Rudolf Mihály 60

Sulyok Miklós: Túlélési gyakorlat Miskolcon

A címadó szófordulatot Bodonyi Csabától kölcsönöztem, utólagos engedelmével, aki Rudolf Mihálynak a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadása alkalmával tartott laudációjában jellemezte így tömören a Miskolci Építész Műhelyt: „Tulajdonképpen normális életre vágyó, túlélési gyakorlatként is értelmezhető szellemi mikroklíma volt.” Helyben vagyunk: Rudolf Mihály munkásságának nézetem szerint három legfontosabb meghatározója – a Miskolci Építész Műhely, mesterei (Plesz Antal †, Bodonyi, Ferencz István) és a múlt, vagy másképpen a történelem – közül kettőt már meg is neveztem. Természetesen szakmai, mester-tanítványi barátságok, mint a Műhely másik mesterével, Ferencz Istvánnal évtizedekkel ezelőtt kialakult kapcsolata is óriási hatással voltak és vannak rá, róluk sem szabad megfeledkeznünk. DSC_0122

Rudolf Mihálynak Itáliában kellett volna születnie. Ha van ma építész Magyarországon, aki tervezési munkája során (is) teljes szívével és elméjével egyben tart múltat és jelent, akkor Rudolf Mihály az. Önállóan, barátaival, kollégáival alapított tervezőirodájának neve: Hadas – az ismert mezőkövesdi városrész és egy régi magyar települési forma neve, valamint, ahogyan látni fogjuk, Rudolf építészeti és urbanisztikai felfogásának alapja. Itáliát pedig nem pusztán a múlt szimbólumaként használom, hanem az élő múlt kivételes helyszínét látom benne. S tudom, hogy ő is így van ezzel. Olaszország az a hely, ahol az építészek talán leggyakoribb feladata a meglévő, nem egyszer több száz éves épületek gondozása, felújítása, átalakítása, életben tartása. S ha van ma Magyarországon építész, aki szívén viseli múltunk méltatlanul eltörölt emlékeinek, a lerombolt városrészeknek és házaknak, az elárvult falvaknak a sorsát, akkor éppen ő az. Szóval, vissza is vonom az iménti állításomat: jó, hogy Mihály nem Itáliában, hanem Magyarországon született.

78.11.14pr1De menjünk sorban. Pályája kezdetén rögtön az első munkahelye az Északterv volt, s itt tagja lett a Miskolci Építész Műhelynek, az ország egyik legkülönösebb, rendhagyó építész közösségének. A diplomaszerzésük után Miskolcra települt fiatalok csoportjára (a kellő átigazítással) illik Fülep Lajos művészetfilozófus és református lelkész felszólítása 1929-ből: magyarok, ne Kanadába, hanem Baranyába vándoroljatok ki! Gondoljunk itt Fülep életpéldájára, aki külföldi egyetemek katedrái helyett Zengővárkonyba ment lelkésznek. Miskolcon az 1970-es évek végén az az akkor már két évtizede zajló erőltetett iparosítás utószele még elérte a fiatal építészeket és mestereiket, akik valódi túlélési gyakorlatra kényszerültek itt szakmai értelemben, az építészeti kvalitás, a józanság és a Golda János által is kiemelt „normalitás” megteremtése érdekében. Mindannyiuk mestere, Plesz Antal az erkölcsi tartás, a lehető legszélesebb látókörű építészeti gondolkodás: a tartószerkezettől a városépítészetig, a múlt és a jövő felé egyaránt nyitott szemlélet fontosságát adta tovább tanítványainak. És Rudolf Mihály számára talán a legfontosabb, a Műhely fogalma – így, nagybetűvel – is tőle származik. Plesz csodálatos pedagógiai érzékenységgel és elmeéllel vetette papírra A műhely szelleme tizenkét pontját, amiből csak egyet idéznék most: „A műhely a munka, a játék, az alkotás és hangulatteremtés ünnepi helye.” A Miskolci Építész Műhely is Plesz elvei szerint működött Bodonyi és Ferencz István vezetésével, s itt nevelődött Rudolf Mihály tucatnyi társával „inasévei” alatt, 1979–90-ig. A közösség fája itt egészen különös építészeti gyümölcsöt termett, a Bodonyi Csaba tervezte Kollektív Házat, ahol a Miskolci Építész Műhely majd minden tagja lakott. DSC_0131

