Joana Vasconcelos műhelye Lisszabonban

Török Judith
Joana Vasconcelos:  Arany Valkür, 2012,  kézi gyapjú horgolás és kötés, posztó applikációk, ipari kötött anyag, szövetek, díszek, polysztirol, polyészter, acél kábelek, 650x1140x1360 cm

Joana Vasconcelos: Arany Valkür, 2012, kézi gyapjú horgolás és kötés, posztó applikációk, ipari kötött anyag, szövetek, díszek, polysztirol, polyészter, acél kábelek, 650x1140x1360 cm

Brazíliából hazafelé tartva megszakítjuk utunkat Lisszabonban, hogy Joana Vasconcelos műtermébe látogassunk. A portugál fővárost legszebben Fernando Pessoa vagy Josè Saramago írta le, itt most mégis Sophia de Mello Breyer Andresent, a 2004-ben elhunyt portugál költőnőt idézném saját szabad fordításomban: „A lét és nemlét határán, a döbbenet, az álmatlanság és az omladozó falak útvesztőin, csillogó titokszínházaival, intrikus, cinkos álarc mögé rejtett mosolyával, a nyugaton tengerré szélesedő folyótorkolatban Lisszabon vitorlásként imbolyog önnön hiányának kegyetlen bástyáin”.

Ebben a romantikus hangulatban utazunk a művésznő műterme felé, és az Alcantara állomásnál kiszállunk a jelenbe. A lisszaboni kikötő hatalmas hangárai közül a legutolsó épület az övé. Legalább kétezer négyzetméternyi terület ez, két-, háromemeletes belső terekkel. Semmi sincs itt távolabb attól a közhelytől, miszerint a művész valami portól csillogó, kicsi, bohém műteremben alkot munkája fölé görnyedve. A korszerű, jól felszerelt „üzem” csaknem ötven alkalmazottat foglalkoztat állandó jelleggel, ezek között előfordul sok mérnök, építész, világítástechnikus, varró-, horgoló- és kötőnő, titkárok, szervezők, dokumentátorok, diszpécserek, segédmunkások, fotósok. Szakács nincs, az étkezdébe catering-szolgálat hozza mindenki számára az egyéni, akár vegetariánus ebédet.

Az egyik hatalmas műhelyben vagy tizen dolgoznak éppen azon az óriás „csilláron”, ami a Londontól ötven mérföldnyire épült waddesdoni Rotschild-kastélyba készül. Már úton van a sok láda a kínai Makaó felé, az MGM Centerbe. Ez a Vasconcelos-mű hivatott arra, hogy kiemelje Makaó ötszáz éves szerepét a világ országaival fennálló kereskedelmi forgalomban, és ugyanakkor szimbolizálja a kikötővárost valahogy aképpen, mint Jeff Koons hatalmas virágkutyája Bilbaót. Mint máskor, a művésznő és a brigádja most is a helyszínen építi fel a húsz-harminc méter nagyságú kézimunkát, a Valkür-sorozat újabb szülöttjét, az Octopust (polip) amelynek részekre bontott, elkészített elemei már várják a helyszínen.

Honnan indult ez a sikeres művészi pálya? Szülei Mozambikból származnak, s ő ugyan Párizsban született, tanulmányait már Lisszabonban, rajz, design és ékszerész szakon, majd a képzőművészeti egyetem tanfolyamain végezte. „A rajz tanított meg a vonalak, a színek és a méretek megkomponálására, az ékszerészet pedig a precíz tervezésre.”

