Illúzió. Herman Levente kiállítása

Deák Csillag: Semmi ágán

Herman Levente 2014-es várfokbeli Nyomok című kiállításáról írtam: „Az utolsó vacsora nem volt meg, és mégis ez jut eszünkbe, bennünk történik meg, ott ülünk az asztalnál, talán mi vagyunk Péter, vagy uram bocsá’ Júdás…”. Most megnézhetjük Az utolsó vacsora I-VI. (2015) stációit. Nem táblaképekben gondolkodik a művész, festett falakat épít, nyitott boxokat, ahova beléphetünk, de ott nem terített asztal fogad, az ismert kenyérmotívum igen, de másként. Leülhetünk, előttünk fejként egy vaskenyér, feje búbján keresztvágás, mintha persely lenne, beledobhatjuk megtakarított emlékeinket, a fej nyitható, ha be nem rozsdásodott, ha éhesek vagyunk megenni nem lehet, akárcsak a fémpénzt. De nem maradunk földhözragadtak, a szemközti falon a gravitációt legyőzve fénynyaláb tartja lebegésben a kékeszöld kenyeret.

Herman Levente: Az utolsó vacsora (részlet)

Herman Levente: Az utolsó vacsora (részlet)

Herman Levente képei feliratok is: vigyázzatok, valami elvész, valami elveszett. Elvész a hit, elvész a remény, miként a cél és az irány is. A szabadság levegőjét zárja karanténba, nyitott boxokba, követőket keres, sorstársakat. A tárgyak segítenek, hivatkozhatunk rá, a rozsdás hordóra, amelynek oldalán tüzelőnyílás van, a kályha imitációját kapjuk, már nem hordó és nem kályha, csak annak képzeljük. A hit kérdéseit feszegetnék az installációk, a képek? Lehet hit nélkül élni? Lehet, csak illúzió nélkül nem. Herman vizuális illúziót keltő képei a valóságból erednek, és oda is visznek vissza bennünket, nézőket. Leginkább a kognitív illúzió formát használja, a vaskenyeret, amelyet nem lehet megszegni, bár Jézus csodát tett, lőn kenyér. Herman paradox illúziókat kelt lebegő vásznával, és lehetetlen, hogy a gyökértelen fa álljon. Időnként torzító illúziókat használ, a hal képe felkerül az üstre, rotyog a halászlé. Lőn hal. Nem Krisztus jár a vízen, rozsdás konténer áll rajta, lomjainkat rejti talán, vagy inkább elveszett feliratokat, oldalán a kopott, hiányos betűk mintha a kommunikáció szót rejtenék, ez is a kukába került.

Herman Levente: Illúzió, 2016

Herman Levente: Illúzió, 2016

Az illúzió a csodák világát is megidézi, a művész kerüli a meséket, a csipkebogyós képsorozata a csipkebokrot idézi meg, Isten személyes jelenlétét, amikor párbeszédet folytat egy-egy bibliai alakkal, Mózessel, Ábrahámmal, nem falra hányt borsó a sok falra festett vörös bogyó. Marina, Marina, Marina (2015-16) hallom a régi slágert, a cím szerint könnyed, játékos témára gondolhatunk. Nincs könnyedség, tömbszerű asztal előtt mintha jégkockán ülne Marina, mereven, minden hideg, fagyott, csak vörös ruhája ellenpontoz. Marina vágyakozik, és nem rá vágyakozik valaki. Mintha kihallgatnák, de nem talál meghallgatásra, a vele szemben lévő szék üres. Bemegyünk a boxba, de előtte elolvassuk az oldalsó kép címét: Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám… (2015-16). Nem szívesen kopogtatnánk az átlyuggatott, rozsdás fémajtókon, egyébként sincsenek csukva.

Herman Levente: Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, 2015-16

Herman Levente: Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, 2015-16

A boxban vár az Illúzió (2016) csillagszerűen szétágazó, lombtalan koronájú fa kék mezőben, nem látni a gyökerét. Őszi, száraz levelek úsznak egy fémtálban, nem szenteltvíztartó, lesz élet, vagy csak volt? Egy hátizsákon Jézus elnagyolt képe, Facebook – „Jézus velünk van” (2014) a hátizsák antik intarziás padlón hever. Kétféle út létezik (2015), állítja Herman, de elfogynak a lépteink, kifogyunk a világból. Urbánus és népi csapna össze, vagy férne meg egymás mellett az antik mozaikpadlón vagy a kopár tarlón, Jézus mindenütt velünk van, a kép szélén, beleolvadva a földszínekbe, ott a hátizsák, vihetjük, kereszt helyett. Jézus lehet reklámarc? A Pulpitus (2015) mellett senki, mindenütt kőtörmelékek, talán megkövezték a beszélőt?

A mi házunk (2016) lebeg, minden csak díszlet, átmeneti, lakni nem lehet benne. Akár Verespataknál az elhagyott házak, némelyiknél már csak a homlokzati fal maradt meg, az arany illúziója mindent visz. A ház előtti fák satnyák és gyökértelenek, ágai a kifeszített drótra támaszkodnak, kerítést alkotva, nincs ajtó a házon, egy firka oldalt lehetne akár bejárat is, de a megvilágított út sem arra vezet, a semmi ágán ülünk.

Herman számára a tárgyak szakrális értelmet nyernek. Az utolsó vacsora kőhideg világa, fűteni kell, hajléktalan világ, emlékszünk a szoba melegére, a kályhára. Határkő antennaként meredő vékony vasrúddal. Kifeszített takarók, mint védőpajzsok vagy vitorlák, valamit takarnak, az egyiken nyílás, vér csordul, a hitetlenség illúziója, hitetlen Tamás, aki Jézus sebébe nyúl, hogy elhiggye, Jézus valóban feltámadt.