A csoport tagjairól pontos listát összeállítani szinte lehetetlen, mert a fluktuáció az évek során meglehetősen erős volt, és változott a közös munkavégzés intenzitása is. Mindjárt elsőként kiemelném Plesz Antalt, aki 1964–76-ig dolgozott az Északtervnél, bár formálisan sosem volt a csoport tagja, hiszen, mire ők a városba és a vállalathoz érkeztek, ő már elköltözött onnan, eszmeileg máig is a Miskolci Műhely mestere. Bodonyi Csaba a Műhely tényleges vezető mestereként „végig”, azaz 1977–89-ig, Farkas Pál 1981–89, Ferencz István a Műhely másik mestereként szintén „végig”, azaz 1977–89, Golda János 1977-89, Gergely Katalin (†) 1977-89, Horváth Zoltán (Figura †) 1977–89, Klie Zoltán 1977–89, Lohrmann Mária 1983–89, Noll Tamás 1977–89, Novák Ágnes 1977–89, Pirity Attila 1977–89, Rostás László 1983–89, Rudolf Mihály 1979–89, Szőke László 1978–89, Thoma Ágnes 1977–89, Viszlai József 1983–1989, Sári István 1977–89 között volt jelen. Érdekes módon Horváth Zoltán (Medve), aki kezdeményező szerepet játszott a közös munkalehetőséget kereső építészhallgatói csoport és az Északterv között, végül maga nem ment Miskolcra dolgozni, és nem lakott a Kollektív Házban. Lazábban kötődött hozzájuk Bede István (1979–82), Dobai János, Galkó Júlia, Horváth Benő, Kosdi Attila (1982–89), Lautner Emőke (1980–89), Máté János (1986–89), Rauschenberger János, Puskás Péter, Taba Benő (1979–88), Tompos Lajos. Vincze Ildikó keramikusművész, Rudolf Mihály volt felesége, aki a Műhely tagjai által tervezett jó néhány épülethez készített épületplasztikát, 1983–1998 között lakott a Kollektív Házban.

A településtervezés az egész Miskolci Építész Műhely és Rudolf Mihály gondolkodásának alfája és omegája. Itt lép be gondolatmenetünkbe a XX. század 70-es és 80-as éveinek legfontosabb építészettörténeti fejleménye, a posztmodern, mert a nemzetközi posztmodern építészet alapkérdései is a városhoz kötődtek. Erre jó példa Léon Krierék Luxemburg városi akciója a Kirchberg-fennsík tervezett beépítésekor 1978-ban, amikor a luxemburgi kormány megpróbálta erővel rákényszeríteni a lakosságot, hogy tűrje el a jövendő európai parlament intézményeinek helyet adó igazgatási negyed felépítését. Ekkor a Krier-testvérek vezetésével polgári tiltakozó mozgalom indult, ami végül meghátrálásra kényszerítette a kormányt. Léón Krier így általánosította a tanulságokat: „A város funkcionális zónákra osztása nem egyszerűen semleges tervezési eszköz, hanem együtt jár a városi kultúra és demokrácia végtelenül összetett kulturális és gazdasági szövetének felszámolásával. Szemben a város organikus rendjével, a funkcionális zónák kialakítása az „anti-város” mechanikus zűrzavarához vezet. A város funkcionális széttördelése ipso facto a vidék lerombolását, a vidék és a város eszméjének felbomlasztását eredményezi. Ez az eljárás a vidéki és a városi közösségeket, a tájakat és erdőket, a természetet és a műtárgyakat számokban és sűrűségi mutatókban kifejezett statisztikai értékekké degradálja. Az ipar racionalitása konfliktusba és ellentmondásba kerül a társadalmi és ökológiai, erkölcsi és esztétikai racionalitással. Ebben a folyamatban minden egyes városlakó az energia pazarlásának potenciális és önkéntelen képviselőjévé válik.” Megfigyelhető, hogy miközben Léon Krier a kapitalista gazdaság körülményeit elemzi, mi, az államszocialista gazdaságban akkoriban élt szemlélők ezt szinte észre sem vesszük, mert elemzése a legcsekélyebb változtatás nélkül ráillik a második világháború utáni szovjet tömb országaira. A posztmodern felfogás urbanisztikai és építészeti elméletének központi gondolata a történelemhez (a múlthoz) és az emlékezethez való viszony. rudolf_misi_kiallitas_15-e1442677925408

