Táj-jelleg – Varga Éva kiállításáról

Nagy T. Katalin

Van tájkép, tájépítészet, tájköltészet, és van olyan, hogy művészet a tájban, kertművészet vagy land art, újabban természetművészet is, de van-e tájszobrászat, olyan értelemben, ahogyan tájfestészetről beszélünk?  Néhány példa eszünkbe juthat, mint Anish Kapoor korai munkái, Tara Donovan kátránylapokból álló tájszelete vagy Ai Weiwei vasrudakból épített installációja, de valójában ezek többnyire efemer anyagokból készült, adott helyszínen összeállított szoborinstallációk, nem hagyományos értelemben vett szobrok. Varga Éva nemrég bemutatott munkái közelebb állnak a klasszikus szoborfogalomhoz, mint az installációhoz, ugyanakkor mint tájinterpretációk szokatlan és új hangon szólalnak meg. 1

A másik kérdés, amit okkal-joggal felvethetünk, az absztrakció fokának meghatározása. Hol helyezzük el a műveket az absztrakció széles skáláján, a valós élményt vajon mivé formálta a szobrászi látásmód és tapasztalat? Egy New York-i művészettörténész, Pepe Karmel, az absztrakt művészet forrásait kutatva arra a következtetésre jutott, hogy hat inspiratív területet lehet feltérképezni, ebből  három a természetből merít, három a kultúrából. A természetet a kozmológia, a tájkép és az anatómia képviseli. Okfejtése meggyőző, hiszen az embert körülvevő táji környezet ereje, ránk tett hatása igen nagy. De hova sorolnánk Varga Éva szobrait? A tájkép ihlette absztrakt szobrászathoz, vagy inkább a tájat megmintázó, leíró szobrászathoz? Azt hiszem, a bizonytalan határmezsgyéjén mozog, a senki földjén, átvitt és konkrét értelemben is. 3

Az biztos, hogy Varga Éva nem a szobrot helyezi a tájba, jelen esetben a kiállítótérbe, hanem a tájat a szoborba. Tájszobrászata – nevezzük annak – fokozatosan szakadt el a síktól, kezdetben tájakat ábrázoló érméket készített, majd 2004-ben egy fűszálnak szentelt emlékművet, hat és fél métereset, mely a ma már nem létező, Dorottya Galéria terét töltötte be. 5

Legújabb szobraiban  nagyítás helyett a kicsinyítés eszközével élt. A látványt “ablaknyi” méretre redukálta. Vonatablaknyira, mert többnyire vonattal jár és nagyon szereti a vonat adta látványokat. Sok módja van az ember mozgásának, de a vonat mindegyiket felülmúlja. A vonatból feltáruló tájélmény mással össze nem keverhető, mert a sínek útja egyenes, határozottan és céltudatosan hasítják ketté a látványt. A vonat létének meghatározó terepe a síkvidék, nálunk a puszta, az Alföld. A rónaság, az “ameddig a szem ellát” élménye a közép-kelet-európai ember sajátos tájélménye, ahogy a délieké a tenger. A pusztai létforma az egyeneshez kötődik, nincsenek bujkáló ösvények vagy kanyargó vízfolyások. A táj tiszta szerkezet, a fák csak az utakat szegélyezik, a megmunkált földcsíkok egymáshoz tapadnak, el-elcsúsznak az egyenesek mentén. A tájnak ezt a tiszta feszességét, ezt az emberen túliságát, méltóságát mutatják fel Varga Éva szobrai. Az ember nincs jelen, legfeljebb közvetve, mint nyomhagyó, a megművelt parcellák jelzik létét. A szobrok a táj lassú mozgását, hullámzását, dőlését ritmizálják, a tájszeletek kiszakadnak a végtelennek tűnő látványból. A táj mozgása a szobor plasztikája, a nap fénye, az anyag csillogása, a föld kérge az anyag szépsége. 4

Varga Éva erős szálakkal kötődik a síkvidékhez, születése és gyermekkora okán, ez a zsigereiben, emlékeiben elevenen élő tájélmény meghatározó forrása szobrainak, a tájszeleteket ekképpen énjének metaforikus szeleteiként is értelmezhetjük.

MKE, Parthenón-fríz terem

2016. március 5-ig

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:51+00:00 március 18, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!