-as évekből, amelyek lehet, hogy Barcsay alkotásai, mégsem kerültek közönség elé. Miért?

Sz. N.: Sok korai, 1922–27 közötti alkotása előtt állva megdöbbentem: nagyon jó minőségűek, de annyira nem jellemzőek az életműre, hogy valóban voltak olyan darabok is, amelyeket nem is mertem kiállítani. Ezek is arra utalnak, hogy Barcsay időnként olyan gyorsan változott, hogy egy találkozás, egy mélyebb élmény azonnal nyomot hagyott művein. Például Aba-Novákkal és Patkó Károllyal való találkozása Igalon, 1927-ben azonnal mutatja csendéletein a monumentális kubizmus áttételes hatását. De például Szőnyi István A hegytetőn című képe is erősen hatott rá. Barcsay Jenőnek sok feljegyzése, önéletírási részlete maradt fenn; Munkám, sorsom, emlékeim címmel ezek meg is jelentek 2000-ben, a Képzőművészeti Egyetem kiadásában. Ezekből a feljegyzésekből kiderül, hogy Szőnyit nagyon tisztelte, s valóban, utóbbi műveinek szerkezetessége nyomot hagyott Barcsay korabeli művein is. Ennek a sokféle összefüggésnek a megismerése a kiállítás előkészítése során egyre inkább tiszteletet ébreszt az emberben, ha úgy tetszik, alázatra tanít. Ugyanakkor persze arra is, hogy bizonyos kérdéseket művészettörténészként szabad, sőt fel is kell tennem, s nem szabad a bevált sémák alapján válaszolni rájuk. Még mindig úgy érzem, hogy az életmű nagyon sok titkot tartogat a kollégák és talán az én számomra is, világossá vált, hogy a kiállítás, amely a teljességre törekszik ugyan, egy állomás és nem végső konklúzió Barcsay Jenő művészetének a megismerésében, bemutatásában.

 

Print Friendly, PDF & Email

Szólj hozzá!