László Melinda

Csáki Róbert a tradicionális festészet kvalitásos képviselőjeként szemmel láthatóan alapos ismerője a hagyományos festői eljárásoknak, és a nagy elődök festészet technikai, ám ugyanakkor szellemi tudásának mélyreható tanulmányozója és örököse. Festészetében számos mester művészeti eszenciájának beépítése érzékelhető, mint Francisco Goya, Diego Velazquez, William Turner, valamint az itáliai és németalföldi tájképfestészet hatása is jelen van.

Csáki Róbert: Kijárat

Csáki Róbert: Kijárat

Festői pályáján nem tapasztalhatók élesen elkülönülő korszakok, ha tetszik, monomániás vehemenciával és kíváncsisággal előrehaladó, jellegzetes és sajátos festészet Csákié. Látványelvű, figurális festészetében ugyan megtaláljuk a valós képi elemeket, de alakjai és terei áttételesen értelmezendők, szürreális festészeti világában a képzelet, az álom és a spontán feltörő emlékek, érzületek és tapasztalások elegye ölt testet valamiféle bizarr és groteszk világgá ötvöződve. Lazúros, oldott, bátor és könnyed ecsetkezelésű, nyitott állapotban tartott felületalakítása „mondanivalójának” legmegfelelőbb interpretálója, ily módon párhuzamba állítható ama formálódó belső lüktetéssel, mely az alkotót jellemzi.

Csáki Róbert: Délutáni pihenő

Csáki Róbert: Délutáni pihenő

Ahogyan José Ortega y Gasset írja Velazquez-tanulmányok című könyvében: „mindig a megjelenésnek ez az aktusa ismétlődik, a tárgy mindig a „megjelenés”, a létrejövés, a létesülés folyamatában van. (…) A vásznon a figurák folyton saját jelenésüket igyekeznek kivitelezni, ezért olyanok, mint a kísértetek. Sosem fészkelik be magukat teljesen a valóságba, sosem lesznek igazán láthatók: mindig a nemlétből tartanak a létbe, a távollétből a jelenlétbe.” Csáki Róbert alla prima fest, és hagyja történni, megtörténni a dolgokat a vásznon, s a benső feltérképezésére, önmaga megismerésére való törekvésben a vásznon szabadon formálódó világa mélyről fakadó, rejtőző történések olvasztótégelye, s éppen ez a kíváncsiság hajtja újabb és újabb képek megfestésére, ahogy a festő fogalmaz, az emlékek és megélt élmények közül „vajon mi hívódik elő ebből a belül exponált filmből”?

Művészetét egyszerre jellemzi feltárulkozás és rejtőzködés. A romantikusnak tetsző elmúlt korok általi „beszéd” vagy a színpadszerű jelleg egyaránt több réteget hordoz az értelmezésben, s szerepjátékában a valóság és látszat kettőssége is megnyilvánul, ám tartalmi szempontból a mélymag, mely minden esetben a kifejezési forma hátterében áll, nem más mint, hogy a festő önmagától, a jelentől, időszerűségtől, pillanatnyiságtól eltávolító alkotásai mögött ott az ember; az örök érzelmek, az örök kérdések, az örök titok. Az alapérzések és a lényegi, szorongató kérdések mindannyiunkban közösen meglévő tényezők, melyeket a saját magunk által megélt tapasztalásokkal árnyalódnak annak függvényében, hogy különböző személyek, történések milyen nyomot hagynak bennünk, illetve mit hordozunk magunkban, milyen irányultságokat vagy rögzüléseket, s ez a külső-belső dinamika hogyan építi fel, alakítja lényünket.

Csáki Róbertnél a képzelet és realitás között nem a konfliktus, a vívódás érezhető, mint inkább a tudatalatti, rejtett, de az emberre kiható érzelmi és gondolati hangoltság kitapintása, mely által önmaga belső tendenciáit ismerheti fel az ember; a vonzódásai, hárításai és indulatai mögött megbújó erőket. Ily módon helye van a képletben az esendőségnek, az emberi gyarlóságnak, a gyengeségnek, mert a jó és rossz, az ösztön és ráció vagy a szép és csúf kettőssége a világban ősidők óta meglévő, egymást feltételező ellentétes erők, jelenségek, ámde egymástól elválaszthatatlan pólusok, ahogyan a fény és árnyék által leírt egység. Az ellentétpárok sugallta gondolattársítás az emberben munkáló belső dinamizmus leképződése, és a változások, elmozdulások ezen a skálán történnek.

