A Piros sálas kisfiú Übü király labirintusában – Kováts Albert 80 éves születésnapi kiállítása

Szeifert Judit

A kiállított anyag legkorábbi (1960) és legutóbbi (2015) képe 55 évnyi távlatot ölel fel. Alkotójuk, Kováts Albert 80 éves. Ezek a számok jelzik az idő múlását, és sugallják a változást, ami az idő előre haladtával törvényszerűen bekövetkezik. De ugyanannyira láthatóvá válnak az állandóság jelei is. Számomra Kováts Albert a változatlanságot (ha nagyon fennkölten szeretnék fogalmazni, akkor rendíthetetlenséget is mondhatnék) képviseli a folyton változó világban.

A kiállításon szereplő képek csak szerény keresztmetszetét adják egy gazdag, műfajilag, technikailag és tematikailag is sokoldalú, mégis következetes életműnek. Vannak itt figurális kompozíciók és vonalszerkezetesek, kollázsok, olaj- és akrilfestmények, aprólékosan megmunkált és lendületes felületek, kopottas és homogén faktúrák, monokróm és színes képek egyaránt. Mindennek ellenére valamennyi mű készítésén érezhető, hogy ugyanannak a kompozíciós elvnek, Kováts Albert sajátos gondolatvilágának és formanyelvének keretein belül fogant.

Kováts Albert: Barlangos, 2015, 60x80 cm

Kováts Albert: Barlangos, 2015, 60×80 cm

Az alkotó számára a gondolatok kifejezéséhez az elsődleges a kompozíció – ehhez keresi és találja meg a megfelelő technikai vagy formai eszközöket. Alapvetően – nekem mint külső szemlélőnek legalábbis úgy tűnik, hogy – csupán kisebb tartalmi eltérések tapasztalhatók az egyes „műcsoportok” között, és ugyanez igaz a technikai megoldásokra is.

A kollázs a 80-as években kizárólagos műfajjá lépett elő Kováts Albert művészetében, és külön válogatás látható belőlük a jelenlegi tárlaton. Kezdetben Max Ernst kollázsait csodálta, de ebben a műfajban is kialakította egyedi technikáját. A háttér nem ragasztott és vékony vonalakkal köti össze a régi könyvekből, folyóiratokból, térképekből, alaprajzokból kivágott és a felületre ragasztott képszegmenseket. Ezek új kontextusba kerülve egészen új értelmezést kapnak, és sokszor szürreális társítások születnek. De a kollázs mint képszerkesztési elv folyamatosan jelen van az életműben, akár a legkorábbi festményeket (Kőfaragók, 1966; Változatok egy témára, 1968), akár a későbbi, vagy a legutóbbi időszak képeit nézzük (pl. Tengeri kélgyó, 1991; Az éj, 2011). Ez az egyik kontinuitást biztosító tényező Kováts Albert munkásságában.

A másik, ami szintén szembetűnő, az a tematika, a visszatérő szereplők és motívumok. Diktatúrák arctalan katonái, tisztjei, uralkodói és szenvedő alanyai. Tábornokok kitüntetésekkel dekorált kabátban, vállukon csüngő zsinórokkal, drótabroncsos koronát viselő együgyű fejek, szálkás vonalak fogságában vergődő kisemberek. Ők Kováts Albert képeinek szereplői. Vonalstruktúrái néha a szögesdrót szerkezetére emlékeztetnek. Ezek hol teljesen befedve a figurákat rácsszerkezetté állnak össze, hol belőlük bontakoznak ki a rajzokon megjelenő formák és alakok, mint a kiállítás címébe is belefoglalt Übü, aki hol király, hol papa, hol apó. Alfred Jarry 1896-ban írta a társadalom- és politikacsúfoló színházi játékát. Az Übü új drámatípust teremtett, az avantgárd egyik alapműve, a színpad megújhodásának előfutára. Magyarul 1966-ban jelent meg Kondor Béla illusztrációival, ami nagy hatást gyakorolt Kováts Albertre, és 1967-ben meg is született első Übü-festménye. Übü papa egyszerre hihetetlen,  testi és a lelki adottságait tekintve is a végtelenségig eltúlzott alak, ugyanakkor a viselkedésének egyes jellemzői nagyon ismerősek. Az adja az Übü-drámák abszurditását, hogy szereplői fikciónak túl valóságosak – valóságnak pedig túlságosan képtelennek tűnnek. Ezért is vált, válhatott Kováts Albert művészetének emblematikus alakjává, visszatérő szereplőjévé Übü, illetve a többi az „übüséget” képviselő lény.

Kováts Albert: Fekete Übü, kollázs, 1982, 48x31 cm

Kováts Albert: Fekete Übü, kollázs, 1982, 48×31 cm

Másik fontos motívuma a labirintusok és a hálózatok, amelyek jelképesen az emberi lét, illetve az aktuális, mindenkori hatalmak útvesztőinek megjelenítései is. Ha a kollázsképeket végignézzük, már az ott említett, az applikált fragmentumokat összekötő vonalszerkezet is egyfajta hálózat. A Táj elzárt kijáratokkal (1983) pedig zárványként ejt foglyul. Ez a kompozíció összekötő kapocs a labirintus-hálózat képek elkövetkező sorozata irányába.