A Miskolci Építész Műhely urbanisztikai alapvetése, amelyet nem lehet elégszer elemezni és méltatni, az 1981-as Varsói Konfrontációk című nemzetközi városépítészeti pályázatra és szemináriumra benyújtott és ott első díjat nyert pályaműve. Bár Rudolf Mihály ebben a munkában nem vett részt, az gondolkodására mégis döntő hatást gyakorolt. A szöveges munkarész címe: Kísérlet egy új környezetalakítási módszer felé. Szerzői: Bodonyi Csaba, Ferencz István és Sári István (munkatársak Golda János, Noll Tamás, Farkas Pál, Dombi Teodóra, Hidasnémeti János, Gonda Antal, Tompos Lajos). A feladat a Varsótól délre, a Visztula völgyében fekvő Góra Kalwaria város Czersk nevű körzetének fejlesztésére teendő javaslat volt. A díjazott résztvevőknek a helyszínen, Varsóban, a Lengyel Építész Szövetség által rendezett szemináriumon kellett pályaművüket előadás formájában bemutatni. Ebből a szövegből ehelyütt nincs mód idézni, összefoglalásul elég legyen annyi, hogy nagyon erős hasonlóságot mutat Kenneth Frampton először 1983-ban megjelent Kritikai regionalizmus: az ellenállás építészetének hat pontja című írásával, amely a Hal Foster szerkesztette The Anti-Aesthetics: Essays on post-modern culture című korszakalkotó kötetben jelent meg (Bay Press, 1983). Lényege a sematizált, kívülről a városra erőltetett, mechanikus és megalomán beavatkozások helyett a „kis terv”, a helyi történelem és földrajz figyelembe vétele. DSC_0142

A Miskolci Építész Műhely tagjainak megvalósult településrendezési tervei közül az egyik legfontosabb munka Mezőkövesd Hadas városrészének rendezési terve. 1979–1984 között gyakorlatilag megmentették az ún. kétbeltelkes városrészt a modernizáció pusztító mellékhatásától, vagyis attól, hogy a közművesítés okán megszüntessék sajátos utcahálózatát és telekszerkezetét. Hadd idézzem erről a tragikus hirtelenséggel elhunyt, mindannyiunk által szeretett Horváth Zoltán (Figura) gondolatait a vele készített interjúból: „1985-ben Szőke Lászlóval és Rudolf Mihállyal együtt elkészítettük Mezőkövesd Hadas városrészének rendezési tervét, s ezután a tanácselnök azt mondta, hogy na, ti nagyokosok, itt van ez a nagyszerű terv, de ezt gondozni kell ám. Ez a hagyományos rendezési tervnél sokkal összetettebb munkát jelentett. Ekkor merült föl először sürgetően, hogy Mezőkövesdnek főépítésze legyen, és ezt ránk bízták, s végül rám esett a választás. Úgy látom, messzemenő következményei lettek a mezőkövesdi tervünknek, mert elsők között ismertük föl azt, ami később természetessé vált, vagyis, hogy az ilyen településszerkezeteket védeni kell, és meg kell tartani őket, ha lehetséges. Itt nem szabad sorházat, láncházat, lakótelepeket és hasonlókat építeni. Olyan értékek ezek a településszerkezetek, amelyek hozzátartoznak magyarságunkhoz, egy bizonyos időszak életformájának leképezéseit jelentik. Mi a településrendezési tervünkkel bebizonyítottuk, hogy ebben a lakókörnyezetben ma is lehet élni, kidolgoztuk a módját, hogyan bővíthetők a házak ezeken a kicsi telkeken.”