Részlet a kiállításból

Részlet a kiállításból

Látva Herman képeit, mondhatjuk, hogy ezután semmit sem fogunk elhinni abból, amit látunk? A világ mégsem illúzió, miként Herman képei sem azok. Erről a Földről nem lehet elmenni, talán a Marsig. Illúzió, hogy tömegesen evakuálhatjuk magunkat egy másik bolygóra. Itt kell élnünk. Most és most. Hogy mit hoz a jövő, az most illúzió, hogy egyszer elköltözünk a földről. Egyszer. De addig itt kell élni. Illúzióval vagy illúzió nélkül. Herman Levente képeivel. Ez még nem az utolsó vacsora.

 

Kölüs Lajos: Vigyázz kutya

 Az egyik pompeji ház bejáratánál egy láncra kötött kutya képét találták meg a következő felirattal: „Cave canem”, vagyis: „Vigyázz kutya!” (E. H. Gombrich: A látható kép). Kép és felirat megerősítik egymást. Herman Levente is megerősíti a látványt a kép alá írt címekkel. Különleges vizuális tereket hoz létre, elkerítve, bekerítve a belső teret, a külső falakra képeket rajzol, amelyek bevezetőként szolgálnak a szakrális térbe. A bevezetés sok módját látjuk és láthatjuk, leülhetünk egy-egy tárgy elé, imádkozhatunk, emelkedett lelkiállapotba kerülhetünk, miközben köröttünk mások bolyganak, elmennek, tudomásul veszik, hogy ott vagyunk. Mióta Isten szakrális (tiltott) helye megszűnt a templomban, az égi és a földi világ kapcsolata megváltozott, közvetlenebb lett. Herman spirituálisan kapcsolódik egy felsőbb térbe, miközben megidézi a piramisokhoz szállított köveket (Az utolsó vacsora I., 2015), a halat, isten szemét, folyamatosan befelé mutat és tart, kiszakítja a nézőjét megszokott helyzetéből, falat von köré, intimitást teremt számára, egy pillanatra.

Herman Levente: Az utolsó vacsora I., 2015, olaj, vászon, 180 x 200 cm

Herman Levente: Az utolsó vacsora I., 2015, olaj, vászon, 180 x 200 cm

A jeleket, a képi jeleket használja, birtokolja, kapcsolja össze újabb jelekké, teszi közvetlenné a kapcsolatot ember és ember között, ember és isten között, sőt a néző és a művész között. Ez utóbbi legalább olyan fontos, mint a másik kettő. Érintetté válunk, bevonódtunk egy szakrális térbe, gondolkodásba, tárgyi világba (Illúzió, 2016). Megszokásból, konvencióból. Megegyezéses alapon, feltéve, hogy elfogadjuk Herman invitálását. Nem kényszerít nézőjére semmit, csak felkínál egy motívumrendszert, egy képi világot, jelről jelre, bejár, felmutat egy lehetséges utat, anélkül, hogy magát a célt megmondaná, a lehetőséget tárja elénk, élhetünk vele. Ki hogyan őrzi hitét, legyen katolikus, református, ortodox zsidó, evangélikus vagy egy keleti vallás híve, személyes ügy. Nem egy templomba lépünk be, bár az az érzésem, hogy itt erről is szó van, a tér varázsáról, potenciájáról, energiájáról. Herman tárgyi együttese, falai épp ezt a varázst, az áhítatot őrzik meg, idézik fel (Facebook – „Jézus velünk van”, 2014), egyúttal a nézőnek megadva a lehetőséget, hogy saját maga lépjen egy metafizikai térbe, választott templomába, idézze fel magában gyerekkori élményeit, az utazásaihoz kapcsolódó tapasztalatokat, amikor számára idegen vallás szakrális terébe lépett. Herman jó érzékkel ismerte fel, hogy a mai világunkban a szakralitás jelen van, de egyre kevésbé szorul a templom terébe, a hit gyakorlása privátabb lett, ha meg is valljuk a vasárnapi misén való jelenlétünkkel, hová is tartozunk, sokak számára ez külső jegy és jel, s inkább maguk teremtik meg maguk számára az istennel való intim kapcsolatukat.

Egyéniség, empátia és értékrendszer összefüggését tárják elénk az installációk. Hogyan is választunk, hogyan alakul a sorrendiség és a dolgok, viszonyok fontossága. Herman a társas viszonyról is szól, mit és kit tolerálunk ma, ennyiben installációja telitalálat, egy migránsokkal teli világban óhatatlanul felmerül ez a kérdés. Az egymástól eltérő gondolkodásmód más-más világfelfogáson alapszik vagy alapulhat, a keresztény embert teszi kérdőjelek és idézőjelek közé.

Herman Levente: A mi házunk, 2016, olaj, vászon, 200x 250 cm

Herman Levente: A mi házunk, 2016, olaj, vászon, 200x 250 cm

Herman a szeretetről szól finoman és érzékien. Lebegő vászna, A mi házunk (2016), a félelmet, a bizonytalanságot idézi fel, az árnyak gyökértelenségére mutat rá, semmiből nő a kerítés, a fa, semmi nincs biztonságban. Még a galambdúc, a kijárat is kerítéssel elfedett, eltakart. Ez a bezárkózás háza, amilyen Bukta Imréé is volt a Műcsarnokban, vagy miként évtizedekkel ezelőtt Birkás szintén “az én házam az én váram” elvét vitte vászonra. Nézőjét individuumként fogja fel és fogadja el. Létezésünk függőségeire utal és az integritásunkra, önmagunkkal és a világgal szemben.

  1. február 26. – március 26.

Várfok Galéria

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:51+00:00 március 15, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!