Időnként megtagadtam az alárendelt női szerepet – Rövid beszélgetés Ladik Katalinnal

Sirbik Attila

Ladik Katalin, a jugoszláviai és magyarországi neoavantgárdban egyaránt aktív, radikális női performer az utóbbi évek talán legnagyobb újrafelfedezése. Vizuális- és hangköltészete, performanszai és body-art művei a test és a nyelv, a hang és a vizualitás intermediális újraértelmezésén alapulnak. Az acb Galéria két helyszínen, retrospektív jelleggel mutat be válogatást Ladik Katalin művészetéből. A hetvenes évektől Ladik Katalin performanszainak központi eleme a női szerepre való reflexió. Az időnként majdnem meztelen, máskor jelmezek, maszkok és kellékek mögé bújtatott test és az általa végrehajtott rituális cselekvéssorok, vagy a vokális performanszaihoz partitúraként használt kollázsok szabás-varrásra utaló elemei számos aspektusát kérdőjelezték meg a férfidominanciájú társadalom konstruálta hagyományos női szerepeknek. Ladik feminista megközelítése radikálisan új pozícióval gazdagította az avantgárd művészeti diskurzust nemcsak Jugoszláviában, hanem – rendszeres előadásai és az avantgárd művészet nem hivatalos hálózata révén – Magyarországon is. A The Voice of a Woman című kiállítás a még ma is aktív művész 60-as évek végétől a 80-as évek közepéig tartó alkotói periódusából mutat be válogatást. 12

Az alkotás során mennyire foglalkoztatnak aktuális politikai-társadalmi kérdések? A Göteborgban tavaly bemutatott performanszod reflektált ilyen jellegű aktualitásokra?

Ladik Katalin: A göteborgi Könyvfesztiválon önálló performanszot mutattam be, melynek címe a tartalmára utalt: Tranzit zoon. Ám ez a performansz nem a napi aktuálpolitikai helyzetre utalt, sokkal inkább egy általános talajvesztésről, hontalanságról, kiútkeresésről szólt.

Mandora performansz, Cogolin, 1984

Mandora performansz, Cogolin, 1984

Mit jelent számodra Jugoszlávia, illetve a “jugoszlávság”?

L. K.: Nagyon sokat jelent. Életem legnagyobb részét ebben a tudatban, közérzetben éltem le, éppen úgy, mint mások. Sokan nem érthetik, mit jelent ez számunkra, számomra. Tartoztam valahová. De most?

Miért éppen Budapest? Újvidéken és Hvaron éltél, ahol a mai napig sok időt töltesz, számos nyugat-európai városban lépsz fel a mai napig performanszaiddal.

L. K.: Teljesen véletlenül, a sors hozta, hogy fiam a jugoszláviai háború kezdetekor Budapesten tanult. Úgy éreztem, a háborús hangulatkeltésben, a gyűlölködésben, egymásra uszításban nem akarok részt venni, ezért inkább előre menekültem a fiam után. Abban is reménykedtem, Magyarországon tovább folytathatom alkotói tevékenységemet.

Sikoltozó lyuk, performansz, 1979

Sikoltozó lyuk, performansz, 1979

A 60-as években az Új Symposionon keresztül kerültél kapcsolatba olyan művészeti, neoavantgárd, inter- és multimediális irányzatokkal, amelyek nagyban meghatározták a költészetből kibomló későbbi tevékenységeidet? Vagy egészen máshonnan (is) jött az inspiráció?

L. K.: A Symposionnal/Új Symposionnal való kapcsolatom termékenyítőleg hatott az ún. írott költészetemre, ám a neoavantgárd, inter- és multimediális irányzatokról más forrásokból értesültem elsősorban.

Egykor azokkal a performanszaiddal, amelyekben a saját tested állítottad középpontba, Közép-Európában megbotránkoztattad a közönséget és a szakmai közvéleményt. Mikor jött el e téren egyfajta fordulópont? Köthető művészettörténeti, politikai-társadalmi fordulópontokhoz?

L. K.: Csupán a magyar mentalitású közeg egy részében (a Vajdaságban és Magyarországon) váltottak ki megbotránkoztatást performanszaim. Jugoszlávia nagy részében nagy érdeklődéssel és elismeréssel fogadták.

Performanszaidban bizonyos tekintetben a női szerepre való reflexió a leglényegesebb mozzanat?

L. K.: Egyáltalán nem. Csupán a sajtó, a média helyezte erre a hangsúlyt. 8

Van ebben egyfajta sajátos feminista nézőpont is?

L. K.: Nem vagyok feminista olyan értelemben, hogy mozgalmi aktivista lennék. Csupán magánéletemben és alkotói tevékenységemben voltak olyan helyzetek, amikor döntenem kellett: alárendeljem-e életemet és multimediális tevékenységemet egy macsó társadalomnak, vagy merjek-e nemet mondani. Időnként megtagadtam az alárendelt női szerepet.

Művészeted megítélésében az elmúlt évtizedek során milyen hasonlóságokat és különbségeket fedeztél fel Magyarországon, illetve Jugoszláviában?

L. K.: A többnyelvű és multikulturális Jugoszláviában alkotói tevékenységem kezdetén, tehát már a 60-as évek elején elfogadtak, számon tartottak. Magyarországon is figyeltek rám a legkülönbözőbb szervek, és a „veszélyes nyugati” hatástól igyekeztek megóvni az újdonságra kíváncsi olvasókat és nézőket. Ám a nem hivatalos peremművészek tábora élénken figyelt rám, és tartotta velem a kapcsolatot. 4

Jugoszláviában, kisebbségi, magyar művészként tartottak számon, vagy beemelt körei közé a többségi kánon is?

L. K.: Igen, Jugoszláviában, magyar művészként tartottak számon, ennek ellenére beemelt körei közé a többségi kánon is.

Alkotásaid terében mindig is fontos volt számodra a rítushoz, bizonyos értelemben a spiritualitáshoz, a szürrealizmushoz való kötődés?

L. K.: Valóban mindig fontos volt számomra a rítus, a spiritualitás. Nem gondolkoztam azon, hogy ez a szürrealizmushoz való kötődésnek fogják-e tartani.

Mindig is, már a kezdetektől intermediálisan pozicionáltad magad? Tudatos művészetközi hozzáállás ez a részedről?

L. K.: Igen, tudatosan használtam több művészeti kifejezési eszközt egyidejűleg. Már első verseskötetem (Ballada az ezüstbicikliről, 1969) kislemezmelléklettel jelent meg Újvidéken. Ez a lemez az első hangköltészeti anyagom egy részét tartalmazza. Budapesten az acb kortárs művészeti galéria két kiállítótermében éppen most tekinthető meg multimediális tevékenységem egy része. Ez a retrospektív kiállításnak is nevezhető esemény betekintést nyújt vizuális költészeti alkotásaim, kollázsaim, performanszaim fotó- és videódokumentációjába, valamint hangköltészetem anyagába is.

https://media.giphy.com/media/l41Yt3hpa58BXULmw/giphy.gif

acb Galéria,

április 29. – június 2.

 

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:47+00:00 május 30, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!