Amint a bevezetőben említettem, Rudolf Mihály építészetében és gondolkodásában a történelemhez és az emlékezethez való viszonynak alapvető szerepe van. A modernizmus emlékezetfelejtése, technokrata és tudományközpontú jövőorientációjának évtizedei után logikus fejlemény volt a második világháború utáni időszakban a történelem felé fordulás. Ennek én e helyütt is tisztán pozitív értelmét hangsúlyoznám, a „múltba nézés” mint negatív metafora a modernizmus és az utópiákat hajszoló, utóbb tévedésnek bizonyult szemléletmód nem politikamentes, baloldali ideológiájának terméke. 78.03.19kv+ízi1

A miskolciak építészetszemlélete homlokegyenest ellenkezett a modernista szemlélettel, amely utópiákban kereste az igazságokat, azaz hely nélküli, elvont elméletekben. Ők nem kívántak univerzalisztikus eszmék nevében rendszerkritikát gyakorolni, ellenkezőleg, a távolságtartás helyett jelen akartak lenni. Jelen lenni, belülről építkezve, Plesz Antal tanítása szerint. Építészetszemléletüket kontextualizmusnak nevezte a szakirodalom, de pontosabb és mélyebb értelmű a regionalizmus kifejezés használata. Sőt, visszatekintve azt kell megállapítanunk, hogy a Kenneth Frampton által a 80-as évek elején kidolgozott kritikai regionalizmus magyarországi képviselői voltak. És maradtak.

Rudolf Mihály 1994-es tervében, amelyet Az Árpád-ház szentjeinek emlékhelye margitszigeti pályázatára nyújtott be (munkatársak: Rauschenberger János, Szőke László, Bede István, Szűcs Anna, Balogh Miklós) a következő fontos mondatot olvassuk Szőke Lászlótól: „Elképzelésünk szerint azt a térszerkezeti rendszert, amit évszázadokkal ezelőtt létrehoztak, ma is követni lehet, tudomásul véve az eltelt idő óta megváltozott körülményeket.” Itt mindkét állítás fontos: ma is követhetjük a múltban kialakult térrendszereket, de csak ha tekintettel vagyunk a mai életünk helyzetére. Ezt tették a tervezők az említett mezőkövesd-hadasi rendezési tervnél, a margitiszigeti pályázatban és a Diósgyőr magterületének képzelt múltja és jövője (hivatalos nevén: A diósgyőri vár és környezetének komplex fejlesztését célzó város rendezési és építészeti programjavaslat, 2004) című munkájukban, de a sárospataki várterület 2007-es beépítési tervében is. Ide kívánkozik Makovecz Imre gondolata a 80-as évekből: „Ha valamit kell tenni a XX. században, akkor az éppen az emlékezet újfajta felélesztése, abszolút pontos feltámasztása. Ez a dolog egyik oldala, a másik viszont az, hogy el kell jutni a tények világáig. (…) egy, a tényeket meglátó, imaginatív gondolkodásra van szükség.” A diósgyőri javaslat legkarakteresebb épületét, a Lovagi tornák tere elnevezésű rendezvényhelyszínt ezekben a napokban adták át. A kortalan modernséggel, várszerűen formált, igényesen komponált épület a névtelen építészet erejét sugározva áll a történelmi méltóságú királyi vár tőszomszédságában. 62_1978_2

