P. Szabó Ernő

Aranyi Sándor: Balti naplemente, akril, farost, 21 x 21 cm

Aranyi Sándor: Balti naplemente, akril, farost, 21 x 21 cm

A Tisza-parton én mit keresek? – teszi fel a kérdést Aranyi Sándor festőművész. Akár azt is mondhatnánk, hogy a darmstadti színház vörös bársony függönyének egyik darabját, amelyet Pitt Ludwig kiváló német képzőművésztől, a darmstadti és a mirabeli művésztelepek szervezőjétől és a csongrádi Plein Art művésztelep résztvevőjétől, egyben támogatójától kapott egykoron. Hogy végül megtalálta a nyaksállá átalakított függönydarabot, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a Csongrádi Galériában rendezett tárlatának megnyitóján már a nyakában függött. Nyilván nem is ezért lett a bemutató címe a fenti kérdés. És nyilván nem is abban a bizonyos nagyon magyaros, nagyon hétköznapi értelemben kell felfogni, hogy anyagilag hogyan jövedelmez a művészi, művészetszervezői munka a csongrádi kistérségben, hiszen erre a kérdésre borítékolhatjuk a választ: nem sokat. Még jó, hogy Aranyi Sándornak van egy saját maga adományozott Nyug-díja, amelyet sosem felejt el ráíratni kiállításainak meghívóira. De nyilván ez lenne a válasz akkor is, ha valaki Szegeddel, Debrecennel, Péccsel, Székesfehérvárral vagy éppen Szentendrével kapcsolatban tenné fel a kérdést, hogy mit – magyarosabban szólva: mennyit – keres ott. De beszélhetnénk Budapestről is, hiszen Aranyi Sándor ott született 1949-ben, ott végezte tanulmányait, 1974-ben a Képzőművészeti Főiskolán diplomázott. Megismerhette még eszmélkedése idején az ottani szcénát, kortárs művészeti mikrovilágot. Igaz, akkoriban még közel sem volt olyan eredményes az oszd meg és uralkodj politikája, mint manapság. Szekértáborok már akkor is voltak, de létezett még a művészek között egyféle szolidaritás is, akkora botrányok pedig a művészet támogatása, pontosabban nem támogatása körül, mint manapság, még véletlenül sem fordulhattak volna elő. Bizony, keresnivalója, már ami az egzisztenciát illeti, manapság ott sem nagyon van a kortárs magyar művésznek, s ha mégis keres, csak nehezen talál.

A művészet azonban, tudjuk, másféle keresésről szól, és ezt nem csak azok a romantikus történetek bizonyítják, amelyek többsége fűtetlen párizsi műtermekben játszódik, s amelyet olyan lélekindítóan írt meg Puccini a Bohéméletben. A művészet gyakorlása egyrészt a kifejezési lehetőségek, eszközök szüntelen keresését jelenti, a művészethez kötődő sokféle tevékenység jó része pedig azoknak a lehetőségeknek a keresését, amelyek az elkészült mű és a mű iránt érdeklődő közönség egymásra találását biztosítják. Vannak művészek, akik számára a különböző tevékenységi formák, lehetőségek élesen elválnak egymástól. Vannak egy műfajjal, technikával vagy életük teljes folyamán egyetlen művészi problémával foglalkozók, s vannak olyanok, akiket különösen izgatnak a határterületek, sőt, ezen túl, a művészeti és a művészettel kapcsolatos problémák egyetlen nagy egységként való kezelésére törekednek.

Aranyi Sándor: Tájhordó rajzás, 2016, fényfestmény, 40 x 70 cm

Aranyi Sándor: Tájhordó rajzás, 2016, fényfestmény, 40 x 70 cm

Aligha tévednénk, ha kijelentenénk, hogy Aranyi Sándor festőművész ebbe a második csoportba tartozik. Fest, grafikázik, fotókat, fényfestményeket készít, kiváló művészetpedagógus, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 1992-től a 2010-es évekig a szegedi egyetem pedagógiai karán a rajz- és művészettörténet szak tanszékvezetője volt, a Csongrádi Művésztelep és a SZÖG-ART egyesület egyik alapítója (utóbbi elnöke is), több mint huszonöt éve szervezi a Plein Air Nemzetközi Alkotótelepet. Arról pedig, hogy milyen sokszínű tevékenységi formák kapcsolódnak a Tisza-parti Alkotóházhoz, azt 2015-ben több hónapos, jubileumi kiállítássorozat idézte meg – ennek 2016-ra átcsúszott eseményeként nyílt meg Aranyi kiállítása is, amely címét – illik elárulni annak, aki nem jött volna rá eddig – természetesen Ady Endrétől kölcsönözte, aki a Gangesz partjairól érkezett ide, a Tisza-partra.

