Félelmetes szépség és „többkarátnyi briliánspor”

Még egyszer az El Kazovszkij-kiállításról

Muladi Brigitta
Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,
szárnyuk helyén üres lapát,
ha mehet is, csak úgy megy önmagához,
mint a pincébe szénért menne Freuddal,
s egymás kezét szorítanák.
/Parti Nagy Lajos/

 

A kiállítás
Egy behatárolhatatlan műfajban dolgozó és behatárolhatatlan nemi identitású művész spirituális kitárulkozása, egy hely, ahol nem ciki elragadtatottnak lenni. Vágy az élet, vágy a halál, vágy a szerelem után. A sóvárgás emléktemploma. Többtonnányi beteljesületlen gerjedelem, gombóc a torokban. Rítusok sötét barlangja, profán szentély, totális színpad. Egyiptomi halottaskamra. Ká, a hasonmás él, Bá, az elröppenő lélek (Szilágyi Ákos értelmezésében). Vörös sivatag, vagy oltalmat adó homokozó. Megkötözött Bálványok az istenek, fej nélküli, nem nélküli testek, az alkotó gondolkodásmentes szimbólumai. Kazovszkij Star Wars-trilógiája ismerős főszereplőkkel, örökbölcs belső monológokkal. A Kutya, a vándorállat (a művész) egyszeri találkozása a „szép” Hattyúval, a szerelem tárgyával. Beszippant ez a fekete lyuk, aminek titkos tartalma ezúttal feltárul. Ebben a galaxisban a feloldódik tér, idő, egybemosódik a belül a kívüllel, a valóság az imaginációval. A falakon a művész szavai. Körbevesz a kitárulkozás, fojtogat az érzelmek és a hideg önelemzés áradása. A szellem mélyre metsző nyíltsága beszippant. Az androgün homoerotikus küzdésében nyers erő, az egóval folytatott harc. Ellentmondásos férfias, alkotó agresszió, néma extázis, hangos öntudatos arrogancia – szemben a megadó, női(es) szépséggel. A minden műbe beütő kérlelhetetlen pátosz feloldódik a színek keménységében. A romantikus nosztalgiát, a melankolikus ködösítést megtöri az őszinteség nyersesége. Hangtalan zaj, éles formák, marnak a színek, harmóniák helyett nyugtalan vibrálás, a relikviák visszahozzák az élő lüktetését. A Magyar Nemzeti Galéria B épülete ezúttal egy intenzív szellemidézés színhelye.

Fotó:

Fotó: Áment Gellért

El Kazovszkij 2008 júliusában halt meg, még éppen megérte a hatvanadik születésnapját. 1948-ban nőként anyakönyvezték, Jelena Kazovszkajaként (vagy Kozlovszkaja), amit később, ’hímnemét’ hirdetve, férfinévként használt.

a kiallitas 2-kicsi

Fotó: Áment Gellért

a kiallitas Bacon festmenyevel-kicsi

Fotó: Áment Gellért

A színpad
A színpadszerűség egy egyszerű motívumból származik, nevezetesen Malevics Fekete négyzet fehér alapon című festményéből. Kazovszkij műveinek szinte mindegyike színpadszerűen építkezik, a szoborműveket is beleértve – visszatérő szereplői: a művész alteregója, a Fekete kutya, az emberi élet végességét ábrázoló kasza, a fehér hattyú és a femme fatale-szerepre való vágyakozását megszemélyesítő Coppéliák, Vénuszok, Olimpiák, balett táncosok.
A színpadot nemcsak képeiben rendezte be misztikus alakjaival, hanem megalkotott egy saját rendszert, a Dzsan panoptikumot, amelyben megelevenedtek a vásznain is feltűnő alakok, akik az életének soha nem szűnő drámáját játszották el. A meggyötört, megkötözött testű szereplők egyfajta rituálét adtak elő, amit Rényi András Kegyetlen testszínháznak nevez: „A késő romantikus Berlioz-Requiem (1837) Lacrimosa-tételének zokogást felidéző zaklatott hangjaira indul a darab – azzal, hogy Kazovszkij mintegy jelt ad az időnek: a Janus-arcú alakzat mint megelevenedett metronóm megkezdi egyenletes ingázását a színpad előterében, föl s alá. Ezzel egy csapásra megelevenednek a panoptikum tárgyai is: lassan levetik hosszú lepleiket, mintegy feltárulkoznak, ki-ki felveszi a rá jellemző pózt, és saját mozgásába kezd. A háttérben, középen, három szoborszerű idolum tárul fel: félmeztelen felsőtestüket kösöntyűk és nyakbavalók borítják. Az egyik Szent Györgyként kardot és hattyúfigurát tart a kezében, a másik – a római légiós Szent Sebestyén hosszú lándzsájával – buddhista szimbólumnak tűnő kis fehér elefántfigurát simogat. Középütt egy harmadik pusztán szép testét teszi közszemlére: az ő arcát nem takarja fekete álarc, mint a többiét, ám kifejezéstelen tekintete őt is önmagába zárja. A „kiállított tárgyak” mozognak ugyan, de nem kommunikálnak egymással. Egyedül egy kis szárnyas Ámor forgolódik és repked körbe-körbe, hogy mindenkire és mindenfelé kilője szimbolikus nyilait – kissé ódivatú, de egyértelmű a jelzés, hogy ezen a színpadon mindent és mindenkit a szerelem tart hatalmában.”