Rudolf Mihály két családi házát emelném ki e műfajú munkái közül, mindkettő a miskolci Avas-hegy tövében futó kis utcában áll, szomszédok. Az építészet szellemi megtartó erejét példázzák, a városrész romlásában is őrzik a régi Miskolc egyik vonását, a falusias kisváros karakterét. Az egyik épületet az építész saját családja számára építette 1990-97 között. A középkoriasan labirintusos, kicsiny szobákból és terekből összeálló ház Adolf Loost megszégyenítő raumplan-terv: a ház kubatúrájának minden köbdeciméterét kihasználja. Az új épülettag a telken álló régi épületet folytatja, az intim hangulatú udvart U alakban körülfogó, tömbszerűen formált portává. Mintha a hely szelleme alakítaná a házat. A régi ház folytatásaként, apránként fejlesztett, kicsiny, mégis gazdagon tagolt, a társadalmi reprezentáció csábításának ellenálló, befelé forduló családi ház született. Központja a tűzhely tere, a régi magyar háztípus hagyománya szerinti pitvar. Térrendszere a középkori itáliai városok, névtelen lakóházak megismételhetetlenül virtuóz, először átláthatatlannak tűnő, majd ős-otthonosságot nyújtó labirintusainak édestestvére. Nem az ész, a szív építette. Nincs séma, ideálterv, az építész intuíciója dolgozik, magától értetődő természetességgel, ceruzája (és keze munkája) nyomán olyan tér, és ház születik, amelyről úgy érezzük, mintha mindig is ott állt volna. Nem véletlenül. Rudolf mestere és atyai barátja, Ferencz István, a kézművesség erejét a tervező intelligenciájával ötvöző építész-mester, aki saját budapesti családi házával, hasonlóképpen az azonosságnak és a természetességnek kortárs családi házépítészetünkben oly ritka és fájdalmasan hiányzó példáját teremtette meg. A szomszédos telken álló épület, a Tarnóczky-ház a tervező és a kertészmérnök megrendelő majdhogynem közös munkája. Az alapkoncepció természetesen Rudolf Mihályé: a terv (és a ház) egyik értéke szintén a bonyolult, de világosan tagolt térsort teremtő építészeti gondolat. Három tornyot (kör-, négyzet- és nyolcszögalaprajzút) rendez egységgé a tervező úgy, hogy megtartja a történeti építészet épülettípusainak (vár-, illetve lakótorony) erejét, robosztusságát, s azokból mai lakóépületet formál. Itt is fölsejlik a névtelen, középkori itáliai városépítészet halmozott – nem reneszánsz módra geometrikusán rendezett – tömeg- és téregyüttest alkotó szemlélete. A tornyok között keletkező udvar mint kicsiny, észak-magyarországi átrium, befogja a napsugarakat, kirekeszti a hideg szeleket – a ház mögött magasodó hegy segítségével. Mindkét ház telekvége az erdőbe nyúlik, a tervező innen indítja a hajlék emberi világának megformálását, tiszteletben tartva így azt, amit az erdő, a hegy adhat az embernek.

A Miskolcon álló, 2002-ben átadott Református ifjúsági ház világosan mutatja, Rudolf Mihály a legtermészetesebben tekinti magáénak a történelmet, épített örökségünket. Nem rabja a kortárs építészetben világszerte dúló elhatárolódási igyekezetnek, amellyel az építész – valójában a társadalom – idegesen hárítja el magától a múltat, és görcsösen védelmezi vélt függetlenségét. Ő beszélő viszonyban van a régi házakkal, érzi minden rezzenésüket, képes új életet lehelni az évszázados falakba. Az ifjúsági ház zegzugos térszervezése közeli rokona Rudolf saját családi házának, ahol az étkező-nappali köré szerkesztett kis szobák többszintes barlangrendszere teszi meghitté a sokgyermekes család otthonát. A műemlékvédelmi szakemberek talán rosszallóan csóválják a fejüket a régi ház szabad átalakításán. Amíg azonban az esztergomi királyi palotában tévedés leomlott épületrészeket többé-kevésbé fantáziánk szerint, szabadon kiegészíteni és visszaépíteni, hiszen az múltunk emléke, s a mai ráépítések nem tartoznak múltunkhoz, addig itt nem történik más, mint amit az elmúlt korok mindig is gyakoroltak, vagyis saját szükségleteik szerint építették tovább használatban lévő házaikat. Tökéletesen korszerűtlen, ha a kizárólag a ráción alapuló, személytelen, iparosított építészet felől tekintjük – tudom, ezt a legtöbbek számára rosszalló megállapítást Rudolf Mihály dicséretnek veszi –, de teljességgel indokolt, ha a múlthoz hitelesen kapcsolódó mai megrendelők (akár az egyházak és más intézmények) és építészek hagyományfolytató és megújító törekvéseként értelmezzük. Ez utóbbiban igenis helye van a személyességnek és a társművészeteknek is, amelyeket ennek az épületnek az esetében Vincze Ildikó homlokzati kerámia plasztikái és László Dániel seccói képviselnek.

