Paksi Endre Lehel

Ivor Davies – Walesben világhírű művész – (nemzet)pusztításesztétikai műalkotásai, festményei, objektjei révén ismert hazájában. Azonban ő volt az egyike a – világban is világhírű – Pusztítás a művészetben (Destruction in Art Symposium – DIAS) című eseménysorozat főszervezőinek – Gustav Meztger és John Sharkey mellett –, amely kontribúció mind ez ideig részleteiben föltáratlan volt, s Davies percepciójából is eleddig inkább a nemzet, mint a pusztulás kapott hangsúlyt. E kiállítás ennek megvalósítását tűzte célul, amely egyben Bodor Judit társkurátor doktori értekezése is volt.

Silent Explosion: Ivor Davies and Destruction in Art, A new Gallery opens at the National Museum of Wales in Cardiff © WALES NEWS SERVICE

Silent Explosion: Ivor Davies and Destruction in Art, A new Gallery opens at the National Museum of Wales in Cardiff
© WALES NEWS SERVICE

A művész, saját bevallása szerint, azért tette a pusztítást, a rombolást a vezérmotívumává, mert kisebbségi létében, walesiként tapasztalatává lett anyanyelve és a nemzeti kultúra állami szintű háttérbe szorítása, s ezért vált érzékennyé a globális szintű destrukcióra. Bevezető példaként fölhozható minderre az a mű, amely egy újságban megjelent fotót használ föl egyik kollázsolt festményéhez, amelyen az a házaspár látható, akik a fenyegető börtönbüntetés ellenére addig nem voltak hajlandóak adót fizetni, amíg a formanyomtatvány walesi nyelven nem volt elérhető. De az életmű nem pusztán nemzeti identitásból fakad, rétegei része az is, hogy a művész egyes szobraiban a második világháború – amely gyermekkorában zajlott – traumái bombaformákként öltenek talán földolgozhatóbb alakot. A pusztítást Davies úgy tematizálja assemblage-aiban, hogy enyészetnek indult papír alapú dokumentációkat épít bele a műbe, és szándékosan rosszul tárolja őket, nedves helyiségben. A pusztulást csak demonstrálja, azaz önmagával ábrázolja.

SilentExp_G20_1

Ezekből a művekből a nagyszabású kiállítás elején és végén szerepel egy-egy válogatás, komoly fejtörést okozva ezzel a múzeumban dolgozó konzervátoroknak, restaurátoroknak: a megváltozott klímában elporlik az életmű jelentős része, s vajon ez a mű lényegi eleme? Avagy a különféle lebontó organizmusok – gombák, baktériumok stb. – sürgős kipusztításával, egy fényképszerű állapot kimerevítéseként elképzelhető brutális fizikai preparációval a mű megmenthető, elvesztése révén? (Ez utóbbira már a művész is hajlandóságot mutatott, eredeti elképzelését fölülírva…) A súlyosan fertőző, spórákat felhőben kibocsátó anyagtömegek mennyiben jelentenek veszélyt a múzeum kollekciójának többi darabjára? Egyes munkák fel sem jöttek a pincéből. Ivor Daviesnek – noha az ötvenes évek óta alkotó művész – még nem volt retrospektív kiállítása, de ez a tény nincs okvetlen összefüggésben művészetének problematikus bemutathatóságával. Hasonlóan váratlan helyzetet teremtene Bogdándy Szultán betiltott, oszló húsokat felhasználó műveinek vagy Bukta Imre szintén betiltott, trágyalét csöpögtető installációjának újrakiállítása egy magyarországi kiállítótérben…SilentExp_G21_3