A bonyolult, ágbogas, átláthatatlan, titokzatos és nyomasztó hálózatok és labirintusok, az élet sokszor súlyos és nehéz sorsfordulatait szimbolizálják, de alkotójuk nem egyszer humorral és (ön)iróniával látja és láttatja a történéseket. Ezzel egyrészt fokozza, másrészt oldja a drámaiságot, valamint a helyzetek abszurditását is láthatóvá teszi.

A hálózatok és labirintusok élő felületei olykor struktúrákká, architektúrákká (Újbuda, 2009) vagy térképekké (Szabadság, 2011) állnak össze. Ez a két motívum formailag nagyon hasonló. Azonban míg a hálózat egymást szabálytalanul keresztező szálakból álló szövevény, addig a labirintus (a knósszoszi ősminta alapján) tudatosan kialakított, valamilyen szabály szerint felépített útvesztő-rendszer. Míg a hálózatot a természetes és a véletlen jelzőkkel írhatnánk le, addig a labirintust a tudatosság és a szándékos megtévesztés jellemzi. Mindkét forma a titokkal, a feltárhatatlannal kapcsolódik össze, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy a hálózat inkább elfed, míg a labirintus elrejt. Az alkotót a nyolcvanas évek eleje óta foglalkoztatja a labirintus, mint probléma. Számára a hálózat összetettebb és áttekinthetetlenebb labirintusként jelent meg, amely az életút során felbukkanó nehézségeket és akadályokat is szimbolizálja. Míg a labirintus szerencsével és kitartással végigjárható, és a próbatételek után célhoz vezet, addig a hálózat örökös bolyongásra késztet. Legfeljebb a felismerésekig juthatunk el általa, de a megoldásig soha.

Kováts Albert képeit néha kemény konstruktív egyenesekkel, máskor lírai felületképzéssel, finom faktúrákkal (Ég és föld I., 2005), nem ritkán pedig kollázselemekkel komponálja. Egyes képeken a vonalhálók gúzsba kötnek, s ezzel áthatolhatatlan akadályt képezve nem engednek a dolgok mélyére látni. Más alkotásokon pedig ugyanilyen vonalhálók belső összefüggéseket mutatnak meg, a dolgok legmélyére engedve bepillantást, rávilágítva a felszín alatt rejlő kapcsolatrendszerekre. Ezáltal az utak és vonalak szövevényeiből kibontakozó kompozíciók az elfedés-feltárás dialektikáját, mint alapvető művészeti problémafelvetést dolgozzák fel. A hálózat és a labirintus által Kováts Albert képei is magukban rejtik és feltárják a dolgok kettősségét. A kiismerhetetlen kuszaságot, és az áttekinthető szabályosságokat. S láthatóvá teszik, ami láthatatlan. A művészet és a lélek örök titkait.

Az élet labirintusában bolyongva sokszor ismeretlen ösvényre tévedünk. Kétségbeesetten keressük a kivezető utat, vagy éppen önfeledten kalandozunk az idegen és szokatlan területeken. Sokszor magunk sem tudjuk eldönteni, hogy haladunk, tartunk valahonnan valahova, vagy csak céltalanul kószálunk. A művészek a lét és a körülöttük lévő világ bonyolult viszonyrendszereit igyekeznek leképezni alkotásaikban. Kováts Albert festményein az egymást követő apró (formai) történések egy izgalmas és sokszor gyötrelmes felfedező út állomásai. A festő áll a fehér vászon vagy a farost tábla előtt, majd az első ecsetvonással elkezdődik az alkotói folyamat, amelynek során kép születik. A művész az ismeretlenbe tartó (alkotói) úton állandóan új helyzetekkel szembesül, sokszor választás elé kerül, döntésekre kényszerül, néha megtorpan, máskor határozottan indul el egy-egy irányba.

Kováts Albert: Nincs vigasz, vegyes technika, 2011, 60x80

Kováts Albert: Nincs vigasz, vegyes technika, 2011, 60×80

Életünk szövevényes ösvényein bolyongva titkokra lelhetünk, vagy csapdákba eshetünk. Minden megtörténhet. Előre nem tudhatjuk, merre vezetik lépteink a kanyargó utak, amelyek hálózatokká, néha pedig kiismerhetetlen labirintusokká, útvesztőkké válnak. Kováts Albert képei modellezik sorsunk fonalának áttekinthetetlen szövedékét, létünk kifürkészhetetlen útjait.

A Piros sálas kisfiú 1960-ban elindult ezen az úton. 55 évig bolyongott a labirintusok kusza ösvényein, hálózatok úttalan útjain. Útközben megismerkedett Übü király birodalmával, kalandozott, olykor falakba ütközött, máskor eltévedt. 1983-ban olyan tájon járt, ahol elzárt kijáratok fogadták. 2015-ben azonban elérkezett a Három kijárathoz. Komor színei ellenére ez a legutóbbi festmény optimista hangvételű. A rajta látható járatok mint a föld fölé törekvő új hajtások, vagy a fényre kivezető nyílások mutatják a sötétségből kivezető utat. Megmutatják, hogy mindig van választási lehetőség, és mindig van remény.

Ez alatt az 55 éves út alatt Kováts Albert tapasztaltabb és minden bizonnyal bölcsebb is lett, de legbelül ugyanaz a piros sálas kisfiú maradt.

 

Faur Zsófi Galéria

2016. IV. 11-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:49+00:00 április 25, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!