A költészet
El Kazovszkij Állatsereglet 1966-1973 című, majdnem egy évtizeden átívelő verseiből egy pedig éppen leírja a Természetes dolgok, avagy a dolgok természete című képét.

A nagy égi hal
Vakon sétált az égen
És hirtelen a holdba ütközött
Majdnem megette,
De eszébe jutott: Szükség van mostanában szemre
A hold – egy szem, mint Phoiboszé
És most már a látó hal
Úszik az égben és énekel: «Szem nélküli hal voltam,
Nagy égi hal,
De rábukkantam a Holdra
És most szem van az oldalamon
Most meglátom az egész Földet
És saját árnyékomat ahol elrepülök
Én a látó éjjeli hal vagyok
Most az eget őrzöm

szinpad-kicsi

Dzsan-panoptikum / Fotó: Áment Gellért

A punk életérzés
„Párizsban, 1978-ban, hetente elmentem a moziba, ahol a punkegyüttesek koncertfelvételeit vetítették. A Sex Pistols koncertvideója volt életemben az első élmény, amikor kiderült számomra, hogy nemcsak elméletileg érdekel a színház, s hogy megvalósulhat olyan színház, amely – ha létrejön előadó és közönség találkozása – eksztatikus és nem katartikus módon képes hatni. S mindez annak ellenére történt így, hogy kifejezetten klasszikus és régi zenét hallgattam és játszottam. A punk mint színház, mint kép, mint ideológia, közérzet, életérzés is megrázott. És persze a vásári színessége, meg a rengeteg idézőjel, amit használt.

Én soha nem lettem felnőtt és soha nem voltam gyerek, pszichésen pont ugyanolyan vagyok most, mint tízévesen, viszont ami a punkot illeti, ez tényleg rajongás. A punk harsány és vállalt agresszivitása, negatív világképe nagyon vonzó volt számomra. A mögöttes rétegben, amit a koncertfelvételen mint színházban láttam, nagyon vonzott az az öngyilkos agresszivitás, ami nem kifelé irányult, hanem intenzív kétségbeesésként, fájdalomként befelé robbant… (…) ez egyszerűen azonos volt velem. Nem belém jött, én ilyen voltam. Az enyém volt, én magam voltam az. Semmit nem kellett fölfedeznem, ez egy önmagamra ismerés volt. És még valami, amit címszóként meg kell említenem a punkkal kapcsolatban: a jövő nélküli margó vállalása, különállás, kisemmizettség, kitaszítottság, a resztli, a szemét. Mindig szeméttel dolgoztam, szemétből építkeztem. A kitaszítottság számomra lételméleti, aztán pszichológiai, fiziológiai kérdés, a létezésem nem stimmelésére vonatkozik, az egész világgal szemben, nem pedig egy adott ország politikai, gazdasági szerkezetével szemben.” (Részlet a Magyar Narancs interjújából.)punk 2-kicsi

Magyar Nemzeti Galéria

2016. február 14-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:58+00:00 december 6, 2015|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!