P. Szabó Ernő

Bild11_Marina_Abramovic-kicsi

Marina Abramovic

Bár Magyarországon 2014-ben és a korábbi években a kristály szó kifejezetten a kristálycukor ára körüli botrány kapcsán került a közbeszédbe, a világ eléggé el nem ítélhető módon egészen másféle összefüggésbe helyezve használta a kifejezést. 2014 a Kristallográfia, azaz a kristályok világával foglalkozó tudomány nemzetközi éve volt, mégpedig azért, mert éppen száz évvel korábban kapott egy német tudós, Max von Laue Nobel-díjat azokért az eredményekért, amelyeket a kristályok vizsgálata során elért. Nevezetesen azért, mert a röntgensugarak alkalmazásával sikerült molekuláris szinten leírnia a kristályszerkezeteket.

Hans Scharoun

Hans Scharoun

Mindez látszólag éppen olyan messze van a tudomány világától, mint a hazai szupermarketek polcaitól, amelyekről néhány évvel ezelőtt egyszerűen eltűnt a kristálycukor, a berni Kunstmuseum legújabb kiállítása – Stein aus Licht – Kristallvisionen in der Kunst – szerint azonban ha van valami, ami a kezdetektől meghatározó fontosságú volt a művészet világa számára, az éppen a kristályok titokzatos, megragadó szépségű világa volt. A ritka, nehezen hozzáférhető, az emberiség számára amúgy is évezredeken át misztikus hegyvidékek mélyén található, éppen ezért igen drága kristályok egyszerre jelentettek a művészet számára ideális formát és szimbólumot, ha úgy tetszik, jelentettek modellt a művészi teremtés számára, miközben a hatalmat, a gazdagságot jelképezték. Éppen ezért kerültek kitüntetett helyre az antikvitás korában, éppen úgy, mint a középkorban, egy-egy ókori szobor, tárgy értékét különösen növelte, ha féldrágakőből készült, de a középkori fejedelmi udvarok Wunderkammernjeiben is kitüntetett helyre kerültek a ragyogóan tiszta fényt árasztó kristályok. Ahogyan a műalkotás, maga a fénnyel átszőtt kő is egyszerre ígérte tulajdonosának a megtisztulás és az átváltozás lehetőségét, ami végső soron az alkímia titokzatos világában lejátszódó folyamatok remélt – bár sosem elért – céljának is nevezhető.

Gabriel  Loppé: Das Matterhorn (1867), olaj, vászon, 79,5 x 63,5 cm

Gabriel Loppé: Das Matterhorn (1867), olaj, vászon, 79,5 x 63,5 cm

Ha pedig kristály, különös sziklaalakzataival is mintegy a mélyben rejtőző értékekre utaló hegyvidék, akkor hol is lehetne izgalmasabb kiállítást rendezni a témában, mint éppen Bernben, ahonnan tiszta időben kiválóan látszik a közeli Berner Oberkandes három óriásának, az Eigernek, a Mönchnek és a Jungfraunak a csúcsa, s ahonnan annyi tudós és művész indult el felfedező útjára. „Svájc – írja bevezető tanulmányában az alakjával is a kristályok formáira utaló katalógusban a kiállítás kurátora, Daniel Spanke – az esztétikai topográfia térképén különösen szorosan összekapcsolódik egy olyan, Európa kultúrtörténetének alapvető újraértékelésére ösztönző térséggel, amelyet nem lehet összekapcsolni a klasszikus szépség fogalmával.” Ennek a szépségfogalomnak a változását kiválóan érzékelteti, hogy egyik, 1775-ös utazása során Goethe elérve a nagy Szent Gotthard-hágót, az egyik legfontosabb átkelőhelyet az Alpokban észak és dél között, nem Itália felé folytatta útját, hanem a hágótól északra fekvő Svájcot tanulmányozta.

