Vadász Endre festészete

MODEM, Debrecen, 2015. III. 5–V. 31.
Révész Emese
Vadász Endre:  Piranói részlet, 1935, tempera, farost, 50x60 cm A Déri Múzeum gyűjteménye

Vadász Endre: Piranói részlet, 1935, tempera, farost, 50×60 cm
A Déri Múzeum gyűjteménye

Álca? Szerepjáték? Menedék? Rembrandt kultusza csak egyike volt a két világháború közötti magyar festészet „párhuzamos világainak”, gondosan felépített díszlet, amelynek falai között Árkádiát és Kálváriát egyaránt lehetett játszani. Batthyány-Strattmann László az első világháború után nagyvonalú gesztussal a Szépművészeti Múzeum letétjébe helyezte idősebb Pieter Brueghel Keresztelő Szent János prédikációja című remekművét. Bár a mester bécsi képei már régóta ismertek voltak, ez közvetlen ösztönzést adott egy másik mesevilág kiépítésének, a flamand festő hazai kultuszának. Vadász Endre a hazai neoklasszicizmus felvirágzása idején tanult a Képzőművészeti Főiskolán, és igen fogékonynak bizonyult az efféle festői szerepjátékokra. Glatz Oszkár osztályába járt (aki egy rádióelőadásában „Brueghel és a parasztfestészet” hagyományát elemezte), mindazonáltal korai művei Rudnay Gyula hatását mutatják, az ő drámai fény-árnyékai és bábszerű, bumfordi figurái népesítették be Vadász színpadát. A 20-as évek végétől másfajta, rajzos, vonalas, temperaszínek árnyalataiban tündöklő világ kiépítésébe kezdett Vadász. Legyen az Baja, Nagybánya vagy Debrecen környéki település, apró figuráit a felülnézeti táj terepasztalán szórta szét. A flamand mester iránti hódolatát a 30-as években Apré – Brueghel címen egy rézkarcával is kifejezte. Brueghel ezekben az években került a tudományos figyelem középpontjába. Ennek az új érzékenységnek nyitányát jelentette a bécsi művészettörténeti tanszéken tanító (s így a nagyszerű bécsi Brueghel-ciklust jól ismerő) Max Dvořak 1921-ben megjelent kismonográfiája. Az ő közvetlen ösztönzésére fordult a Bécsben művészettörténetet tanuló Tolnay Károly is Brueghel felé, akinek rajzairól 1925-ben adta ki kötetét. Két évre rá a hazai művészet irányadó orgánuma, a Magyar Művészet már különszámot szentelt a németalföldi régió művészetének bemutatására, miközben a flamand mester számos művét reprodukálta. Mindezen új affinitások festői összegzéseként 1928-ben elkészült Szőnyi István Zebegényi temetése. Valamivel később Genthon István (Tolnay Károly második Brueghel-monográfiáját recenzálva) már némi történeti távlatból mutatott rá Brueghel kortárs festészetre gyakorolt hatására: „Emlékeztetünk arra, hogy Szőnyi István Zebegényi temetése nehezen képzelhető el nélküle. Az hogy az új tárgyiasságnak mennyi köze van hozzá? Mint jól köszörült gyémánt, mindenféle fényt sugároz.”1

