Kovács Gergely

 

kí sér letező

vég te len erő

 

dús lét csapolás

ö rök megnyílás

 

(Vágtázó Halottkémek: Nincs más megoldás)

 

A művészi valóságban megnyilvánuló elvágyódás (főleg a romantika óta) az emberi lét egyik alapvető érzelmi velejárója. Elvágyódás egy az e világi törvényszerűségeken túli, innen nézve irracionális szférába. Amely lényegét tekintve misztikus természetű, amely az összes valószerűtlensége ellenére mégis hihetőbbnek, megélhetőbbnek tetszik. És amelynek helyenként groteszkbe hajló, torzított jelkészletében csupán felsejlenek a hétköznapi keretek közül származtatott motívumok. Mindig csak egy pillanatra, hogy – a Goethe-i meisterhez hasonlóan – olvashatóvá tegyék a megélt csodát, majd azonnal félreálljanak az útjából.

Az életrajz tanúságai szerint Román Viktor is mindig elvágyódott valahova. Valamihez. Vagy valakihez. Élete és munkája során felismert, és átértékelt. Keresett, talált, alkotott. A Vigadó Galéria aktuális kiállítása pedig az így kapott produktumról nyújt szignifikáns keresztmetszete. kapu-3

A tárlat legfontosabb sajátossága talán abban rejlik, hogy roppant koherens, a mester világával maximális mértékben önazonos – lezáratlan, kevésbé konkrét – formában prezentálja művészi életérzését. Nyitó szakaszában a szocreáltól a népi gyökerekig, a figurativitásból az absztrakcióba való átmenet kerül bemutatásra néhány 1960-as évekbeli mű segítségével. Míg a második, terjedelmesebb rész a kronológiai haladás rendjét feladva, emellett helyenként egyes tematikus csoportokba (szekér, furcsa lények) rendezve az anyagot, a szándékolt lezáratlanság, a folyamatos fluktuáció benyomását kelti.

Az előbbi kapcsán meg kell jegyezzük, hogy bár valóban érzékelhető az oeuvre-ben egyfajta átmenet, annak meghatározása némi árnyalásra szorul. Egyrészt, noha az 1960-as években Román korábbi figuratív stílusa valóban új irányt vesz, az mégsem tűnik el teljesen – inkább feloldódik az absztrakcióban. Hiszen láthatjuk, hogy – részint legalábbis – a későbbi szobrok is konkrét figuratív elemekből (kerék, kapu) épülnek fel. Másrészt, fel kell tennünk a kérdést: mennyiben beszélhetünk Román Viktor (korai) művészete kapcsán annak a szocreál általi befolyásoltságáról? A kiállításon bemutatott Női portré (1960-as évek) és a Május 1. (1962) persze egyaránt beszédes. Azonban, ha közelebbről vesszük szemügyre ezeket a műveket, azt tapasztalhatjuk, hogy sem motivikus, ikonográfiai, sem stíluskritikai szempontból nem feleltethetők meg tökéletesen a szocreál kívánalmainak. A neoklasszicista alapvetések, a merev arcéleken, modoros beállítottságon alapuló teátrális attitűd távol állt a mester e munkáitól (is). Minden bizonnyal azért, mert a felsorolt sajátosságok épp a szigorúan szabott materiális törvényszerűségekből fakadtak. Amitől Román – és ezt járja körül jelen kiállítás – igyekezett távol tartani magát. roman-viktor_karpatok-kutja1985bronz

Művészetének lényege pontosan körvonalazható a mikrokozmoszokként működő egyes művek kapcsán. A Pók vagy a Húsevő növény (1967) biomorf ábrázolásai nem leképezik, reprodukálják az adott élőlény matériáját, sokkal inkább annak belső lényegét, valamint az azt körülvevő valóságot tárják fel. Ahogy a Tánc (1965) is a mozgás allegóriájaként, a jól ismert cselekvés esszenciális lenyomataként jelenik meg.