Csáki Róbert: Mocsár

Csáki Róbert: Mocsár

Festészetét sötét tónusú színvilág jellemzi, mély izzású barnák és vörösek, és ezekből bomlanak ki az alakok, mint valami jelenések. Belső víziói az Eltűnő arcképek-sorozat, a Hagyaték, a Coda, a Da capo al fine, az Ima-variációk, a Menyasszony, a Tánc, a Kikötés, a Sötétben ülő nő, az Altató, a Mocsár, a Tornádó, a Vihar után, a Romok, az Emlékezés, a Sebesült, a Fekete fátyol, a Csend, a Nyitott ajtó, a Kijárat, a Várakozás, a Találkozás, a Metamorfózis, s már a képcímek is vezetnek minket az alkotói gondolatfolyam mentén. A képi háttér tájrészlet vagy sejtelmes félhomályban levő szobabelső illúzióját keltő, ámde hangulatközvetítő szerepet betöltő környezet, legyen az fülledt, izzó vagy csupán derengő. Az alakok a belső motiváció, az „alaphang” által diktált, auraként gomolygó, illékony, beazonosíthatatlan térben lebegve, bizonytalanul és kiszolgáltatottan létezve, mintegy ködbe veszve, s noha többnyire magányosan jelennek meg, olykor szinte testetlenül feloldódva „érintkeznek”. A festményekre legjellemzőbb az arctalanság, vagy a nagyon nehezen kivehető utalások, az elkendőzöttség. Felvetődik az álarc szimbolikája is, mely által a különböző szerepek is megidéződnek. A rejtőzködés, színlelés, megtévesztés, mind félelem diktálta önvédelem, mellyel elhatárolódik az ember, hogy lehetetlenné tegye a számára fájdalmas behatást, mert fél az ismeretlentől, a kudarctól, a magánytól, míg végül egyedül marad, és az őt körülvevő kietlen térben kapaszkodókat keresve pótlékokkal ámítja magát. Csendesen várakozó, szeretetre vágyó, mégis elzárkózó, megközelíthetetlen és szomorú magányosok a Csáki-képek szereplői.

Csáki Róbert: Metamorfózis

Csáki Róbert: Metamorfózis

Az emberi kapcsolatok ellentmondásosságának megfogalmazásában Csáki nagy ívet bejárva felmutatja mindkét végpontot. A kezdetet és a végkifejletet egyaránt. A szerelmesek sóvárgása és meghitt együttléte, az idill, az összefonódás, a metamorfózis, mindez hogyan fajul a teljes megsemmisülésig? Az egymás mellett élés során is lehet magányos az ember, s érezheti, hogy sötétben tapogatózik, miközben a felek csak sebeket ejtenek egymáson. A fekete csuklyaszerű fátylak, az alakokra rávetülő árnyak fenyegetése előrevetíti a sorsot, az elkerülhetetlent? A végső stádium női alakja a rokokó külsőségével, finomkodásával ellentétbe állítva még élesebb kontrasztot teremt. Fátylak, kendők és szalagok, vagy végsőkig meggyötört arc, mintegy megnyúzva, felismerhetőségétől és személyiségétől megfosztva, ezáltal lényét megsemmisítve. Az eltorzult, szertefoszló arcokban az elmúlás fejeződik ki, elnyűtt hagyatékok, és az elmosódott arcok által már az emlékezés is nehézkes, s felvetődik a kérdés, volt-e egyáltalán a fátyol mögött valaki? A szeretet megtartó ereje mindig reménnyel biztatja az embert, melyből erőt merít az újrakezdéshez. Íme a felszólító utasítás: Da capo al fine, vagyis újra az elejétől az egészet a végszóig!

 

Széphárom Közösségi Tér

2016. november 4–26.

Print Friendly