Holló a hollónak nem farkasa

Páros esszé G. Horváth Boglárka Ember embernek embere című kiállításáról

Deák Csillag

Ikonokat látok a falon, de nem szenteket, hanem világhírű művészeket. G. Horváth parafrazál. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét, és ember embernek farkasa. Mintha maga is vallaná John Locke nézetét, miszerint az emberi közösség állapota békés is lehetne, ha az emberek nem vennék semmibe a törvényt. Olykor semmibe veszik.

A művész a kompozíciókban az arcvonásokkal, a szemek tükrével, asszociációs teret hoz létre, amelynek minden eleme az összképet árnyalja, teszi plasztikusabbá, fénnyel és feketével. Mint a napkitörés, felbolygatja a navigációs rendszereket, megragadja a néző tekintetét. Az emberi kapcsolatokat hangsúlyozza, az önmagába zárt lélek tragikumát, elevenségét, magányát. A művészi szabadság lépcsőit fedezi fel, lépked rajtuk, hol fel, hol le.

Horváth G. Boglárka: M. Duchamp, 2012, 120 x 100 cm

Horváth G. Boglárka: M. Duchamp, 2012, 120 x 100 cm

Mark Rothko egy titokzatos teremben, űrhajóban, vetítőben áll. Női kézfejet fog, de ez nem a mellette ülő kislány keze. A képből való kitekintés magán hordozza a rajtakapottság érzetét, a bal kéz szorító mozdulata jelzi a férfialak feszültségét. A fehér sávval határolt négyzetek, téglaalapok a forgást, a szédülést rejtik magukban. Nincs lebegő testetlenség, a kürtőt idéző lyuk a füst természetét juttatja eszembe. „Felületük minden négyzetméterébe a legteljesebb erőszakot zártam” – mondta Mark Rothko saját műveiről.

Joseph Beuys performanszának fotóján (Peter Thomann, 1964) lendületesen égre emeli jobb kezét, baljában keresztet tart. Orra vérzik, mert megdobálták. Egy „intuitíve ihletett” gurut látunk, aki kapcsolatot keres a végtelennel. Jelenés várható, túl a ráción.

Roy Lichtenstein zakója egy számmal nagyobb, talán az egója is. Az arc ugyanakkor kisfiús mosolyt, csibészséget árul el. A háttér a művész által alkalmazott színvilágot és formát jeleníti meg. Minden rezeg, csíkos, sárga és fekete. Rend van ebben a világban, vonal, négyzet, háromszög és csavar.

Lucian Freud esetében G. Horváth a hátterében helyezi el a kis portrékat, csendéleteket, amelyek visszautalnak lényének színességére, miközben a férfi kesztyűvel öleli magához a madarat, jobb keze kifordult, nem tud simogatni. Magányos figurát látunk, aki képtelen bőrével, ujjával megérinteni valakit, számára ez csak a vásznon, az ecset közvetítésével sikerülhet.

Horváth G. Boglárka: L. Freud, 2014, 120 x 100 cm

Horváth G. Boglárka: L. Freud, 2014, 120 x 100 cm

Marcel Duchamp gondolkozik, számára a tárgyak egyszerre vannak lent és fent, mintha nem vonatkozna rájuk a gravitáció. Piszoár, üres fiókok, otthagyott melltartó, fogas, akár egy felszarvazott férjet látnánk, aki bánatában a köröm növekedésének energiáját felhasználó szerkezet megalkotásával fixálja érzéseit. Számára nem létezik unalmas dolog, minden érdekes.

A kulturális utalások nyíltak, a konzervdoboz, a képben megjelenő arc is egy idézet, tény. A keresés, a nyomozás velünk, nézőkkel lesz teljes. Az összetettség adja a képek individuumát és erejét. A művek értelmezése nyitott, mert maguk a művek is nyitottak. Lefokozza az alakok kozmikus voltát, az univerzum alanya előttünk teljesedik ki, válik mezítelenné, kiszolgáltatottá és szürrealisztikus, már-már hiperbolikus értelemmel bíró jelenséggé. A művész nem kiszakítja megszokott környezetükből, hanem egyúttal más dimenzióba emeli őket. Párhuzamos sorsok. Kortársak. A kulturális emlékezet részesei.

