Cortex

Szilágyi Rudolf kiállítása az egri Kepes Intézetben

H. Szilasi Ágota

Hogyan juthattunk el a 21. század elejére odáig, hogy a természeti környezet és az emberi civilizáció egymásnak ellentmondó létezésekké váltak? Az embert a természettől eltávolító első tett(e) – melyet a ránk hagyományozott teremtéstörténet egyenesen bűnbeesésként ír le – az önmaga felé forduló tudás megszerzésének vágya volt. E csodálatos képességének igézetében fajunk azonban kívül rekedt a világ harmóniáján, ráadásul a modern korban egyre gőgösebb, egyre önzőbb módon érzéketlen beavatkozóvá, bolygónk ökoszisztémájának roncsolójává vált. A természet világából kilépve, társadalmi közegét, városi létmódját megteremtve egyre jobban elszakad önmagától is, s elidegenedése szorongást és közönyt, kétségeket és frusztrációkat, értékidegen hedonizálást, de arrogáns hataloméhséget, brutalitást, kegyetlenséget és ebből fakadó kiszolgáltatottságot szült. E negatív erők ellensúlyozására, az eredetmítosz rituáléjának újra és újra történő átélésére, önnön lelke – és immár teste és szellemisége – megmentésére megteremtette a művészeteket.

Szilágyi Rudolf: Átjárók

Szilágyi Rudolf: Átjárók

Most egy természet- és egyszersmind embermentő szándékkal létrejött, korunk abszurditásaira reagáló, rendkívül drámai hatású kiállítást láthatunk, ahol a kendőzetlenül, őszintén, pőrén, póz nélkül előtörő morális problémák nem csupán egzisztenciális szinten vetődnek fel. A létfontosságú kérdések nem az egyén szintjén, hanem társadalmi közegben, ha tetszik, globálissá tágítottan ágyazódnak a művekbe, Szilágyi Rudolf festményeibe, enviromentjeibe, installációiba, performanszaiba. Nem csupán magáról, hanem rólunk is beszél a művész (1979), figyeli, hogy milyen külső társadalmi hatások következtében kerül valaki elviselhetetlen (lelki)állapotba, kutatja, hogy napjaink bonyolult viszonyrendszereiben miként lehet életképesnek maradni az elesettség, – egzisztenciális, testi, de legfőképp lelki – megrázkódtatás után is. A megváltás kulcsa a kép, a gesztusok lélektani ereje, az emberek között létrejövő kapcsolatok gyógyító hatása. Ezért készülnek szürrealisztikus-látomásos, szimbolista-metaforikus, kontrollálatlan gesztusokból indító, de azokat mindig felülíró, rétegről-rétegre szelídülő, tartalmilag mélyülő művei, melyek akkor a legelvontabbak, amikor valóságos képet formálnak, és akkor a legvalóságosabbak, amikor elvont képpé igyekeznek válni.

A kiállítás két metaforikus motívumra (fa, faág, fakéreg – gyógyászati járókeret) épül, de e szimbólumok jelentésköreinek pörgésében minden mindennel összefügg. Ezt az összetettséget szinte katartikussá fokozza a festmények, az installációk, a videomunkák; a fal síkjához lapuló és a háromdimenziós térben berendezett létlenyomatok együtt létezése.