Úgy tűnik tehát, hogy Román számára fontosabbnak bizonyult a dolgok puszta láttatásánál a vizuális intertextualitás, a folyamatok megragadása. A jelenségekben való „benne levés”, megélésük kvázi szakrális dimenziója. Egészen hasonló módon az organikus építészethez vagy épp Hamvas Béla regényirodalmához. A mozgás, a kapu vagy a szekér motívuma által a kiállítás nagyobb részén végigvonultatott misztikus, szimbolikus „úton levés” pedig, az említett példákhoz hasonlóan egy bizonyos archaikus vonatkozású utópiát reprezentál. Amely a bevezetésben említett elvágyódás célja. És amely Román Viktor esetében elsősorban a – talán olyan emlékek, entitások, mint a homoródszentmártoni unitárius templomnak a gelencei mester által festett falképei hordozta – tradíciókból, valamint a népi kultúra fontosságából tevődhetett össze. roman-viktor_szobrok-a-kiallitason

Kerékgyártó István Román Viktor művészetéről írt tanulmányát (Kerékgyártó István: Ősi és modern Román Viktor művészetében. Napút, 2003/6) egy Bartók Béla-idézettel kezdi, mely szerint A legősibből lesz a legmodernebb. A munkahipotézisként szolgáló párhuzam helytálló, ám épp fordított sorrendet mutat, mivel a nagyszemtiklósi születésű, ezt követően viszont élete zömét nagyvárosokban leélő Bartók az urbánus környezettől tett lépést a népi felé, méghozzá – az ősi erőt is magukban foglaló – motívumok megtalálásának reményében. Román fejlődési íve a népi kultúrától vezetett Párizsba, illetve Londonba, hogy a magával vitt ismeretekből, tapasztalatokból végül a kozmopolita közegben alkosson az archaikus felé is nyitva hagyott, letisztult és koherens modern művészetet. Némileg Ady Endréhez hasonló módon. Aki a szó mai, történeti értelmében véve persze nem volt népi költő; mégis, a versei mélyén forrongó, bizonyos esetekben a népi kultúrára (A Tisza-parton, A magyar Ugaron, Fölszállott a páva) visszavezethető őserők (Az ős Kaján) kizökkenthetetlen konszenzusra jutottak az avantgárddal. Melynek apostolai: Verlaine, Baudelaire és Rimbaud épp olyan referenciapontul szolgáltak a Hortobágy poétájának, mint Román számára a vele egy időben Párizst választó, ám két évtizeddel fiatalabb Constantin Brâncuși vagy Henry Moore. kapu-2

E halovány történeti párhuzam felvillantásával a célunk a konklúzió megvilágítása volt. Amely szerint, ahogy Ady, úgy Román művészete kapcsán sem népi és urbánus, hanem alapvetően az ősi és modern vélt kontrasztjának kiegyenlítődésén alapuló önkifejezéssel állunk szemben, és a Vigadó Galéria kiállítása nyújtotta tanulságok alapján sem tudunk más következtetésre jutni.

A népi kultúra ugyanis, a Menyasszony, illetve a Női akt kissé kopjafára emlékeztető formanyelve ellenére, nem közvetlenül jut kifejeződésre Román Viktornál. (Sőt, Harckocsi című szobrának valós használati tárgyon alapuló elemei éppen egy sajátos konceptuális művé állnak össze.) Nem konkrét erdélyi motívumokkal, hanem az archaikus kultúrákban is megtapasztalt renddel, folyamatosan újat teremtő rendszerrel van dolgunk. Annak variábilis, disszonáns, jótékonyan kaotikus mivoltával. A kiállítás fő kérdése pedig, hogy meg tudjuk-e ragadni, akár egy pillanatra is ezt a valóságot.

 

Vigadó Galéria

2016. november 23-ig

 

 

Print Friendly