A hegyek évszázadokon át megközelíthetetlennek hitt világa több, az ő nyomában járó generációt ragadott meg Caspar Wolftól Gabriel Loryn, Carl Gustav Caruson át Caspar David Friedrichig, a német kora-romantika legjelentősebb alakjáig, az ő festményeiknek szenteli a kurátor a tárlat második fejezetét – miután az elsőben a kristályok szimbolikus jelentését, a szerelemmel, hatalommal és a halállal való kapcsolatát bemutatta. A harmadik fejezet a kristályok világának a modern építészetre való hatását járja körül, Wenzel Hablik 1903-as Hegytetőre épült kristályházától Bruno Tat 1914-es Üvegházán, Hans Scharounnak mintegy Tat építményére reagáló rajzán át a 2009-es Neue Monte-Rosa Hüttéig (ETH-Studio Monta Rosa), amely úgy áll majd háromezer méter magasan a csupasz sziklákon, a gleccser fölött, mintha maga is természeti képződmény lenne.

Georges Braque 1908-as Estaque-i házai, Franz Marc álombeli tájai, Lyonel Feininger középkori katedrálisok szerkezetét modellező rajzai, festményei, Michail Matjuschin 1917-es Kristály-Önarcképe, Adolf Hölzel középkori üvegablakokra rímelő festményei indítják, Paul Klee életművének a művész meghatározó természetélményére utaló festményei folytatják, s Fritz Winter kristályszerkezetei zárják a negyedik fejezetet, amely szerint a kristályszerkezeteknek a modern festészet jó néhány jelentős életművének kialakulásában meghatározó jelentősége volt.

Az sem véletlen természetesen, hogy a katolikus neveltetésű, Rudolf Steiner teozófiája által nagyban befolyásolt Joseph Beuys számára a kristályszerkezet mintegy az analitikus gondolkodást szimbolizálta, s hogy a legkülönbözőbb anyagok, alkotói módszerek iránt érdeklődő Meret Oppenheimnek a kristályok titokzatos világa különös inspiráló erőt jelentett. Oppenheim kristályok iránti érdeklődésére vezethető vissza, hogy számos köztéri kúttervet készített, a többi között azét a kútét is, amelyet 1983-ban avattak fel a Kunstmuseum közelében. Ez a művész nevét viseli s mára a város egyik jelképévé vált. Marina Abramovic egy hosszabb brazíliai tartózkodása alatt a Minas Gerais nevű bánya közelében került közel a kristályok világához, így született meg több, ásványokból készült műve, például a Shoes for Departure,, amely az úgynevezett Transitory Objects (átkelő, áthaladó tárgyak) közé tartozik. „Lépj be a cipőkbe mezítelen lábbal. Csukd be a szemed. Mozdulatlanul. Indulj.” Így válik, a művész elgondolása szerint a holt anyag az élet részévé, a mozdulatlan struktúra a mozgáshoz erőt adó energiává.”

Michail Matjuschin: Önarcképkristály, Ludwig Múzeum

Michail Matjuschin: Önarcképkristály, Ludwig Múzeum

Arról persze, hogy a kristályok világa halott világ lenne, szó sincs, a szó szoros értelmében folyamatos növekedésben, változásban van – erre utal a tárlat egyik legizgalmasabb, kifejezetten a kiállítás számára készült műve is. Gerda Steiner (1967) és Jörg Lenzlinger (1964) korábbi installációik különböző részeiből állítottak össze egy új, helyspecifikus munkát, amelyen a különböző ásványi sók, a pára, folyadék találkozása a legkülönbözőbb alakú, struktúrájú, színű kristályok létrejöttét, folyamatos növekedését eredményezi. A műalkotás érzékenyen reagál az őt körülvevő világ változásaira, a szó szoros értelmében szeizmográfként reagál rájuk. Ez is milyen szép jelkép, mondanánk, ha nem olvasnánk a művet leíró szövegben, hogy első alkalommal Japánban gyűjtött könnyeket használtak fel az alkotók. Nos, mostanában Közép-Európa, s jelesül a kies Magyarország is képes lenne olyan alapanyagokkal hozzájárulni a mű „fejlődéséhez”, amelyek különösen aktuálissá tennék a benne megfogalmazódó mondandót.

 
Bern, Kunstmuseum

2015. szeptember 6-ig

Print Friendly