A helyszín Eger, a Kepes Intézet. A művek idevalósága első pillanatra megkérdőjelezhető, hiszen Szilágyi Rudolf munkái, akciói mindig a hely szellemiségéhez és fizikai adottságaihoz igazodva készülnek, a tudatosan keresett inspiráló közeg eddig nem a white cube miliője volt. Sokkal inkább az ember által elhagyott, idővel a környezeti (természeti) hatások ereje által pusztulásnak indult, romos állapotában is megejtően szép főúri kastély (Erdőtelek), használaton kívüli, templommiliőt sugárzó ipari betonhodály (Gyöngyössolymos), rozoga falusi ház (Jászfényszaru), működő templom (Jászfényszaru, Eger), fogadó, kocsma… Vagy éppen a szabad ég (Szárhegy/Lázár Kastély – 2009 , Székelyföld; Open-Air Art Exhibition – 2011, Japán) s főleg a legszeretettebb hely, az egri Kis-zsinagóga. Persze a 19. század elején épült, történeti értékű Spetz-ház termeit sem lehetett megerőszakoltan áttervezni a modern high tech követelményei szerint, a 2010-12 között zajló felújítási munkálatok is alázattal bántak az épülettel. Mégis a gazdagságot, méltóságos eleganciát sugárzó timpanonos homlokzatú, két emeletráépítéses ház steril, kimért terei most igazodni kénytelenek, amikor az „in situ” installációk betelepülnek a fehér falak közé.

Szilágyi Rudolf: Útban, 2012, vegyes technika, farost, 150 x 110cm

Szilágyi Rudolf: Útban, 2012, vegyes technika, farost, 150 x 110cm

De közben – némiképp át is alakulva – mintha a művek is magukra öltenének valamiféle fokozottabb intellektualitást, szofisztikált létet, provokatív énjüket mintegy megregulázva. A rendezés során (kurátor: Nagy T. Katalin művészettörténész) összesimult mű, tér és téma. Az egymásba fűzött kisebb-nagyobb terek tapintatos közeget teremtenek az installációknak, kellő távlatot és változatos nézőpontokat kínálnak a nagyméretű festmények kontaktusához. Teret engednek a látogatónak a bolyongásra, a művek intim terébe való belépésre, a témák érzelem- és gondolattömegének „abszorbeálására”

A kiállítás választott címe: Cortex – itt a természetet és embert összekapcsoló, a keletkezett ellentétekre rámutató s egyben feloldó fogalom. Egyrészt kéreg (héj, burok), a fa törzsének legkülső rétege, mely nem képes követni a hatalmas méreteket is elérő növény növekedését, így megrepedezik, megkeményedik, majd elszárad, érzéketlenné válik: elhal. Mint az ember lelke, amikor a fájdalomtól megkeseredik, megkérgesedik. Fa-kéreg. Fa: az életre és a természet(felett)i mitologikus tudásra vonatkozó leggyakoribb szimbólum, szinte minden kultúrában a pozitív erők megjelenítője, a hozzájuk vezető út (sámánlétra) jelképe, éltében s holtában pedig a mindennapos élet egyik legtöbb megjelenési móddal bíró létezője. Zöld fűcsomókra fektetve „sorban”, vagy műanyag zsákokba becsomagolva „széthullóban” (Charles Bukowski), analogikusan emberi minőséget hordozva. Fakéreg: Szilágyi Rudolf letört ágastól vörösre festi, mintegy vérrel itatja át – az emberi érrendszert is ide idézve, s talán bízva az újjáéledésben. Vagy éppen vérét hullajtja, mint az átriumba bevonszolt, az erdőpusztulásokat feljajdulva felidéző faméretű óriás ág árnyékvetülete, midőn felvöröslik a falon. Égő piros – égő áldozat. Gondoskodásról, művelésről, de esztelen pusztításról is – életről és halálról szól ez a történet.

Másrészt a cortex cerebri – agykéreg, azon belül csak az emberre jellemző, hihetetlenül komplex, megnagyobbodott neokortex (prefrontális kéreg, előhomloki lebeny) a világ legkomplexebb, legcsodálatosabb, legkifinomultabb szerkezete (Sir John Ecclest ausztrál neurofiziológus) – a „civilizáció szerve” (Jean-Pierre Changaux francia neurobiológus). A gondolat, az emberi tudat, a szimbolikus elvont gondolkodás megszületésének, a nyelvi kultúra, a beszéd, az írás képességének, a művészi alkotás létrehozásának és élvezetének, tehát az intellektuális és az emocionális aktivitás összekapcsolódásának a helye. Az emberlét megteremtődésének a záloga. IMG_0753_Snapseed-kicsi

