Mona Hatoum kiállítása

Mayer Marianna

Párizs idén nyáron elkényeztette a kortárs művészet iránt fogékony műélvezőket. Bevallom, elsősorban Anish Kapoor grandiózus versailles-i jelenléte és a Frank O. Gehry tervezte Louis Vuitton Fondation épülete és a gyűjteménye miatt keltem útra, de a Palais de Tokyo összes kiállítása, a Cartier Fondation kongói művészetet bemutató tárlata és mindenekelőtt Mona Hatoum eddigi legátfogóbb bemutatkozása a Pompidou-ban az év legnagyobb művészeti élményei közé tartoznak.

Mona Hatoum: Reszelő - térelválasztó, 2002; Heverő, 2008

Mona Hatoum: Reszelő – térelválasztó, 2002; Heverő, 2008

A Pompidou-ban látható művekből kettővel már itthon is találkozhattunk 2003-ban a Műcsarnok ’micro/macro’ kiállításán, amelyen az YBAs (Young British Artists) csoport több, addigra már befutott képviselője mellett ott volt az akkor nálunk szinte még ismeretlen, libanoni származású Hatoum Jelen idő (1996) és Otthon (1999) című installációja. Mindkettő megragadott erőteljes művészettörténeti, aktuális politikai utalásaival, az esztétikus megjelenítésbe burkolt nyers őszinteségével. A Jelen idő egy jeruzsálemi galéria kiállítására készült: a palesztinok által alkalmazott ősi tradicionális eljárással olívaolajból főzött szappankockákba préselt apró piros üveggyöngyöket, és ezekből rakta ki annak a területnek a térképét, amelyet az 1993-as oslói megállapodás értelmében az izraeliek a palesztinoknak adtak a „területet a békéért” elv alapján. Az Otthon tárgyai formatervezett, csillogó króm háztartási eszközök, amelyeket naponta használnak – többnyire még mindig inkább nők –, ám a konyhaasztalon sorakozó tésztaszűrő, reszelő, daráló, szedőkanál elektromos vezetékekkel van összekötve, árammal feltöltve, veszélyt jelző sistergésük, fenyegető elektromos kisüléseik távolságtartásra kényszerítenek, használhatatlanná válásuk mellett rákérdeznek az otthon biztonságára is.

Mona Hatoum: Otthon, 1999

Mona Hatoum: Otthon, 1999

Mona Hatoum 1977 és 2015 közötti műveit felölelő párizsi kiállításán bebizonyosodik, hogy a művész olyan multidiszciplináris alkotó, aki minden műfaji és anyagi közeget rendkívül sokrétűen használ, de a Budapesten látott két munkájának témái köré épül a legtöbb műve. A szobrok, videók, fotók, installációk, performanszok a nemzetközi politika, a szociálpolitika, a női szerepek széles spektrumára kiterjesztett tematikáival olyan zsigeri reakciók kiváltására törekszik, amelyek ellentétes érzelmekre, mint a gyönyör és az undor, a félelem és a csodálat, egyaránt épít.

Mona Hatoum: Sejtek (részlet), 2012-2013

Mona Hatoum: Sejtek (részlet), 2012-2013

Hatoum 1952-ben született Bejrútban, ahol grafikai tervezést tanult, majd egy reklámügynökségnél dolgozott. 1975-ben londoni vakációra utazott, amelyről a libanoni polgárháború kitörése miatt nem térhetett haza. A nyolc hónapra lezárt repülőtér megakadályozta visszautazását, a fiatal nő akaratán kívül száműzötté vált. Ez az otthoni gyökerektől, családjából való el- és kiszakítottság, valamint a palesztin származás nyomot hagyott számos munkáján, de ezzel együtt nem szereti, ha csak ebből vezetik le műveinek értelmezését. Ugyan nem tagadja meg közel-keleti gyökereit, de gyerekkorának idején Bejrút kozmopolita városnak számított, ahol francia és olasz iskolában, majd amerikai egyetemen is tanult. Tehát még mielőtt elhagyta volna Libanont, nagyon sokszínű kulturális hatás érte. Londoni életterét az utóbbi években Berlinnel osztja meg, és ezt a nagyon összetett, hibrid mentalitást ülteti munkáiba is, amelyek persze nem nélkülözik a művészettörténeti előzményeket sem: minimalizmus, kinetikus művészet, body art, a tradicionális arab ornamentika és szokatlan tárgyhasználatában a szürrealizmus humora. Pályájának különböző szakaszaiban Marcel Duchamp, René Magritte, Meret Oppenheim, Ágnes Martin, Eva Hesse és Félix González-Torres művei inspirálták.