Brueghel mesevilága sokakat megihletett a korszak magyar festészetében, összecsengve a népművészeti divat fölerősödésével, ott visszhangzik Pólya Tibor, Pekáry István vagy Lesznai Anna képein. Naiv dekorativitása kellő távolságba helyezte tárgyát, amint erre Hoffmann Edith is utalt: „Szempontjainak kozmikus magasságában játékszekrénykének nézi az életet, s minden gonoszság és alávalóság már ártatlannak látszik ebből a szemszögből.”2 Efféle játékszekrénykéket épített akkoriban Fényes Adolf, s a dekoratív elvonatkoztatás vonzó volt Vadász Endre számára is. Problémamentes, meseszerű, fogyasztható – a most megnyílt debreceni tárlat katalógusában Térey János e fogalmakkal írja körül Vadász festészetét. Írásából és a tárlatot kurátorként is jegyző Szoboszlai Lilla tanulmányából egy olyan művészszemélyiség körvonalazódik előttünk, aki aktív szereplője a szegedi művészeti életnek, akinek festészetét irányadó szakmai szervezetek díjakkal ismerik el, és akinek művei kelendőek a nyugat-európai műpiacokon is. Az már az utókor dolga, hogy megbirkózzon a kérdéssel, a kulturált valőrökbe oldott színfutamok, az ecsetrajz kalligrafikusan tetszetős suhanása önmagában elegendő-e, hogy kora legjobbjai között kapjon helyet? A magában gyönyörködő festői virtuozitás vajon erkölcsi kérdés a két háború közti magyar kulturális színtéren? Brueghel mesevilága a nyílt konfrontáció elől kitérő habitus kényelmes menedéke csupán? Számon kérhető-e rajta a növekvő félelem és a torokszorító magyar valóság ábrázolása? Számon kérhető-e a korszak magyar festészetétől? Avagy a stiláris szerepjátszás, a távolságtartó dekorativitás, a romantizált óvóhelyek építése is művészileg hiteles válasznak tekinthető? És az álca jelmeze Vadász Endre esetében eredendően rezignált, melankolikus habitusának palástolására szolgál? A végjáték művei, a szajoli tájak vagy a Haláltánc-rézkarcsorozat ezt igazolják.

Mindez távolról sem kvalitásbeli kérdés. Amint ezzel a debreceni kiállítás látogatója is szembesülhet, Vadász Endre kiváló festő, világszínvonalú rézkarcoló. Festészete élénk párbeszédben áll saját kora művészetével, hajlékony magabiztossággal emeli be műveibe a kortársi festészet törekvéseit. Műveit éppúgy megérinti az „École de Paris” holdudvarában dolgozó Raoul Dufy kalligrafikusan könnyed ecsetkelezése, mint a Novecento fakó freskószínekből épített tömbszerűsége. A Bajai halpiacon Derkovits Gyula expresszív poézise visszhangzik, a Vörös híd konstrukciója Frank Frigyest idézi, a tóparti fürdőházak színpompás ecsetfutama Vaszary képeivel rokon, míg olasz városképei és hazai vásárképei Aba-Novák körébe vonják. Mindennek ellenére Vadász festészete egységes, önmagából logikusan építkező jelenség, amely éppen festői minősége okán sosem válik plagizáló formalizmussá. Térey János pontos megfogalmazását idézve: „Melankolikus kismester, nem merész újító. Egyenletes életmű, csodálatos fölvillanásokkal.”3 Pontosan ez az, ami a feljogosítja (vagy egyenesen kötelezi) mindenkori utókort arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló életműveket alkalomszerű rendszerességgel láthatóvá tegye a nagyközönség számára.

Ha a debreceni MODEM-re nem úgy tekintünk, mint a kultúrpolitikai harcok tatamijára, és a Vadász-kiállítást nem az ellentábor győzelmeként könyveljük el, akkor minőségi művészeti kalandot ígér a tárlat. Csak remélhetjük, hogy az anyaintézmény részéről mindez egy távlati program része, s idővel a jelenleg kómában szendergő fővárosi kiállítóhelyeknek is például szolgál.

Jegyzetek
1 Genthon István: Charles de Tolnay: Pierre Bruegel l’ancien. Magyar Művészet, 1937, 200
2 Hoffmann Edith: Tolnay, Karl: Die Zeichnungen Pieter Brueghels. Magyar Művészet, 1927, 428-429
3 Térey János: A fészekrabló halál. In: Angyalszárnyon vigyed azt tovább. Vadász Endre (1901-1944) képzőművész emlékkiállítása. Szerk.: Kónya Ábel, Szoboszlai Lilla. Debrecen, 2015, 7. (5-12.)
Print Friendly