Üzenet

Gazda József

Több mint egy éve új – egész erdélyi vonatkozásban fontos – intézménye van Sepsiszentgyörgynek. Ennek megálmodója a valamikor itt gyermekeskedett Jakobovits Miklós – a Barabás Miklós Céh újraalakulása utáni első elnöke – volt. Jakobovitsot nemcsak Sepsiszentgyörggyel kötötte össze az élete, hanem Nagyváraddal is, ahol alkotó éveit végigélte. Ott alakult ki barátságuk, lelki-szellemi rokonságuk Jovián Györggyel. Jovián a megnyitón erre a barátságra hivatkozott, s a meghívásra igennel válaszolni Jakobovits Miklós emléke kötelezte. Kötelezhette erdélyi-partiumi múltja, emléke is. Itt, ezen a tájon súlyosabb a jelentősége a “hely szellemének”, s azon belül: a magyarsághoz való tartozásnak. Az innen elindult művész számára a szülőföld hívása szent.

*

02-Hommage-a-Tapies-1982-vegyes-t-150x120cm-Korosvideki-M

Jovián Görgy: Hommage a Tapies, 1982, vegyes technika, 150 x 120 cm

Üzenet nélkül nincs művészet. Sem modern, sem hagyományos.

Jovián György kiállítása súlyos műveket sorakoztat. Műveket, melyek egyszerre tesznek eleget a művészet és a kor elvárásainak. Korunk: válságos kor, Jovián üzenete szerint a pusztulás kora. Pusztul a múlt, pusztul a természet, a kultúra, a szépségek, minden, ami érték, erdők, fák és füvek. A technikai kultúra, a rozsda ellepi, beborítja a tegnapot. A sepsiszentgyörgyi kiállításra hozott művek ennek a totális pusztulásnak riasztó üzenetét hozzák.

Jovián nem akar költeni, dokumentál. Ezt a dokumentáló szándékot vízszintesen és függőlegesen sorakozó meridián-pontokkal érzékelteti. Ott sorakoznak azok a pontok, behálózzák a képet, mint figyelmeztető – ez van, nem mutathatok mást ! – jelek. A látvány a legtöbb esetben: a pusztuló erdő (Erdő-sorozat), a pusztuló táj (Maremma-sorozat) és a tárgyi-világunk pusztulása (Bontás-sorozat).

Az utóbbi sorozat alkotja a kiállítás gerincét, kilenc darabja van jelen. A megjelenített képlátványok mintha a tenyészet birodalmát jelenítenék meg. Szétroncsolódott tárgyak, vas- és fémdarabok, egy széthullott közelmúlt maradványai, szemét. E szeméthalmazok egy-egy tárgyának néha külön jelentése van vagy lehet. Így a Bontás I. címűn a halmaz tetején és alján, mint fehér felkiáltójelek, ott vannak a keresztek, azok letört, elpusztított darabjai. A hitet is tagadja, öli, pusztítja a kor, Isten sírján kell járnunk, ülnünk, őt is sirathatjuk. A Bontás II.-n a kultúra “nyomai”, írásdarabok, romláda oldalán az odafestett emberi test darabja, a roncs része, eleme az is.

09-Bontas-II-2009-olaj_-vaszon-150x200-cm-kicsi

Jovián György: Bontás II., 2009, olaj, vászon, 150x 200 cm

Ott a költészet is néhol, elrejtve, mintha az is romokban heverne. Egy-egy beton vagy vasfelületen, pléhdarabon a művész eljátszik ecsetével, “megkölti”, gazdaggá teszi annak parányi felületét, megrezegteti a formát, a színeket, amúgy a nagy katalán mester, Tapies módjára, akinek hatása – a felületképzés, a leszorított, rejtetten megvibráltatott színek költőisége – ott volt mindig Jovián művészetében. Most mintha ezt is gyászolná! Ezekkel a megköltött vagy költőivé emelt felületekkel ellenpontoz az ezt egészében tagadó képeken. A Bontás VI.-on egész gazdag ez a költőiség. A vízszintes vagy felfele kúszó, erőteljes fénnyel is megvilágított tárgyak szépsége csendül össze a felhők komorló szürkéjével. Anyagszerűek azok is, anyagszerű minden ezen a képen. Ez sugall valami parányi vigaszt a nagy-nagy vigasztalanságban. Mintha odalopná a szépet, vagy annak elveszése érzetét is. Általában sötét tónusúak a vásznak, mindenütt sötét, szürke az ég is, a színek iparilag előállított vaskeretek, egykori pléhtartályok, hulladékok ugyancsak iparilag előállított színhatásai, melyek sivárságukkal is kiemelkednek, kivillannak a fekete árnyékmélységekből. Ott bennük a költészet mégis, a Bontás II.-n például a romhalmaz tetején végigvonuló, szabálytalanul végiggördülő, rózsaszínes, “non objektiv” sávon és a bal alsó saroknak azzal a keserűen dialogizáló sárköltészetén, amelyek ellentmondnak a vasak merevségének, tucat jellegének. Mintha ez a romhalmaz a végtelenbe nyúlna, hullámzana széttépett pléhdarabjaival, vascafatjaival, az enyészet végtelen birodalma felé.