Mona Hatoum: Áthatolhatatlan, 20089

Mona Hatoum: Áthatolhatatlan, 20089

A spanyolfallá nagyított többfunkciós zöldséggyalu és a durva reszelős felületű fém ágy szó szerint hátborzongató fekete humora egyszerre megmosolyogtat és taszít. Pszichésen és vizuálisan is sokkoló a Idegen test (Corps étranger, 1994) című videója, amelyben saját testének belső nyílásain vezeti át a nézőt speciális endoszkópikus és kolonoszkópikus eljárások segítségével. Az orrüregből indul a bio-turizmus, a nyelőcsövön keresztül a gyomorból a beleken át a végső nyílásnál ér véget, majd végtelenítve megy újra. A testnek ezt a fajta megmutatását az emberek többsége kíváncsisággal vegyes borzongással fogadja egy orvosi ismeretterjesztő filmben, de művészeti élményként egy kiállítóteremben bejárni a művész belső tájait traumatikus élmény. Egy másik, korai videójában belső kitárulkozásának lehetünk tanúi (A távolság mértékei, Measures of Distance – 1988). Szemcsés, sejtelmes fotókat látunk a Bejrútban maradt zuhanyozó édesanyjáról, a fotók elé helyezett újabb rétegen az anya lányának írt arab betűs leveleinek szövege fut, amelyek mintegy fátyolként veszik körbe, közben egyszerre halljuk a távoli otthonból arab nők beszélgetés foszlányait és a művész hangján az anya leveleinek szövegét angolul. A videó elégikusan tárja elénk anya és lánya kapcsolatát, azt a traumát, amely szándékai ellenére kiszakítja családjából a gyereket, az emigrálás és az áttelepülés, új élet kezdésének nehézségeit.

Mona Hatoum: Forró hely, 2014

Mona Hatoum: Forró hely, 2014

Az egykori gyarmattartó országokban a migráció nem új jelenség, de Nyugat-Európa multikulturális országai számára is megdöbbentő az a drámai állapot, amelynek egy töredékét az utóbb hónapokban mi is megtapasztalhatjuk a közel-keleti és afrikai országokból özönlő menekültek tízezrei láttán. Félelmetesen aktuális Mona Hatoum számos munkája a jelen helyzetben, a rácsokból, ketrecekből, szögesdrótból, homokzsákokból álló installációk, az instabil, veszélyes geopolitikai helyzetünket különféle térképeken megjelenítő művek.

Áthatolhatatlan (Impenetrable) annak a 2009-ben készített installációjának a címe, amely messziről egy tetszetős kinetikus műnek látszik: egy 3 x 3 x 3 méteres kocka alakú teret képeznek a 10 centinként függesztett drótok, amelyek a mennyezet és a padlózat között lebegnek. A néző mozgásával változik a szabályos struktúra képe, s közel menve vesszük észre, hogy ezt az esztétikus látványt szögesdrót szálak alkotják fenyegető tüskékkel. A szögesdrót szimbolikája nem szorul magyarázatra, s a mű egyben utalás is Jesus Rafael Soto rugalmas színes szálakból szőtt Áthatolható című kompozíciójára, amelybe a nézők belemehetnek.

Sűrű dróthálóból készült ketrecekből áll az Enyhe ítélet (Light Sentence, 1992) című munka. A ketrecek U alakban foglalják el a teret, s mindegyiknek nyitva van az ajtaja. Középen egy szálon csupasz villanykörte mozog fel-le nagyon lassan, ami miatt változnak, mozognak a falra vetülő árnyékok, a villanykörte imbolygó mozgása destabilizálja a teret, az árnyékok is fenyegetően meg-megmozdulnak, ezáltal a klausztrofóbia érzését a bizonytalanságból eredő nyomasztó félelemmé fokozza. Az egyszerű geometriai struktúra, a szerialitás, a minimalizmus eszköztára minden munkájában súlyos társadalmi gondolatok megjelenítésére szolgál.

Mona Hatoum: Térkép, 2014

Mona Hatoum: Térkép, 2014

Tulajdonképpen a kiállítás szinte minden darabja felidézésre méltó, de a legnagyobb telitalálat a Párizs fölé magasodó üvegablak előtt a földre átlátszó üveggolyókból kirakott világtérkép volt. Az üveggolyókat nem rögzítették a padlóhoz, kitéve annak, hogy a látogatók jövés-menéséből adódó minimális rezonancia is kibillentheti a helyükről. Ez az instabilitás utal a határok elmozdíthatóságára, a világ sérülékenységére és elpusztíthatóságára. Teszi mindezt egy frenetikus hatású kompozícióban, esztétikailag is felejthetetlenül.

Mona Hatoum: Enyhe ítélet, 1992

Mona Hatoum: Enyhe ítélet, 1992

(Kurátor: Christine van Assche. A kiállítás következő helyszínei: Tate Modern, London, 2016. május 4. – augusztus 21.; Kiasma, Helsinki, 2016. október 7. – 2017. február 26.)

 

Centre Pompidou, Párizs

2015. június 24. – szeptember 28.

Print Friendly