Rudolf Mihály jelenleg is épülő munkája a Füzéri felső vár rekonstrukciója és kiépítése, ahogyan ő nevezi: Élő vár Zemplénben. A falu polgármestere helyi támogatással jelentős országos (európai uniós) pályázaton elnyert finanszírozással regionális jelentőségű várturizmusközponttá kívánja fejleszteni az egyik legszebb magyarországi – az ismert történelmi okok miatt, súlyosan romos – végvárat. (Építész tervezők: Rudolf Mihály, Cséfalvay Gyula, Botos Judit, Szamosi Endre, Szász Csaba, Lipták Zoltán, Molnár Katalin, Szélné Mercz Eszter, Bögös András, Gonda Tamás). A szemléletre, amellyel a műemlékhez nyúl Rudolf Mihály, az organikus jelzőt is használhatjuk, de egyszerűbb úgy mondani: az élő műemlék filozófiája. Ez a komplex felfogás immár nem a műemlék korábbi, a Velencei charta értelmében vett „védelmét” vallja, hanem a múlt közösségi-társadalmi birtokba vételét hangsúlyozza akkor, amikor hiteles dokumentumok állnak rendelkezésre az adott épületről. Nem a könnyű megoldások útja ez. Az önkényes visszaépítés veszélyei és az öncélú romkonzerválás csapdái között kell egyensúlyoznia a tervezőnek.78.03.19kv+ízi2

Befejezésül visszakanyarodom a történelem és a múlt szemléletéhez. Rudolf Mihály munkássága rámutat: létezik nemzet, annak történelme a miénk, emlékezetünk tart meg bennünket. Ez egészen pontosan a Kós Károly-i felfogás, aki a történelem által szétszórt kövek összegyűjtését, az apák dolgának folytatását és a szülő országunkban és kultúránkban való megmaradást, a hűséget állította példaként és feladatként kortársai és utódai elé. Ezen a pontos kapcsolódik Rudolf Mihály és a Miskolci Építész Műhely építészeti gondolkodás a szerves építészethez, annak magyarországi, makoveczi és Csete György-i értelmezéséhez. Jelenlét, személyesség, emlékezet – mind olyan fogalmak, amelyeket építészetileg is pontosan lehet értelmezni és megvalósítani.

Pazár Béla találó megfogalmazásában: „Bodonyi Csaba, Ferencz István és társaik munkái nem egy agyonhasznált műveltségeszmény jegyében születtek. Forrásuk az ide-születettségünkből, annak tudatából felnövő önmagunkra figyelés, amely együtt járhat ugyan félelmekkel, szorongásokkal, de mégis makacsul hisz abban, hogy honi életünkben minden ellenkező látszat ellenére, minden formátlanság és érzéketlenség ellenére ott szunnyad a tisztesség és szépség lehetősége is. Itt van, és nem kell máshonnan idehozni.”

Rauschenberger János: A 70-es évek szűk levegője

Milu barátomnak tisztelettel és szeretettel 60. születésnapjára

Rudolf Misivel együtt töltöttük diákéveinket. Sorkatonaság Szegeden, majd az építészkar. Milu akkor lett a Bercsényi 28–30 című újság főszerkesztője, mikor én is a kollégiumba kerültem. Legendás társaságtól vette át az újság irányítását, előtte Noll Tamás volt a lap főszerkesztője.

79.05.19rau1Milu alatt a lap jelentősen megváltozott. Egyetemi, építészkari progresszív újságból jelentős kulturális szamizdattá nőtte ki magát. Olyan eseményekről tudósított, melyekről nagyon kevés információ forgott közkézen. Szakmai vonalon hozzá fűződik a „Kvázi-építészet” pályázat kiírása, amelynek nyilvános zsűrizését Beke László, Erdély Miklós és Janáky István vezette (Milu maga vári montázs házával 3. díjat nyert). Az újság rendszeresen megjelenő szakmai mellékleteiben lehetett először olvasni a posztmodern építészetről (Krier-testvérek, Aldo Rossi stb.) vagy az agyonhallgatott szovjet-orosz avantgárdról. A lap a későbbiekben még jobban radikalizálódott, Hajas írásait publikálta, Pauer manifesztuma itt jelent meg először nyomtatott kiadványban, Erdély hozta le.

A hagyományos művészet köréből a Kondor Béla-rendezvénysorozatról tudósított (külön kiállításokon kerültek bemutatásra Kondor grafikái, rézkarcai, litográfiái, festményei Magyar Mari szervezésében). A 410-es szoba mindig megtelt az előadásokra. Dr. Párkányi Mihály beszélt a szövetszerkezetes építészetről és Shakespeare szonettjeiről, Bakondi Jánost hallgattuk, Fábry Sanyit hívtuk meg, Beuysról, Fluxusról, happeningről esett szó. Szentkirályi Zoli volt a patrónusunk, az egyetemi intrikáktól ő próbálta mentesíteni a progresszívabb fiatalságot.