Apropó, művésztelep! Miközben a csongrádi művésztelepeket szervezi, Aranyi Sándor visszatérő vendége jó néhány európai, többek között a Dél-Franciaországban lévő Mirabelben működő nemzetközi művésztelepnek is. Ez a tény már csak azért is érdemel figyelmet, mert festészetére jellemző a helyi, dél-alföldi régióhoz való erős kötődés, ugyanakkor az illő tisztelettel kezelt hagyományokat nemcsak őrzi, hanem saját eszközeivel gazdagítja is, amihez az is hozzátartozik, hogy nyitott az egyetemes művészet legkülönbözőbb törekvései iránt. Egyrészt az alföldi festészet tradícióinak őrzését-megújtását,  a népi kultúrához való személyes viszonyt érzékeltetik a tárlaton szereplő festmények és fényfestmények egy része. Ami az előbbieket illeti, a Derengés vagy a Hajnal a Tiszán egészen konkrétan felel arra a kérdésre is, hogy a Tisza-parton mit is kereshet egy ember, nevezetesen egy festő, aki azokat a hangulatokat, azt az atmoszférát igyekszik megragadni, amely valószínűleg csak az itteni régióra jellemző.

Aranyi Sándor: Hajnal a Tiszán, 2014, olaj, vászon, 30 x 40 cm

Aranyi Sándor: Hajnal a Tiszán, 2014, olaj, vászon, 30 x 40 cm

Aranyi Sándor festményeinek más része viszont másféle partokat idéz, ha hajós lenne, azt mondanám, szívesen kormányozza a hajóját a mediterráneum különböző, kulturális és természeti értékekben viszonyt egyformán gazdag partvidéke felé, s ahogyan a Mirabeli vár című kompozíció mutatja, a partvidék távolabbi tájai felé. De megjelennek festményein erdélyi, balkáni tájak, mintha a Fekete-tenger vidékén is otthonosan érezné magát, a Kazáni szorost pedig nálánál jobban európai festő aligha ismeri. Festészeti világa persze annál is gazdagabb, mint amilyennek ez a kiállítás mutatja. Néhány évvel ezelőtt egyre erőteljesebben absztrahált tiszai ártéri képek, a mediterrán kompozíciók mellett egy bulgáriai művésztelephez, pontosabban az ottani „megalázottak és megszomorítottak” világa által inspirált sorozatát láttam. A nyomor szépsége című festményeinek expresszivitása, erőteljes színvilága erősen megragadott.

 

Aranyi Sándor: Csongrádi kompozíció, 2015, fényfestmény, 40 x 40 cm

Aranyi Sándor: Csongrádi kompozíció, 2015, fényfestmény, 40 x 40 cm

Aranyi Sándor évtizedek óta foglalkozik fotográfiával is. „Fényfestéményeiben” általában mikrorészleteket emel ki, a közvetlen környezet banális tárgyainak szépségét, anyagok, felületek különösségét mutatja be, komponálja egymás mellé, a világ egészét magába sűrítő kaleidoszkóp részeként. Csongrád – Óváros című sorozata alighanem több év munkájának a termését mutatja be, sűrítmény, annak a kapcsolatnak a dokumentuma, amely a Tiszát a mai várossal összekötő Ófaluhoz fűzi. Fehérre meszelt házfalak és nádtetők, muskátlis ablakok és nyitott tűzhelyek füstös kéményei – egyik-másik kép akár még az idegenforgalmi prospektusok illusztrációjaként is ajánlhatná a több évszázados településrészt az érdeklődők figyelmébe, a fotók készítőjének a figyelme azonban fokról fokra eltávolodik ettől a magát kínáló látványtól a mikrorészletek, immár beazonosíthatatlan helyszínek, az árnyalatok, faktúrák, a fény-árnyák játéka felé.  Ezekben a játékos elmozdulásokban, az “itt és most”-on túlmutató, örök esztétikai, bennük emberi értékeket mutatja meg.

Aranyi Sándor: Tájhordó V., Borúra derű, 2015, fényfestmény, 60 x 60 cm

Aranyi Sándor: Tájhordó V., Borúra derű, 2015, fényfestmény, 60 x 60 cm

Tájhordóival viszont arra a folyamatos változásra, kreatív munkára utal, amelyet a folyó, a Tisza végez minden olyan tárgyon, amellyel kapcsolatba kerül. A szó szoros értelmében a végtelen sűrűsödik a fémhordók kör alakú metszeteiben, a természet és a művészi szabadság végtelenje, a majdnem minden a majdnem semmiben. Mindezek után azt is mondhatjuk, hogy Aranyi Sándor képei, fényfestményei, készüljenek azok a Tisza-parton vagy attól igencsak távolabb, akárcsak a napsütésben fölragyogó vízcseppek, magukba gyűjtik a kívülről érkező fényt, megnyitják az utat a pillantás előtt a művészet új dimenziói felé. Másképpen fogalmazva: művészként, s ami ehhez hasonlóan fontos, emberként, akár itt, akár ott, van mit keresnie.

 

Csongrádi Galéria,

május 9-26.

Print Friendly