Végtelendarabok: Kecskés Péter Keimosz folyam című kiállítása

Kovács Gergely

Noha a lehetőségek szerinti legideálisabb művészeti megnyilvánulás e kettő mind tökéletesebb koherenciájára épül, tartalom vagy forma prioritásának kérdése lényegében a mai napig meghatározza az egyes művészettörténeti vizsgálódásokat. Míg az egyes művészeti produktumok értékelése a 19-20. század fordulójáig pusztán egy elvonatkoztatott formaanalízisben merült ki, a következő évtizedek nagy váltása folyamán fokozatosan épült be a tudomány eszköztárába az egyes művek tartalmának értelmezését megcélzó ikonográfiai, továbbá az azok átfogóbb világnézeti hátterét, pontosabban: a műalkotás szimbolizmusán keresztül a befoglaló keretnek számító vallási, politikai, filozófiai kontextust vizsgáló ikonológiai módszer is.

Kecskés Péter: Mehr Licht, 2015

Kecskés Péter: Mehr Licht, 2015

Utóbbit első ízben Aby Warburg alkalmazta 1892-ben megírt disszertációjában Botticelli két képének elemzésekor; majd módszerét pár évvel később a ferrarai Palazzo Schifanoia hónapkép-ábrázolásainak vizsgálata során nevezte meg ikonológiaként. Beszédes, hogy annak kiemelkedő relevanciája egy az asztrológia iránt úgyszintén elhivatott, abbéli ismereteit képzőművészetébe is előszeretettel átplántáló, kortárs alkotó tevékenységének befogadásakor tűnik fel előttünk.

Kecskés Péter: Elgabal Narky, videoinstalláció, 2009

Kecskés Péter: Elgabal Narky, videoinstalláció, 2009

Kecskés Péter oeuvre-je ugyanis – hiszen akárhogy is nézem, e falak közt egy, konvencionálisnak épp nem nevezhető eszközökkel megvalósított életmű-kiállítással van dolgunk –, szóval, ama bizonyos kecskési „Kunstwollen”-re épített attitűd valami olyasmi összképet eredményez, melynek megélése során a befogadóban joggal fogalmazódik meg a felismerés, miszerint itt a formán túl, valójában az egyes (örökké változó) tartalmak is elsősorban puszta közvetítő szereppel bírnak. Rendelkeznek ugyanis a kellő erővel, mellyel e funkciójuknak eleget téve, figyelmünket minden esetben tovább irányítják a szűkebb értelemben vett képzőművészet területén már-már kívül eső összefüggésekre. E tágabb kontextust véleményem szerint a művészet – és elsősorban a kortárs művészet – történetében tematikusan már oly sokszor felemelt haladás eszménye, az abba vetett hit, valamint a folyamatos – tulajdonképpen pliniusi – fejlődés által elérendő, s a másodperc törtrésze erejéig e kimerevített pillanatban megragadható, ideális létállapot jelenti. Csak éppen Kecskés egészen más módon reprodukálja e fejlődésképet, a művészi előrehaladást, mint a 20. századi futuristák vagy mondjuk a kinetikus művészet alkotói.

A mikéntek megismeréséhez, erősen metafizikai-asztrológiai befolyásoltságú művészről lévén szó, közelítsünk egyfajta dekonstruktív lebontó módszerrel élve: „fentről lefelé”.

