My Little Budapest: Vidák Zsolt kiállítása a Telepen

Sirbik Attila

Személyiségek vagyunk, akik a városban találkoznak. A régi városkép ezen az emberképen alapult. Ez az emberkép használhatatlanná vált. Minden osztható, nem létezik individuum. Nemcsak az atomok bonthatóak részecskékre, minden mentális tényező is ugyanígy tetszés szerint felbontható, a cselekvések „aktomokra”, a döntések „decidemákra”, az észlelések „ingerekre”, az elképzelések „pixelekre”. A kérdés, hogy mindeközben végül találunk-e valami oszthatatlant, metafizikus jellegűt. Az ember nem tekinthető többé individuumnak, ellenkezőleg, részek sűrű eloszlásának látszik: kiszámítható (Vilém Flusser: A város: hullámvölgy a képözönben).

Vidák : Budapest 61

Vidák Zsolt: Budapest 61

Vidák Zsolt: Budapest

Vidák Zsolt: Budapest

Vidák Zsolt sok képén egy átesztétizált Budapest-képpel találkozunk, olyan mintha egy gyerek szemével nézhetnénk a várost, amiben ott a rácsodálkozás, az újdonság és a lebegés atmoszférájának ereje. Az alkotó egyébként nem mindig grafikusnak készült, épületgépész diplomával is rendelkezik, ami szemmel láthatóan hatással van a városképek megkonstruálására is. Képei sokszor játszanak rá egy-egy gegre, poénra, de ritkán vagy egyáltalán nem fogalmaznak meg kritikát, legyen az társadalmi, politikai, közéleti. Ezek a dolgok hidegen hagyják, és a szemlélődő ember pozíciójába helyezi a befogadót is?

Vidák Zsolt: Budapest 2

Vidák Zsolt: Budapest 2

Vidák Zsolt képei a Flusser szövegében is olvasható metafizikusság elvesztésének mozzanatát leplezik le nyíltan, ellentmondásosság nélkül: a drón vagy a térkamera szemével pásztázza a teret és a terepet, behatol mindenhova, nincs rejtegetnivaló és privát szféra. Ha van is, az máshol van, távol marad. Egy paradoxonnal élve, Vidák képeiben tetten érhető egy olyasfajta idő, amire még nem tudunk emlékezni, de már elfelejtettük. Valamiféle belassult, kimerevített, utópisztikus idő ez.

Olyan atmoszférát jelenítenek meg ezek a képek, amelyek – annak ellenére, hogy szemlélésük és befogadásuk során, mindvégig tisztában vagyunk, legalábbis a címből adódóan és a képen megjelenő tipográfia okán tisztában kellene lennünk azzal, hogy Budapestről van szó – mégsem engedik behatárolni a teret, talán azért mert Vidák képei egytől egyig személyes önreflexiók, amelyek egy a személyesség gyűjtőedényeibe lepárolt képzőművészeti metanyelvet hoznak létre. Ez a személyességbe göngyölt metanyelv teszi lehetővé azt, hogy újraépüljön egy valós tér, helyet adva a képzelet, a vágy, az esetleges pillanatnyi hangulat materializálódásának. Úgy, hogy közben ezeken a képeken – mindenféle sallang, túlmagyarázás, alkotói előtérbe nyomulás nélkül – tisztán, önmagában van jelen egyszerre és egy időben mindaz, aminek egy város mindennapjának terében jelen kell lennie: az élet lüktetésének hátterében ott lapul a magány is, megbújik a melankólia, a dinamikus cselekményeket érzékeltető gesztusok a belefáradt arcok gesztusaival egészülnek ki, de ott van egyfajta olyan nyugalom is, ami a megszokásban, a rutinban foglal helyet, így alakul a képeken csenddé a megszokásig ismert zaj.

Vidák Zsolt: Spring 1

Vidák Zsolt: Spring 1

Vidák képein elképesztő módon van jelen a sűrítés technikája, egy-egy képen az ábrázolt sík mellett, ahol például banális hétköznapi jeleneteket ábrázol, olyan képi atmoszferikus, harmonikus színvilágot kever, amivel lehetővé teszi, hogy a kép egy emelkedett, ünnepi hangulatot sugározzon magából, ugyanakkor ha elkezdjük közelebbről szemlélni a képeket, belépünk ezekbe a terekbe, észrevesszük a málló vakolatok, a repedésekbe rakódott, bomlásnak indult kosz-kötőanyagot, és azt, hogy néhol ez az átesztétizált áttetszőség fogja össze az első pillantásra idillikusnak tetsző tereket. A város ezeken a képeken egy önműködő gépezetté alakul, amely immár az emberrel együtt lélegzik.

Valahogy soha sem vonzott túlságosan mások ki- vagy meglesése a lakótelepi élet során, nem érdekelt az összezsúfoltság, a sok ember együttléte, közelsége a panelekben vagy a bérházak gangos lakásainak gyűrűjében, inkább az egyedüllétet, a magányosságot jelentette, mutatta, erősítette fel számomra. Valamiféle borzongató egyhangúságot. Valami lenyűgözőt, ami csak felülnézetből, az egész teret összességében figyelve lehetséges. Emlékszem például, gyerekkoromban folyton a tetőn lógtunk a haverokkal a tizenegyediken. Vidák vizuális narrátorra, mintha ugyanezt tenné.

Vidák Zsolt: Budapest

Vidák Zsolt: Budapest

Vidák képei, míg valóságosnak tűnő objektumokat ábrázolnak, addig szó sincs erről, sokkal több, illetve másvalami az, amit megjelenítenek, valamiféle időtlen-személyes dimenzióból kivont esszencia ez. Vidák ironikus kiszólásokat is elrejt a részletekben. Képei, ahogyan sok esetben egy álom is, zsúfoltan összekuszáltak, fulladásig zsúfoltak. Nála ez az álombéli lebegés azonban összeér, és egy teljes egészet képez a valóság legrealisztikusabb mozzanataival. És ez persze nem véletlen, hiszen ez által – a figurák és a szituációk összezsúfoltsága, egymás mellé halmozása által – jönnek létre, teremtődnek meg olyan köztes terek, amelyek asszociatív értelemmel és számos értelmezési lehetőséggel töltődnek fel. Vidák ilyen jellegű képein elveszti értelmét a lényeges és a lényegtelen közötti duális különbség, ezekben az általa teremtett dimenziókban, akárcsak egy álomban, minden lehetséges, minden értelmet nyer, sőt minden apró részlet különös jelentőséget nyerhet, nem hagy helyet a feleslegesnek. Mert semmi sem felesleges. Minden a végtelenségig átgondolt, vidákosan kifejezve átzizegtetett ezeken a felületeken, olyannyira, hogy egy pillanatban interakcióba kerülnek egymással az elemek.

Hogyan, miként lehetne az utcák vizuális esztétikáját, titokzatosságát felfejteni, hogyan lehetne meglelni a város metafizikusságát? Kapaszkodni kellene fogalmakba, sorjázni és felfejteni őket, de kétségtelenül visszatetsző ötlet ez, kissé patetikusnak és meghaladottan szimbolikusnak tűnik. Egészen más a helyzet, ha történetek szűrődnek be ezekbe az utcákba. Mit jelent tehát a város mesterségességében, a funkciók, a viszonyok, a különféle szituációk tükrében? Vidák Zsolt képein a város egy önmagában lélegző szubjektummá változik, és elég az, hogy van. Budapest.

 

Telep,

2015. július 9. – augusztus 1.

Print Friendly