A benne(d) lévő tér

Losonczy István - Bejáratlan terek című kiállításáról

Molnár Tímea

A galéria közepén álló szék hívogat, hogy üljek le. A legideálisabb hely, ahonnan a néző maga is a kép részévé válhat. Ahogy a balról benyúló fatörzs kitakarja a part menti házakat, szinte érzem, ahogy kezem megpihen a platánok mohazöldes pikkelyrétegén: a fa érintésnyi távolságra van. Közben a pirosra festett fapad szemlélődővé tesz, nézem, ahogy a lemenő nap fényében az elnyúló árnyékok óramű pontossággal kúsznak a szabályosra nyírt zöld gyepen. Benne vagyok a naplementében, a platánok összeborulása alagutat formáz, a kép lassan, komótosan fedi fel minden apró részletét.

Losonczy István közel öt évig dolgozott Bejáratlan terek című munkáján. Kisebb-nagyobb alkotói szünetek és periódusok váltakozása, a téma időnkénti talonba helyezése, a más palettáról, tubusból, színkeverésből életre hívott “önálló egyéniségű” fák az összjátéknak köszönhetően lassan öltötték fel végleges formájukat. A téma – megfestése közben – egyre nagyobb felületet kívánt. A szénvázlatot követő első olaj-vászon verzió 55×40 cm-es nagyságban készült el 2008 körül (a kiállításon szintén megtekinthető). Az első impresszió és a kész munka között hosszú hónapok, évek teltek el, ez a 120×320 cm-es alkotás immár a gondolatsor lezárásának tekinthető. “ (…) Többször eszembe jutott akkoriban, hogy beteget jelentek a munkahelyemen és festek tovább (…), de inkább meggyőztem magam arról, hogy a rendszeres heti megszakítások akár élettelibbé is tehetik az alakuló mintázatot.”lossonczy_neon

A Pécsi Tudományegyetem festő tanszékén anatómia, színtan és festészeti anyagismeretet oktató Losonczy István egy Balaton-parti kocogás alkalmával “futott bele” a témába. Időközben gondolatait és kutatási kapacitását színmező festészeti vizsgálódások kötötték le, idővel került vissza újra a balatonboglári üdülőtelep témaköréhez. Saját meglátása szerint ebben az is segítette, hogy a “színmezős” képeken kifejlesztett technológiai rutinja és eszköztára a tóparti platánok megfestésénél kibontakozhatott, mivel mindkét esetben színmezők, színátmenetek találkozása és technikai bravúrja, valamint gyakorlati alkalmazása figyelhető meg.

A művész munkái tér- és időmetszetek is. Több korábbi képe, a Budaörsi körforgalom (kilátás a nappaliból) vagy a Szélárnyék című munkák is több évig hagyott “érés”, belső kompozíciós munka eredményei. Vélhető, hogy idővel változó lelki állapotok, személyekhez vagy esetleg a témához közvetlenül nem köthető emlékek, tárgyi részletek beemelése a képek kiteljesítésében fontos szerepet játszik. (…) “a tavaszi szemeszter kezdetére el is készültem a második fával, amelynek összenőtt, szabályos lyukat formáló ágát a gyerekkoromból, a Római-partról importáltam a képbe.”

Öröm a szemnek a hatalmas kort megélt platánok girbegurba ágai és a mértani szabályossággal sorakozó házak közötti egyensúlyozás. A fatörzsökön futó pikkelyes kéreg – amely az idő előrehaladtával kisebb-nagyobb darabok formájában leválik a törzsről – fő kompozíciós elemmé emeli az alatta lévő sárgás, márványozott felületet. Eközben a tóparti ülőpad pirosa válaszolgat az üvegkerítés vörös szegélyével, a víz lágy hullámzása a szabályosan lerakott kockakövekkel.

Merőlegesek, párhuzamosok és hideg üvegfelületek találkozása a természeti formákkal, a vibráló színű természet hangos köszönése a néptelen üdülőtelepnek. Közben felfedezem a kép origójában a szürke bádogházikót, amely apró mivolta ellenére fontos igazítási pontja az alkotásnak. Ide parti kövek rendezett sora tereli tekintetemet, a csónakkikötő lejtője pedig egyértelműsíti az (alag)utat. Egy valaki áll a kézzelfogható csendben, egy nőalak, mezítelenül, lábujjhegyen. Nem mozdul, tekintete nem árul el semmit, szürreális látomás, a kompozíció pótolhatatlan alakja.

Losonczy István fizikai értelemben vett eddigi legnagyobb vásznát alkotta meg: a művet a festés során felmerülő, a színek használatával kapcsolatos vizsgálódásainak egyfajta rendszerbe foglalásaként is értelmezhetjük.

A tóparti látomásból madarak zsivaja zökkent ki. Tovább sétálok a parton, le a lépcsőn, kiérek a Nagymező utcába. Eszmélek, hogy ez már nem a Jankovich üdülőtelep, ahol az elmúlt félórában belefeledkeztem a 120×320 cm-ben megfestett tájba.
2015. 09. 11 – 25.

Neon Galéria

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:09+00:00 szeptember 22, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!