Kecskés Péter: Arcus Visionis, 2005

Kecskés Péter: Arcus Visionis, 2005

Legelőször is ki kell emelnünk, hogy a tárlat képében nem egy klasszikus értelemben vett kiállításról, hanem, a művész által komponált zene beemelésével, egyfajta Gesamtkunstwerkről, összművészeti alkotásról van szó, hangsúlyozottan általános értelemben némileg a fluxus alkotóinak happeningjeihez hasonlatos akcióról. Már ha a klasszikus értelemben vett kiállítást a napjainkra többé-kevésbé kizárólagossá vált tradíciókon alapuló eseményként fogjuk fel. Az igazán klasszikus, az ókori szimpozionokhoz, a középkori festett templomokban zajló liturgikus eseményekhez, a barokk kastélyok világához, Liszt Ferenchez és Eugéne Delacroix-hoz visszanyúló tradíció ugyanis éppen zene és képzőművészet eltéphetetlen kötelékéről szól. A kettő egy tőről fakad, azonosak érzelmi-gondolati vonatkozásai, a benne rejlő ritmika, a komponálásmód és még sorolhatnánk. Az a létállapot pedig, melyet párhuzamos előrehaladásuk folytán együttesen képesek megjeleníteni, több és teljesebb a külön-külön történő kibontakoztatásoknál. Paradoxonokon alapulva, az összkép egyszersmind improvizatív, szabad asszociációkat keltő, ugyanakkor a maga töredékességében erőteljes és határtalan, „kísérletező, végtelen erő”.

Akárcsak a szisztéma két, tulajdonképpeni képzőművészeti alkotása, vagyis a zene alatt prezentált videók. Mikro- és makrokozmosszal szembesülünk esetükben. Az előbbinek megfeleltethető, az egyénített művészi alkotásként definiálandó videoművet gond nélkül transzponálhatnánk az életút egyes darabjaiból koncepcionálisan válogató, abból bizonyos új konstellációkat kiragadó, tehát az egészből az egyes részek újrainterpretálása által újat teremtő, makrokozmoszként értendő slide show-ba. Maga a vetítés alapvető jellegét tekintve is a folyamatosságon alapul, akárcsak egyenként, az általa megjelenített művek, illetve a rövidebb videó is. Annak formanyelve, jelkészlete és hangulatvilága némileg Arnulf Rainer, egy általánosabb analógia gyanánt, a magyar anyagból pedig talán Hajas Tibor munkásságát idézi. Analóg a slide show-szerűen bemutatott művekkel a tekintetben, hogy esetében matéria és szellem, külső és belső bizonyság minden körülmények között összetartozik, folyamatosan módosul, halad. Valamilyen távoli, egészen konkrét testet és egyértelműséget csak ritkán öltő, mélyen gyökerező, bizonyos szempontból tradicionális létszemléletű, univerzális összefüggési rendszer felé, hogy e jelenség során a létezőnek és a létezésnek a lehetőségek szerinti legtöbbféle variánsát tárja elénk.

Kecskés Péter: Procession, videostill, 2015

Kecskés Péter: Procession, videostill, 2015

S hogy mindezt mi mozgatja? Érdekes kérdést jelenthet a Kecskés Péter itt (is) bemutatott művészetének hátterét képező filozófiai rendszer elemzése. Hogy ne vigyük túlságosan messzire a megkezdett narratívát: már csak azon egyszerű kérdésfeltevés mentén haladva is, hogy végső soron egy alapvetően empirikusabb avagy racionalistább töltetű megnyilvánulásról beszélhetünk-e? Hisz maga a művészi attitűd, az előrehaladás, a folyamatosság eszménye egyértelműen a tapasztalati alapú megismerésre épít, mindig újabb és újabb impulzusokat adva hozzá a már meglévő egészhez, hogy az egy ponton, fizikai és szellemi egyensúlyából egyaránt kibillenve, tovább mozduljon a maga pályáján. Kecskés művészete ugyanakkor nem képzelhető el – s nem érthető meg – annak elfogadása nélkül, hogy mindez a megismerő rendszer a priori kiegészül bizonyos, a megismerés folyamata előtt már meglévő, belső bizonyosságokkal.

Kicsit olyan ez, mint maga a asztrológia tudománya: szilárd bizonyosságokon alapuló, ugyanakkor állandó további előrehaladást lehetővé tevő művészi attitűd. S talán – nem biztos, hogy véletlenül – ebben rejlik jelen kiállítás legfőbb lényege is.

 

By Art Galéria
2016. február 10-29.
Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:49+00:00 május 5, 2016|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!