Bár a 90-es évektől rendszeresen kiállított, mégis csak 2005-ben válik világszerte ismertté, az 51. Velencei Biennálén. 2010-ben a lisszaboni Museu Coleção Berardóban, azaz a kortárs művészeti múzeumban retrospektív tárlatot rendeznek számára, 2011-ben a velencei Grassi palota hatalmas előcsarnokát öltözteti fel The World Belongs to You (Tiéd a Világ) című alkotásával; 2012-ben egyéni tárlatra hívják a versailles-i kastélyba, Franciaországba, ahol addig mindössze öt kortárs művész állíthatott ki, és ezek között ő a legfiatalabb és az egyetlen nő; 2013-ban az 55. Velencei Biennálén pedig már önállóan képviseli Portugáliát a Giardini bejárata előtt portugál pavilonként kószáló hajóval. A projekt anyagi bázisát főleg egyéni szponzorok adták, a portugál kormány csak 175 000 euróval járult hozzá. „Trafaria Praia a költészet gőzöse. Mi, portugálok mindent költőien értelmezünk. A tenger a menekülés, az elvágyódás jelképe, kiút a kilátástalanságból.” Aki megfordult a hajó gyomrában, érezhette a sejtelmesen csillogó tengerfenék ölelését.

Vasconcelos elsöprő sikerének vajon mi a titka? Lo spiazzamento – mondják az olaszok. Displacement, angolul. Meghökkentés? A kézimunka, azaz a horgolás, kötés, varrás, tehát egészen közönséges anyagok és technikák művészi rangra emelése. De nemcsak ez. A méretek, a színek, a formák meglepetésszerű használata. Kontamináció: ez a Vasconcelos műhely kulcsszava. „Megpróbálom a nézőpontokat és szemszögeket perspektívába helyezni – magyarázza – ily módon mindenki a saját tapasztalatai és háttere alapján feldolgozhatja a látványt, nem akarok senkinek kész megfejtéssel szolgálni. Az anyagok beszerzése is lényeges mozzanat. A porcelán állatokat például a ‘Caldas da rainha’ műhelyben készítik, amelyet 1884-ben Rafael Bordalo de Pinheiro keramikusművész alapított, és 2008-ban a csődtől a mi megrendeléseink mentették meg. Minden darab a saját kezemen megy át, de persze nem töltök napi nyolc órát kézimunkázással, hiszen rengeteg más fontos feladat vár rám.”

Joana Vasconcelos alkotómódszerének lényege a mindennapi életben létező és felhasznált tárgyak dekontextualizációja, azok kiragadása az összefüggéseikből és új tartalommal való felruházásuk a mértékek és a színek mesteri kiválasztásával. Valamennyi műve kihívás a mindennapi, rögzült rutinnal szemben. Nincs semmiféle dichotómia itt a kézműves/ipari, privát/kollektív, hagyományos/kortárs, népi kultúra/művelt elit között, új ruhát öltenek a régi, megszokott jelentések. A fazekak óriási körömcipőként vonulnak közterekre, a Tejo folyó torkolatánál álló Belem-torony színes nyakláncot kap, a Valkür-sorozat kézimunkái polipkarjaikba ölelik a középületeket, kastélyok aranyozott díszei közé furakodnak, a helikopter strucctollakkal és arany paszományokkat ékeskedik a régi képtár remekei között, ezernyi tampon vagy műanyag flaska válik hatalmas csillárrá, kovácsoltvas kerítések gigantikus szamovárrá vagy demizsonná, kerámia oroszlánok, üvegkutyák, tücskök-békák, régi zongorák öltöznek csipkehorgolásokba, pontosan olyanokba, amelyeket csaknem mindannyian kidobtunk már nagyszüleink vitrinjeiből, gyakran a vitrinekkel együtt.

Itt kap tehát jelentést a bevezető vers. Joana Vasconcelos hagyományokhoz kötődő, mégis nagyon aktuális művész. Dekorativitása igazi, hagyományos portugál elemekkel teli nosztalgia, amit megtalálunk lisszaboni sétánk minden állomásán, a Manuel stílusú gótikus épületekben, az azulejo csempéken kígyózó girlandokban, a lépten-nyomon felhangzó „fado” hangsoraiban, a hatalmas monostorok félelmetes oszlopsorai és márványcsipkéi között.

Print Friendly