Párosesszé Theodora Varnay Jones műveiről

Deák Csillag: Az eltűnt fény nyomában

A kiállítóterem felé tartva az utcán zuhog az eső, a városi fények tompák, homályosak, tükröződnek az esőcseppekben. A terembe lépve a nagy monitoron a videoinstalláció homályos napkorongját csillogó vízesés váltja fel. Fürdik a nap? A videó valósidejű, rá kell szánnunk fogyó időnket ahhoz, hogy a változások ritmikáját megtapasztalhassuk.
A falakon látszólag színtelen világ. Címek sincsenek. Theodora Varnay Jones művei absztraktak, reduktívak és nyomába áttetszőek, mélységet hordoznak, hangsúlyosak, a felületek önmagukon túlmutatnak. A rajzok előtt az áttetsző papír fed, eltakar, tejüvegszerű képet ad a mögötte lévő műről. Sejtet, sötét és fehér világ, lapozhatunk, nem jutunk közelebb a fehérhez. Természetből vett formák, kézenfekvő hasonlóság ugrik be, egy sablon. Tüzetesebben megnézve, látszik, tévedett a szem, az agy. Futnak a pókhálós vonalak, a rajz másféle harmóniát és rendet mutat, mint első pillantásra gondoltam, ahogy mozgok, változik a fókusz. Gyűrt és kusza vonalak terepén vagyunk, határolt világ, felület. Egységes és váltakozik, ahogy szemszögünk módosul. Összjátékot látok, az időszekvenciák megtörését, az idő másfelé folyik, mint addig hittük. Kettő és három dimenzió geometriája fogja össze a szétszálazó vonalakat. Nincs cél, csak végeredmény. Nincs ok, csak okozat. Ami látható, folyamatosan változik.unnamed (3)

Theodora Varnay Jones az anyagba mélyed, tapintja, formázza, rétegezi, a létrejött struktúra szubjektív, és ismétlést hordoz, információja minimális, érthető és felfogható, tárgyias és lírai is. A kimondhatatlanság csapdáit látom, az anyagszerűséget, az átláthatóságot, a homályt, a tapintást, a finom és puha papírt. Valami relatív időben és térben. A rajzok mellett a fényjátékok, a fények hosszabb-rövidebb formái is jelen vannak. Egyszeriek, itt nincs sokszorosítás, nincs ismétlődés, egyediek. Mérhetjük nagyságukat, változók, hol élesebb, hol homályosabb felülettel formálódnak, rögzülnek. A véletlen arcát látjuk, felismerhető, azonosítható. Megismételhetetlen. A törvényszerűség megszűnik, és egyfajta pulzálás az, ami a térben látható. Az objektív valóságból lebegés lesz, és a látható történet az időt teszi zárójelbe. Itt nem folyik semmi. Itt nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, ha netán ezt is gondolnánk. Gondolhatjuk, az érzékelés megszokott rendje borul fel.

Duchamp valahol ott áll a Lena & Roselli Galéria valamelyik szegletében, mellette Kafka, és nem a nihil jegyében, összetartoznak. Hagyomány és érték kapcsolatát bogozzák, keresik. Minden tárgy élő. Theodora Varnay Jones munkái a múlt folytonosságát hangsúlyozzák, a mélységbe merülést, az eredet születését, hangyabolyos világát. A puha papíron átüt a vér, a fekete vér. Teremtő ereje és látásmódja nem engedi, hogy csupán a szenvedést lássuk az emberi életben és a bemutatott művekben. Az általa használt recitativitás kiemel, az állandóság, a visszatérés jegyében és reményében. A visszahozhatatlan és az ismételhetetlen világot kutatják a művek, és a művek által a művész. A világ üres, sőt üreges. Filozófiai kérdéseket vetnek fel az alkotások. Mi által tűnik el az üresség, miért fontos a réteg, legyen az festék, merített papír, fa. Az anyag diktál. Az anyag mint kapcsolat és képzet. unnamed (1)

Tolakodó tekintetünk előtt állnak a művek, érzékelni akarjuk, mi van az áttetsző papír mögött, fellebbentenénk, de nem merünk hozzányúlni, képzeletünkre hagyatkozunk. Valami egészen konkrét és közeli, a távlatosság közelsége és a konkrétság általánossága az, ami irányítja most figyelmünket. Az emberi elme a tárgyi világ részévé válik, és fordítva. Itt egy általunk a mindennapokban kevésbé tapasztalt szabadságfelfogást és szabad akaratot érzékelhetünk, foghatunk fel, amely tárgyiasul, azaz manifesztálódik. Az örök hiány földi eredetű, anyagba mélyedő, az anyag súlyával nehezülő. Pragmatikus realizmus jellemzi az alkotásokat. Valamihez közel állni, valamiben elmélyedni, közben lenni, ahol nincs sem előtte, sem utána, sem felette, sem alatta.