A neoavantgárd ellenművész a társadalomban működő pusztító erőket helyezi fókuszba azáltal, hogy a művészetében kiemeli a pusztítást, és azt az ars poeticájában megfogalmazottan a „mozdulat-pusztítás-alkotás” folyamat részeként értelmezi. Ezért csatlakozik a szintén a társadalmi pusztító erőket testközelből megtapasztaló, a származása miatt gyermekként 1939-ben Angliába menekített Gustav Metzgerhez, s rendezik meg e tematika mentén, a korban virágzó akció és happening jegyében, a nemzetközi résztvevőkkel Londonban 1966 őszén lezajló DIAS-t. Ez az esemény Kristine Stiles 1986-os doktori dolgozata, később pedig 2006-ban a Tate Britainben megrendezett hatvanas évek kiállítás révén a kánonban azáltal foglalta el végleg a helyét, hogy a legendákba vesző történéseket maroknyi dokumentum alapján már mint élőművészetet értelmezték, valamint el is helyezték a nemzeti kontextusban. Az egykor a világ fölött bölcsen uralkodó impérium nehezen elengedett beidegződései értelmében ez egyben világművészeti kontextualizálást is jelent természetesen – de ha csak e kiállítás ezen utolsó szekcióját nézzük, maga a DIAS is egy jellemzően transznacionális esemény volt, ahol Yoko Ono, Peter Weibel vagy Frank Popper, és voltaképpen a bécsi akcionisták java is, szervező vagy meghívott előadó volt. Az esemény fontosságát tehát az idő igazolta, viszont a kezdeményező Davies szerepe, aki akkor már önfelszámoló művészetével igencsak előrehaladt, pontosan föltáratlan maradt.

SilentExp_G21_5Ezért a kiállítás szívében, egy nagyszabású teremben áll a művész archívuma a DIAS-ról, mert ez az, ami kontextualizálja Davies azt megelőző és azt követő munkáit is, és viszontkontextualizálja Daviesen keresztül magát a DIAS-t is. Egyfelől ez a tény projektkezdeményezésként is logikus lenne, másfelől a gyűjtögető, konzerváló és a törmelékeket az enyészetnek átadó hajlama is elősegítette, hogy ma nála lelhető föl a leggazdagabb dokumentáció az eseményről, amely ez idáig a nyilvánosság számára nem volt kutatható archívum. Bodor Judit hároméves kutatása során agnoszkáltatta, rendszerezte és föl is dolgozta ezt az anyagot, amely az eseményhez közel eső, motívumaiban már szorosan ehhez is kapcsolódó egyéni művészeti eset anyagát is tartalmazza. A néhány hónap erejéig közszemlére tett eredeti dokumentumok, kontaktmásolatok, rajzok, tervek, levelezés, kiadványok stb., a múzeumi kiállítási gyakorlat révén, savmentes papírra, üveg mögé gigantikus vitrinbe tételenként helyezett darabok a “kváziműveknek” járó kitüntetett figyelemre tesznek szert, azonban a keretezés egységessége – azaz, hogy egy teremben, egy (falanként folytatólagos) tárlóban szerepelnek – azt az olvasatot támasztja alá, hogy ez az archívum maga is egy mű. Mindennek tartalma árnyalhatja a DIAS-ról kialakított képet, annál is inkább, mivel a katalógusban az archívum jegyzéke is kiadásra került, így a művészhez visszakerülő anyag tartalma publikus lett.

SilentExP_G22_3E terem előtt azonban, az üdvözlő assemblage-termet követően, egy nagyszabású esemény, az Ádám Szent Ágnes éjjelén happening – a művész szavai szerint „kísérleti színházi darab” – múzeumi bemutathatóságának kísérlete a kiállítási élmény. Nagyszabású, összművészeti vállalkozás volt ez 1968-ban, amit a fönnmaradt és ki is állított forgatókönyvtervek, a megvalósulást és annak körülményeit dokumentáló fotók, levelek, tervek, a makettben a színházi főiskolával együttműködésben elkészített és láthatóvá tett elrendezés nyilvánvalóvá tesznek. Egy több hónapos kiállításban azonban meg lehet-e idézni egy a részvételen alapuló esemény intenzitását? Talán az intenzitását lehet, de ehhez múzeumi eszközök, azaz a lehető legtöbb információ közszemlére tétele, valamint színházi eszközök, azaz egy tér inszcenírozása szükséges. Mindez egyesül abban a kurátori munkában, amely az egykori elemek vagy az eredetileg vetített anyag információ-zsokézásában fog megjelenni – színes fények, replikatárgyak, hangok és az eredeti tárgyak újraaktiválása a fölhasználók számára –, mindebből azonban vitathatatlanul egy új mű jön létre. E tény tudatában izgalmas ez a vállalkozás: mennyiben képes a múzeum mint kultúrakonzervátor az élőművészeteket élménnyé, tudássá alakítani?

National Museum Cardiff

2016. március 20-ig

Print Friendly