16-Bontas-VI-2009-olaj_vaszon-150x200-cm-kicsi

Jovián György: Bontás VI., 2009, olaj, vászon, 150x 120cm

Ahol ezek a dialógusok nincsenek meg vagy visszaszorulnak, alig több a kép önmaga látleleténél (Bontás IV.). Elég csak egy parányi átlelkesített felület, hogy megkapja belső ellenpontját (Bontás V.). A kivágással? az alapfotó elkészítése előtt a tárgyak enyhe megmozdításával? – szerkezetüket is elnyerik a kompozíciók. Ferdék, átlósan felfele kúszó formák mozdítják meg a vízszintesek nyugalmát vagy a cementdarabokból kilógó vasbeton gyűrűző hullámzását (Bontás VI.). Lehet átlós dinamizmusa az egész képnek (Bontás III.), s a rongyok lágyabb halmaza is megjelenítheti ezt a szürkeségbe vesző világot, annak fájdalmát (Bontás XIV.). Itt az erdő sem Paál László békességet sugalló erdeje, sem a csendbe való menekülés helye: a veszés, a pusztulás birodalma az is. Az enyészetbe dobott ágak halmaza, “roncstelep”.

18-Tanulmany-egy-balesethez-V-2010-olaj_vaszon-40x40-cm-kicsi

Jovián György: Tanulmány egy balesethez V., 2010, olaj, vászon, 40 x 40 cm

ájdalmas, az egész kiállítás üzenetét felerősítő kép, a Conditio Humana. Komorló, már-már vészjelző ég, halott fa és a kép jobboldalát elfoglaló pusztuló épület két tűzfókusszal. Egyszerre kétségbeejtő és gyönyörű, mely felhangosítja az enyészet birodalmait. Beleillenek az összképbe az ajkai vörösiszap-katasztrófát megörökítő Maremma-sorozat darabjai, melyek ugyanazt: a pusztulás hatalmát, annak monoton, egyszerre emberi eredetű és emberölő közönyét sugallják.
A kiállításrendezés is kiemeli a Tanulmány egy balesethez című arcképsorozat hozzájárulását a tárlat összhatásához, hangulatához. A művész arcát látjuk a terem két hosszanti szélső falán több változatban, ragtapasszal a homlokán, sebhelyesen vagy anélkül, de mindig komoran, ugyanazt fejezve ki, amit a romhalmazok is kifejeznek.

27-Conditio-humana-2014-olaj_vaszon-150x200-cm-kicsi

Jovián György. Conditio Humana, 2014, olaj, vászon, 150 x 200 cm

Ugyancsak ellenpontnak tekinthetjük a kiállítás összhatásán belül a művész régi önmagát hozó, 1978-as In memoriam és a 82-es Hommage a Tapies című képeit. Az azokon már akkor megcsillantott értékek – a komor, leszorított színvilág, a faktúra gazdagsága itt vannak “mai formában” is az Akadémiai tanulmányok (Csendélet egyszarvúval) I-III. sorozaton. Mondván: áll (is) az idő vagy cammogva halad ebben a múlttól is terhes, “gyűrődött, megráncosodott arcú” jelenben. Így, ezekkel teljes a kiállítás: világunk arca a veszélyeivel és a már egyre jobban rejtett vagy csak rejtőzködni tudó szépségeivel.

Erdélyi Művészeti Központ

Sepsiszentgyörgy

2016. január 10-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:55+00:00 február 3, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!