A Magyar Vízfestők Társasága kiállítása

P. Szabó Ernő

Személyes tereim – ezt a címet kapta a Magyar Vízfestők Társasága kiállítása, amelyen a társaság harminchárom tagjának majd félszáz munkája látható. A meghívón s a plakáton a nemrégiben elhunyt Rákóczi Gizella munkájának reprodukciója látható, amely egyszerre emlékezteti nézőjét labirintusra, mag-formára vagy éppen a jin és a jang kettőséből kialakuló teljességre. Ennek a teljességnek az elérhetőségéről – vagy legalábbis a feléje vezető út megtalálásának fontosságáról – beszél Jávor Piroska munkája is, amely A bennünk és fölöttünk lévő ismeretlen fürkészése kínai ji-king módszer segítségével címet viseli, s a több mint háromezer évvel ezelőtt Kínában született Változások könyve tanítása alapján azt kívánja tudatosítani, hogy nincs a világban sem kifejezetten jó, sem kifejezetten rossz, minden attól függ, hogy mi magunk milyen viselkedést tanúsítunk azokban a helyzetekben, amelyeket a ji-king módszer alkalmazásakor használt jelek körvonalaznak.

Krajcsovics Éva: Takarásban

Krajcsovics Éva: Takarásban

Vannak-e életünkben pontosan körülhatárolható, egyértelmű helyzetek? Vannak-e terek, amelyek személyesek, és vannak-e mások, amelyek nem azok? Ezekre a kérdésekre éppen olyan nehéz válaszolni, mint arra, hogy mit is jelentett néhány évtizeddel ezelőtt az akkori kortárs magyar művészet – a kiállítók jó része – számára a hírhedt három T rendszere, amelyben a kategóriák nem pontosan meghatározva helyezkedtek el egymás mellett, hanem folytonosan összecsúsztak, és valójában szinte senki nem lehetett egészen bizonyos benne, hogy pontosan melyikbe tartozik. Az utóbbi negyedszázadban persze egy másik kategóriarendszerben élünk, amelyet leginkább a három P-vel jellemezhetünk, amely azonban éppen olyan bizonytalan struktúra, mint a korábbi volt, csak éppen a direkt politikai hatalom dominanciáját a pénzen keresztül gyakorolt hatalomé váltotta fel, no meg az a fura helyzet, hogy a néhány privát partner számára hasznos kapcsolat árát bizony nagyon keményen meg kell fizetniük azoknak, akik nem tartoznak a “public”-nak becézett hatalom kedvezményezettjei közé. És ha már a P-betűk viszonyrendszerét idézzük az élet meghatározó erőit keresve, hadd emlékeztessek a két P kapcsolatára, amelynek fontosságát a napokban „egy igazi klasszikus”, Mario Puzo Keresztapájának az újraolvasásakor tudatosítottam újra magamban. Ne vedd a szívedre, vigasztalja a legidősebb testvér, Sonny a legfiatalabbat, Mike-ot, akinek négy fogát verte ki a korrupt rendőrkapitány ütése, nem személyes, hanem üzleti okokból ütött, no personel but professionel, ami természetesen nem győzi meg az érintettet, sőt…

Jávor Piroska munkája

Jávor Piroska munkája

Hogy milyen furcsa módon alakulnak át, szűnnek meg egy időre, majd születnek újra a különböző természetű, de az életünket mindenesetre meghatározó terek, arról szól az az interjú is, amelyet Jörg Beberowski történésszel készítettek az egyik hetilapban a közelmúltban az erőszak tereiről, amelyek között vannak kézzelfoghatóak és mentálisak, vannak, amelyek éppen kialakulóban vannak, mások éppen eltűnőben – a közös bennük az, hogy sohasem tudhatjuk, hogy ezek a terek, akaratunk ellenére nem foglalják-e magukban azokat is, amelyeket személyesnek nevezünk.
Látszólag nagyon messze jutottunk az akvarelltől a fenti kérdésekkel, hiszen volt idő, amikor a műfajt, a technikát egyszerűen, nem kis lenézéssel csak az olajfestészet előszobájának nevezték. A helyzet viszont az, hogy a magyar akvarellfestészetben Barabás Miklóssal – s a vízfestést „valódi” akvarellként, tehát nem az egymást fedő, hanem éppenséggel lazúrosan felvitt, egymáson áttetsző rétegekben alkalmazó id. Markó Károllyal és kortársaikkal –máig tartó, csak időszakonként megszakadó fellendülés indult meg, olyannyira, hogy az akvarell képes a legkomolyabb kérdések feltételére és megválaszolására is. Hasonló folyamat játszódott le az egyetemes művészetben: a Turnertől induló, az impresszionistákon, Cezanne-on, Emil Noldén, Kandinszkijon, Kleen át ívelő fejlődés folyamatos volt egészen a legutóbbi évtizedek művészetéig, Oldenburgig, Stelláig, Chuck Close-ig, Francesco Clementéig. Az akvarell mára abszolút nagykorúvá vált, sőt, személyes – és egyáltalán, terekről szólva – az egymáson áttűnő színek, az általuk sejtetett mélységek, távlatok a sík és a tér viszonyáról, a tér síkban való ábrázolhatóságáról olyan fontos titkokat árulhatnak el, amelyek különböző nézőpontokból való megvilágítását a mostani kiállítás is célként tűzte ki maga elé. Ugyanúgy, ahogyan az a tárlat, amelyet hét évvel ezelőtt ugyancsak itt, a FUGA-ban, majd pedig a kecskeméti Cifra Palotában rendeztek meg A tér változatai – a tér síkábrázolása – címmel. A célja annak is az volt, hogy „bemutassa a különböző vizuális alkotók személyes viszonyát a térhez”. Az is közös a két kiállításban, hogy az akkori pályázatot a mostani kurátora, Szily Géza festőművész írta ki a tárlat megrendezés előtt nem sokkal elhunyt Janáky István építész professzor társaságában, aki egyébként maga is a kiváló rajzolók, akvarellisták közé tartozott (az akvarell könnyedségéhez, súlytalanságához való vonzódása nélkül hogyan is juthatott volna eszébe annak idején, hogy Sevillában, a világkiállítás magyar pavilonjában semmi mást nem kellene bemutatni, mint milliónyi pillangó röptét a térben).