Milu sokat utazott. Irán, Afganisztán, aztán velem egész Nyugat-Európa, Mongólia, majd Kásával Afrika (Nigéria, Niger, Felső-Volta, amely hazatérésünk után lett a becsületes emberek országa, egy őrmester átvette az ország vezetését).
Angliai utunk után jelent meg az újságban egy nagyobb összeállítás a punkról, mi is szinte hetente látogattuk a Beatrice marginális koncertjeit a külvárosban, Csepelen. Szintén a B28–30 tudósított először a világhírű Squat színházról, Halász Péterék emigráns, Bitef-nagydíjat nyert társulatáról.014 kondor

Milu útja Miskolcra vezetett, ahol Noll Tamásék már kezdték belakni az újonnan átadott Kollektív Házat. Nagy élet zajlott ekkoriban Miskolcon. Bodonyi Csaba, Ferenc Pista köré gyűltek az újonnan leköltözők. A Miskolci Műhely az újabb kori magyar építészet jelentős állomása lett.

A Kollektív Ház Miskolc kulturális központja volt. Vitézy forgatott dokumentumfilmet az új utat kereső építész társaságról, URH-, Kontroll-, Bizottság-koncertre telt meg több napra a ház. Állandóan vendégek jártak erre és laktak itt.
Felvinczy Attila vezette a szemközti Ifjúsági Házat, amely progresszív kiállításaival, Erdély Miklós előadásaival, remek jazz koncertjeivel tűnt ki az ország művelődési intézményi közül. Milu is nagy jazz-rajongó volt, rendszeresen jártunk Varsóba, a Jazz Jamboreekra, Nagykanizsára, a jazz napokra.

A ház nyitott volt.

Vincze Ildikónál és Milunál mindig lakott valaki, de Thoma Ági és Golda Jani nappalija is nyitva állt a vendégek előtt. Ekkoriban tartott előadást a házban a tiltott listára tett Konrád György, itt szállt meg Lengyelországba menet-jövet Demszky és sokan mások is. Milu nagy mongolünnepet rendezett mongol barátai tiszteletére, melyet Szirányi Pista performansza színesített. 60_

A miskolci színház ekkoriban élte fénykorát. Major Tamás rendezett, Igó Éva volt az ügyeletes díva, ők is megfordultak a Házban. Hajas-emlékkiállításra készültünk, mikor Milut behívatta a városi pártbizottság, és tapintatosan figyelmeztette, milyen következményekkel járhat egy ilyen rendezvény.

Jómagam másfél évvel Milu után kerültem Miskolcra, az államvizsgákon mindhárom tárgyból elhúztak, amire az Építészkar történetében nemigen volt példa. Diplomatervem idején kért Milu barátaitól egy-egy téglát készülő könyvespolcához. Én a makettemet küldtem el. Kisméretű tégla betonból, benne a tanulmányaim alatt használt Rotring-készlet. Kívülről Pauer pszeudósította téglává, a diplomavédésen letakarva egy ruhagyárat sejtető kartonnal. Igazából a tégla emlékműve volt a munkám. Védés után Szendrői Jenő bácsi invitált kedvesen csobánkai házába.

Miskolcon az Északtervnél ahhoz a Sallay Matyihoz kerültem, aki mellett Noll és Milu is kezdett. Matyi akkoriban tervezte a Miskolci Rendőrkapitányságot. Ebben nem volt kedvem részt venni. Miután Németh Lajos felvett a művészettörténet szakra, eljöttem Miskolcról, bár a Házban enyém volt 1989-ig az egyik lakás. 1994-ben együtt pályáztunk Miluval a Margitszigeti Kolostor felújítására Tökivel és Bede Pistával, munkánk megosztott 1. díjat nyert. Aztán bejött egy Miskolc-belváros pályázat is, melyben a Bazár-tömbbel foglalkoztunk.

1998-ban Milu a Nemzeti Színház pályázatnál dolgozott óriásit, szinte egymaga rajzolva meg az összes lapot. Ez a munkánk csak elismerést hozott, díjat nem.

Isten éltessen Milu!

 

Arrafelé – Rudolf Mihály és tanítványai

Miskolci Galéria

2015. X. 17-ig meghosszabbítva

 

 

Print Friendly