 

 

Kölüs Lajos

…akkor miért nem csinálod?

Horváth G. Boglárka: M. Rothko, 2013, 120 x 100 cm

Horváth G. Boglárka: M. Rothko, 2013, 120 x 100 cm

Az imitáció az elődök tükrözése, mondják. G. Horváth Boglárka erre tesz sikeres kísérletet, képeit az emberi alakba vetett hit szenvedélye hatja át. A megfestett művészek közül már csak egy (nő) él, kilencen (mind férfiak) halottak. Az élet legbensőségesebb pillanatait az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket. – írja Patrick Modiano A kis Bizsu című regényében. G. Horváth nem fél a nagy elődöktől sem, vászonra festi a mindennapokat, a legbensőségesebb pillanatokkal együtt.

Cy Twombly firkál, fekete alapon fehér jel, vonal. Befejezetlenek, mintha nem lenne a tudás teljes birtokában. G. Horváth fotót használ fel, festményén Cy Twombly lezserül hordja aranykarkötőjét, kézfejre csúsztatva, a férfit kusza vonalak veszik körbe, a szék rácsa is a vonalakat hangsúlyozza. A zongora ujjak mozognak, miközben a gondolkodó, fejét jobb kezével megtámasztó intellektuális férfi szemünkbe néz, vesénkbe, álmunkba lát.

Horváth G. Boglárka: Cy Twombly, 2014, 120 x 100cm

Horváth G. Boglárka: Cy Twombly, 2014, 120 x 100cm

Piero Manzoni egyik művének egy-egy példányát a nyugati világ legfontosabb művészeti archívumaiban őrzik. A művész ürüléke, nettó 30 gramm (Talán mégis csak gipsz van benne?). G. Horváth a művész mosolyát idézi fel, bár a képen látható a konzervdoboz, kanálban az „étel”, mégis a férfire figyelünk, a tekintetére, az optimizmusára. Nem épít várat, szarból sem. És aki nem tudja, miről is van szó, az is belekerül a mosoly, a korpulens alak bűvkörébe. Bizalmat áraszt a mozdulat, neki csak ez jutott, asztalához invitál. Nincs is asztala.

Andy Warhol (Billy Name Reel fotója az eredet) sötét ruhában, sötét szemüveggel néz oldalra. Az ülő, mosolygó alakban nincs félelem, görbe háta jelzi, valami védtelenség, szomorúság, de nyugalom, magabiztosság is rejlik a testtartásban. Coltja mögötte, ravasz nélkül.

Dan Flavin, aki a képzőművészeti forma kegyetlen leegyszerűsítésében volt jártas, most mosolyog, földöntúli, éteri mosollyal, ruhája redős, lendületes mozgást őriz (El Greco), miközben a testtartás szenteskedő, örömet sugárzó. Önmagát figyeli, tárgyai, művei veszik körbe. Önmagával tart, önmaga a mérték. És ha önző is, mosolya lehengerlő mosoly. Bárkit levenne a lábáról, és ez a bárki beállna fénylő pálcikának a falba.

Paula Rego Looking Bac, The Policeman’s Daughter, a Prey című képéből emel be G. Horváth a saját művébe részletet. Egy határozott tekintetű, vékony nő néz ránk a vászonról. Csupán a szamárfüles figura jelzi, ne vegyük magunkat komolyan.
A szeretetlenség, a szeretetre vágyás emberi arculata jelenik meg a képeken. Mintha mindig ugyanazt a portrét festené, ugyanazt a női-vagy férfialakot. Kissé sötétszürke, de nem ellenséges világokat látunk. A portrék a felejtés fátylait lebbentik fel.

Memoart Galéria

2015. december 16-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:39:01+00:00 november 12, 2015|Nyomtatásban megjelent, ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!