Gaál József műve

Gaál József műve

„Szerencsés lenne, ha munkád műfajilag a vízfestmény kategóriájába tartozna” – a hét évvel ezelőtti pályázatban ez a mondat is szerepelt, a mostani tárlat esetében viszont Szily Géza éppenséggel arra törekedett, hogy az akvarell fogalmát a lehető legtágabb értelemben felfogva helyet adjon a pasztellnek is, utalva rá, hogy a Magyar Vízfestők Társasága az 1910-ben megalakult Magyar Akvarell és Pasztellfestők Társasága szellemi örökösének vallja magát. Így tehát vegytiszta akvarellt éppen úgy láthatunk a kiállított művek között, mint különböző pigmentek, anyagok kombinációját, gouache-t, vizes pácot, színes ceruzát. Ez a technikai sokféleség, az akvarellfestészet történetét különböző pontokon belépve gazdagító, módosító eszközök együttese Jorge Louis Borges egyik művét, Az elágazó ösvények kertjét juttatja eszembe, a kertet, amelyet az elbeszélés főhőse, Cuj Pen akar létrehozni, egyszerre teremtve meg a tér és az idő különböző irányai felé elágazó labirintust. Ez a labirintus, ez a kert, állítja Borges, tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak. Mondhatjuk, hogy mindannyian, akik ebbe a kertbe lépünk, mindenki másétól eltérő időben éljük meg az életet, ha úgy tetszik, a legszemélyesebb tereket alakítva ki benne. Mindegyik kiállító mást és máshogyan épít ebben a kertben, ebben az esetben azonban nem lerombolják, hanem kiegészítik, tovább gazdagítják a többiek által létrehozott részleteket.

Zöld Anikó, Butak András, Nagy Gábor műveit szemlélve mintha csak a kert kapuján lépnénk át, Végh András, Luzsicza Árpád, Stefanovics Péter színes, játékos formái vagy Bukta Imre öreg almafái, Kovács Attila, Lantos Ferenc, Szikora Tamás rendteremtő mégis oldott, játékos, variábilis struktúráim közé. Töredékekből, színes mezőkből, kitakart részletekből, térbe vetett árnyakból épül ez a kert, s benne a személyes tér (Bikácsi Daniela, Wágner János, Krajcsovics Éva, Gaál József, Magyar Gábor, Mayer Berta) emlékekből és reményekből (Simsay Ildikó, Polgár Csaba) s persze folyamatosan újraépített részletekből, a kert lakóinak mozgásából, a tér- és időbeli viszonyok újradefiniálásából (Szily Géza, Ványai Magdolna, Pokorny Péter, Nádas Alexandra, Csurka Eszter). Fischer Balázs, Madaras László számára a műterem a legszemélyesebb tér, Fehér László nagyméretű pasztelljén pedig maga a kortárs művész, jelesül Tót Endre jelenik meg, aki a formák, jelek minimumából kíséreli meg megteremteni a teljességet, ugyanúgy, ahogyan a Változások könyve javasolta háromezer évvel ezelőtt. Sikerülhet-e a nagy vállalkozás, a saját, személyes terek megtalálása, megteremtése a három T korszaka után alig negyedszázaddal, a három P periódusának kezdetén? S ami még fontosabb, sikerül-e megtalálni e terek közös középpontját (Hajdú László), ahonnan nézve a világ egyetlen közös, személyes térré válik, magába foglalva az ismeretlen, titokzatos, olykor csak egzotikusnak, máskor viszont fenyegetőnek tűnő részleteket is (Kőnig Frigyes)? E kérdésre ki merne határozott igennel vagy nemmel válaszolni? A választ illetően Karátson Gábor lapját ajánlom az olvasó és kiállításlátogató figyelmébe, amelyen egy Szent Márk evangéliumából származó, a választ magát szintén kérdésbe rejtő idézet olvasható: Ha pedig Dávid maga mondja őt urának, hogyan lehet az ő fia? Az írástudók –esetünkben pedig a képalkotók – felelősségéről szólnak a példázat sorai, az akvarell egymást átlényegítő színeivel és a törékeny ceruzavonalakkal létrehozott kisméretű mű részletei, amelyek a földi és az égi szférát, az emberi lét múló idejét és az isteni létezés időtlenségét kötik össze, hogy személyes tereink koordinátáit kijelöljék.

Csurka Eszter: Cím nélkül

Csurka Eszter: Cím nélkül

FUGA, 2016. január 10-ig

Print Friendly