Zenéről is szólnának a fotók? Szinkópák? Méret és forma szemünkben való megjelenésének ritmusa? Az észlelés határait keresi a művész? Az anyagtalanságot? Ütem, vonal és fekete-fehér szín tárul elénk a patkóra hasonlító tárgyak csoportjában is. Nem szerencsepatkók, bár nyitott formák, mégis összekötő kapcsok, még gúlában is. Mit is akarunk az élettől, a művészettől? Kapcsolódást, annak felismerését, hogy a tárgyi világ összeköt másokkal, a tárgyakkal, és nem állhatunk kívül. Mert az absztrakt világ csak a fejünkben létezik, és érzékivé tenni nemcsak a művészet tudja, hanem a néző is. Theodora Varnay Jones nem ássa alá a művészetet, számára az alkotás olyan életforma, amely hidat teremt az üresség két partja között.

 

Kölüs Lajos: Fecseg a felszín, de nem hallgat a másolat, a mély

Vissza az időben, a kezdetekhez. Hogy ne fázzunk, tüzet gyújtunk az erdőben, a sivatagban két száraz fadarab egymáshoz dörzsölésével. A fahamu fölforrósodik és füstölni, majd izzani kezd. Hideggé váló, elgémberedett ujjainkat megdörzsöljük. Mintha ismernénk Hippokratész mondását: a dörzsölés megerősítheti a laza ízületeket, és ellazíthatja a túl mereveket. Gyerekként egy falevél erezetét satírozzuk át, képezzük le egy papírra. Nem tudva, hogy az átdörzsölés (frottázs) képzőművészeti technika valamely anyag felületi textúrájának érzékeltetésére. A dörzsnyomat (tapian, pacskolat) eltávolítja a kész képet a forrásként használt tárgytól. A nyomatkészítés egyik legelterjedtebb és talán legrégibb eljárását alkalmazza Theodora Varnay Jones. F-2

Egy kis térben világítanak a művek, vonzzák a tekintetet. Theodora Varnay Jones igen hosszú rostú japán papírra, “gampi”-ra dolgozik. A művész ellenáll a technológia (beton, számítógép stb.) fejlődésének. Posztminimalista műveivel az anyag áttetszőségét, rétegződését, fokozatosságát, rejtettségét és ismétlődését hangsúlyozza. Első rajzait egy balettelőadás ihlette. A mozgás. Az ívek, a kanyarok, a lebegések. Az utóbbi években újra és újra megtapasztalja a tárgy felületét, annak változását, mélységét. Rétegek után rétegeket épít, formáz.
Az érdeklődése kiterjed a sorozatra és a szerkezetekre (a rendszerre), az átláthatóságra és a vizuális kétértelműségre (percepcióra), a megismerésre és a környezetre (relativitásra), a lineáris progresszióra és rétegződésre (az időre). A metamorfózis jelenségével állítja szembe a nézőjét, az átalakulással, hogy valami összefüggő, sőt összefügg egy másik képpel. Az áttetsző az át nem tetszővel. Az eltakart az el nem takarttal. Az objektum már nem vehető szemügyre, csak a nyomat, a másolat. A vonal, az árok, a domborulat változik, más irányt vesz fel, néhány éles és tiszta, néhány puha és grafit- és foltszerű. Semmi sem zárt, nyitott világ kerül elénk. A formák kétértelműek, és felidézik a nézőben a láthatatlanságot, az ürességet, az emlékeket, az észlelés módját és magát az időt. Fotóival csapdába ejti a fényt, amely feszültséget áraszt, ott van, létezik.unnamed (2)

Nem a valóság lefokozását látjuk, hanem a valóság visszavételét, önnön súlyának és értékének felismerését és formába öntését. Létrehoz egy teret, amelyben elmélyedni lehet. Meditálni. Nem a formát eliminálja, hanem a formának ad primátust, tartalomformáló erőt. A kiteljesedés felé indul, az egyéni kifejezés felismerhető bélyegét hordozva.
Művei olyan kontextusokat teremtenek és tartanak fenn, amelyek a művészi kifejezés esetlegességét, másodlagosságát és akartságát hivatottak kifejezni. A hétköznapiság így nyeri el értelmét és szépségét. Valami sorsszerű, bár áttetsző és homályos. A művészet anyagi közegét teremti újra, éleszti fel, már-már radikálisan, miközben redukál, leépít. Theodora Varnay Jones valóságfelfogása konkrét, anyagba rejtett, önhittség nélküli világ, amely ürességgel, semleges, akromatikus fekete-fehér színekkel van tele. A valóság régi közvetítő közegét, metafizikáját gondolja újra és teremti meg Theodora Varnay Jones.

 

2015. 10. 15. – 2015. 11. 10.
Léna & Roselli Galéria

Print Friendly