Minél áttetszőbb, minél láthatatlanabb

Imre Mariann: Ölelés

Rónai-Balázs Zoltán

Test és szellem, ég és föld, az őket elválasztó, vagy éppen összekötő, leheletfinom, hártyavékony közeg: ezek a kulcsszavai Imre Mariann Ölelés című anyagának a Karinthy Szalonban. A művésznő sajátságos, fonallal hímzett betonmunkáiról ismert, ám ez alkalommal a súlyos, durva beton helyett finom és könnyed hatást keltő akvarelleket és tüllruhát láthatunk tőle.

Az egymásból nyíló két térben kiállított munkák látszatra különbözőek, együttállásuk, közös (még inkább: együtt-) jelentésük első pillantásra kevésbé nyilvánvaló, megfejtve viszont annál áthatóbb – szavakba alig foglalhatóan is határozott − érzés. Imre Mariann tulajdonképpen a megfoghatatlant kísérli meg ábrázolni, anyagok által. Elsődleges eszköze ehhez a redukció. Minden feleslegeset elhagy, az ábrázolás a jelek, szimbólumok szintjén valósul meg. 1

A belső, külön térben látható, egymagában felfüggesztett ruha anyaga a tüll, a leglégiesebb, legkönnyebb, áttetsző ruhaanyag. És valóban, a legkisebb, sóhajnyi légmozgásra is meglibben. Ez a légiesség, talán az egyoldali, korántsem erős megvilágítás hatására is tökéletesen eluralja, kitölti a teret. Csend van, a látogató a saját testzajain kívül nem hall mást, ha szól, azt önkéntelenül halkabban teszi. Az installáció különös ünnepélyességet, emelkedettséget áraszt, a transzcendens sejlik fel, amelybe önnön, vaskos anyagiságában belépvén a látogató mégsem érzi magát durva betolakodónak, nem sérti fel ezt a szilfid, anyagtalan szövedéket, inkább a részévé válik.

A művész a tüllbe saját hajszálaival hímezte, konkrétan, egy ölelés lenyomatát – és itt máris tetten érhető Imre Mariann művészetének egyik nagyon fontos tulajdonsága: a személyesség. Barátnőjével ölelték meg egymást, akire előzőleg festéket vitt fel, ez pedig az ő ruháján nyomot hagyott. Ezt a mintát emelte át a tüllre, melynek hátán jól kivehető például a kéz alakja. Nem idegen tőle a magánmitológiák építése sem. A haj, az ő haja ebben a magánmitológiában összekötő kapocs lett, azáltal, hogy kisgyermeke ezzel játszott a múltban, a kezeibe fogta az akkor még élő tincseket. Mégpedig sok évvel a mű születése előtt, így a hajszálak az emlékezés motívumaként is jelenvalók.

2Az akvarelleknek a ruhához való mellérendelésével az abban hordozott mondanivaló erősítése és egyúttal továbbtágítása valósul meg. Cseppet sem realisztikus plein-airek ezek, nem egy valós táj ábrázolása volt a cél. Sokkal inkább annak a hártyavékony valaminek az előhívása, megéreztetése, ami az eget és a földet választja el és köti egybe. Ez a „valami” nyilván abszurditás, hiszen anyagi értelemben – nincs. Szellemi értelemben ellenben nagyon is. Táj, test és szellem viszonya tárul fel, vagyis ismét csak a megfoghatatlan. A látszatra egyszerű tájrajzok tehát éppen csak picivel mások, mint a ruha, mivel lényegében a rajta láthatók nem tájak. Kifejeződik bennük szellem és test, érzelem és test, mulandóság és megállított idő, mulandóság és visszahívó emlékezet. Mindezek között a legvékonyabb, anyagtalan hártya, amelynek megidézésére kiválóan alkalmas a tüll, a hajszál és az akvarell, mint ultra vékony matéria.

A „mulandóság rögzítése” nem mellesleg Imre Mariann alkotói életében immáron öt éve tartó, fő projekt. A jelen kiállítás tehát ennek része, az egyre inkább minimalista fogalmazás, lényegre-közelítés útjának egy állomása, a benne feltűnő tárgyak, anyagok pedig tulajdonképpen ezen szellemi út attribútumaiként is tekinthetők. Az út vége, a „cél” pedig talán elérhetetlen, hisz nem más, mint a láthatatlant látványként megmutatni. A hozadékot az út során felmerülő kérdések adják – nem véletlen, hiszen ez az út egy belső, filozofikus út. Nem feltétlen kell tehát célba érni.

Mivel magam részt vettem Imre Mariannak Szelley Lellével folytatott nyilvános beszélgetésén, nehezen tudnám függetleníteni a kiállítás élményét az egyébként a tárlatot is megnyitó Szelley gondolataitól, melyeket legtöbbször versbe foglalt, és amelyek tökéletesen illeszkedtek a műtárgyegyüttes gondolatiságához. Így nem is találhatnék jobb záró sorokat ennek az írásnak a végére, mint Szelley Lellé megnyitóra írott poémájának részletét:
„…Kihagyom:3
A fákban megtestesült
Folytonos
Együttlétet.
Kihagyom:
A Megkötést
A globálisan árva
Életérzetet.
Kihagyom:
A Felhők
Ismételt
Aránytalan metszését.
Kihagyom:
A szavak és fogalmak
Tudás törmelékét.
A Halottak
Egyenrangúságát
És kiegyenlítését.
Hagyom:
Az igyekezet végtelenség Lelkét
Ahol a Táj nem képes meglenni
Nélkülem.
A meztelen Evidenciát
Az Ölelés Szívén
Meghagyom…”

 

Karinthy Szalon

2016. január 22-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:55+00:00 január 27, 2016|Nyomtatásban megjelent|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!