Az emberlét azonban küzdelmes; tudattal (céltudattal, morális tudattal, akár hivatástudattal, de egyszerűen csupán öntudattal) végigélni, a kiszabott úton végigmenni segítség, támasz nélkül (mely sokféle és egyénre formált) pedig szinte lehetetlen. Az út megtételéhez ezekkel a toposz-szerűen ismételt motívumokkal – a járókerettel, a kerekesszékkel, vagy bármiféle támasztékkal – képletesen és szó szerint is támaszt nyújt ez a művészet. Ezek az alkotásokból visszaolvasható jelek eggyé olvadnak az alig felismerhető, röntgenfelvétel-szerű emberi lényekkel, ember-jelenlétekkel, embereszményekkel, emberhiányokkal, és üzenik, milyen nehéz életképesnek maradni, milyen nehéz hasznos lénnyé válni. Üzenik azt is, hogy az elesettek fokozott erőfeszítéssel és csak segítséggel tudnak emberhez méltóan élni, akikről e művek ismeretében nagyon mélyen, nagyon belülről, a szolidaritásnak az érzését megélve tudunk gondolkodni.

Szilágyi Rudolf kreatív képzeletű graffitis múltja még mindig átüt a festményeken, de az utcai művészet direktsége minőséggé szervül ezeken az őszinte és igaz, őszinte erővel megszült hatalmas, kiizzadott valóságokat magukba foglaló vásznakon. Jellemzői a mély aláfestés, a többrétegűség, a harmonikus, a kifinomult, olykor meghatóan érzékeny színhasználathoz társuló expresszív, néha vad felületkezelés, a képrétegek lüktető káosza, a pozitív-negatív formák szemet izgató játéka, mindeközben törekvés valamiféle dimenziókeltésre… Legfelül pedig gyakran ott van egy gesztus-szerű, expresszív energiákkal telített írott réteg. Ez a síkszerű, kétdimenziós világ itt a kéz energiával teli nyomáserejének különbségéből fakadóan képes finom térmélységeket generálni, rögzíteni. E visszakarcolt felületek, kitörő energia-, indulat-firkák, megfejthetetlen jelek, kiírt gondolatok – s emellett érzelmesen kalligrafikus gesztusjelek. Mindezek felett pedig az egészben ott van a líraiság és ott van a drámai erő, ott van a meghatódottság, a szolidaritás, és mindig ott van a fájdalom, az eltávolodás – ezzel együtt az önmaga-keresés, a felismerés és végül talán a katarzis. IMG_0777_Snapseed-kicsi

Szilágyi Rudolf művészetének „lényege valahol számomra a szembesülés, szembesülés annak a létnek reménytelenségéről, amiben nap mint nap jelen vagyunk. Szembesülés azzal a látomásossággal, ahol képről-képre egyre szolidárisabb lesz az emberrel. Azt gondolom, hogy időnként ad egy pofont a politikának is. (…) azt hiszem, hogy Rudi nem akar politizálni, de egy olyan világban élünk, ahol szívesen megnyomoríttatnak bennünket, aztán adnak hozzá járókeretet. Sőt, elegánsan felajánlják, hogy pusztítsad csak el magadat, nyomorogjál, aztán erre a TB kártyádra vehetsz ilyen sétabotot. Ebben a minőségben, ebben a szellemiségben az ember helyet akar találni. S ha meg akarom keresni azt a helyet, amelyben Szilágyi Rudolf festészetét én mérni tudom, azt tán úgy határozhatom meg, hogy Szilágyi Rudi, az értünk festő.”

Kepes Intézet, Eger

2015. szeptember 30-ig

A dőlt betűs kiemelések Földi Péter gondolatai

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:13+00:00 augusztus 17, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!