P. Szabó Ernő

“Caravaggio a teóriám” –  valamikor a nyolcvanas évek közepe táján mondhatta ezt Csernus Tibor, a 20. század végének, 21. század elejének világszerte egyik legismertebb és legnagyobb magyar alkotója, a szürnaturalizmus megteremtője, ahogyan Perneczky Géza elnevezte, vagy éppen az alkimista művész, ahogyan visszatérően mondogatták róla felkészültsége, bravúros festői megoldásai, páratlan stílusérzéke miatt. Lehet, hogy éppen a nagy siker kapcsán nyilatkozott így, hiszen a világ akkoriban fedezte fel, amikor a New York-i nagy Caravaggio-kiállítás apropóján az ő festményeit is bemutatták az amerikai metropoliszban, mégpedig átütő sikerrel.

 

Csernus Tibor: Nature Morte, 1984

Csernus Tibor: Nature Morte, 1984

Most Budapesten rendeznek egyszerre két tárlatot, amelyek életművének különböző periódusait megidézik. A Magyar Képzőművészeti Egyetem történetének 1950–56 közötti időszakát bemutató tárlaton az induló Csernus, a legjobb Bernáth-tanítvány néhány alkotása, például az Orlai festi Petőfit című vászna, valamint diplomamunkájának vázlatai láthatóak. A Makláry Galériában pedig a Csernus-életmű több periódusának alkotásai szerepelnek a hatvanas évek közepétől egészen a halála előtt néhány évvel, 2001-ben született Forgatás című képig. A két kiállítás, persze közülük elsősorban az itt látható, jól érzékelteti, milyen jelentős, mennyire egyetemes, ugyanakkor mennyire közöttünk lévő a szó szoros és átvitt értelmében is Csernus Tibor művészete. Festészete a művészet korokat, stíluskategóriákat átívelő értékeiről, a párbeszéd fontosságáról beszélnek, arról, hogy a művek mindenkor a tradícióhoz ezer szállal kötődve válnak a szó legjobb értelmében véve kortárs alkotásokká. Tegyük hozzá, hogy Makláry Kálmánnak kulcsszerepe van abban, hogy a csernusi életmű idehaza az első műcsarnoki kiállítást követően, de külföldön is folytonosan az érdeklődés középpontjában legyen: szervezett kiállítást alkotásaiból Rómában, jelentős része volt a Műcsarnokban A szajha útja című sorozat bemutatásában, s 2007-ben ebben a teremben mutatta be az életmű jelentős, de a szélesebb nyilvánosság előtt kevésbé ismert, mert magángyűjteményekben őrzött darabjait. Magángyűjtemények részét képezik a most látható képek is, amelyek mintegy párhuzamos áttekintést adnak az életműről a múzeumokban, közgyűjteményekben látható munkákkal.

 

Csernus Tibor: Mene Tekel Faresz Rozsda Endrével, 1989, olaj,vászon, 86 x 95 cm

Csernus Tibor: Mene tekel faresz Rozsda Endrével, 1989, olaj,vászon, 86 x 95 cm

A Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1952-ben Bernáth Aurél növendékeként diplomázott művész már diplomamunkájával, a Tizenkét pont kinyomtatásával, majd az indulása első éveiben jó néhány művével, például az említett  Petőfit festő Orlai Petrich Somával, majd a Taxiállomással, a Három lektorral érzékeltette, hogy a szocreál időszakában sem kellett a művésznek föltétlenül  a hatalom emberévé válnia, hogy megvalósítható az autonóm művészet, létrehozható a kép, amelyet a tradícióhoz kötődő, de a művészet öntörvényű világában és saját korában egyszerre benne élő művész saját döntései szerint alakít.

csernus4_k

Erre a teljes autonómiára való törekvésre a szürnaturalizmus megszületése, a Saint Tropez s főként A nádas, de akár a kiállításon látható 1958-as Angyalföld megfestése után ideológiai alapú elutasítás volt a válasz, ami lehetetlenné tette Csernus további itthoni festői működését. Feleségével, Sylvester Katalin festőművésszel ezért telepedett le 1964-ben Párizsban. A kiállítás legkorábbi festményei, a Vasárnapok, a két cím nélküli szürnaturalista kompozíció vagy az 1967-es Bokszolók vacsorája ebből az időszakból származik, az utóbbi érdekessége, hogy majd egy évtized múlva Csernus, aki, akár csak a repülőgépek, a mozi, a filmhíradók világához, erősen vonzódott ehhez a kemény, férfias sporthoz is, megfestette a Bokszterem című képet is.

Párizsban a festő, ahogyan a Stendhal Vörös és feketéjéhez készült lapok mutatják, néhány évig főként könyvillusztrálással foglalkozott. Képei, amelyek közül itt az 1971-es Piacon és egy 1974-es férfiportré látható, a hetvenes évek első felében kerültek az érdeklődés középpontjába. A L’ Art Vivant című folyóirat hiperrealizmussal foglalkozó száma Gerhard Richter és Hucleux mellett róla közölt külön tanulmányt, 1988-ban pedig, miután megkapta a Francia Köztársaság Chevalier des Arts et Lettres kitüntetését, nagy cikket közölt róla a Figaro Magazin, amely a szakmai mellett a széleskörű közönségsikert is meghozta. Ebben az interjúban a többi között ezt mondta: „Manet szégyenkezés nélkül másolta az arany évszázad spanyol festőit, és ez nem nevezhető hanyatlásnak. Semmi nem modernebb, mint a múlt felé fordulás.”

 

csernus5_k

A párizsi utcai jelenetek, a tengerpart, a külvárosi részletek után a hetvenes évek második felében Csernus érdeklődése lassan a múlt felé fordult. Talán a fotórealista képek erősödő fény-árnyék kontrasztjai, talán a 17. századi itáliai és németalföldi csendéletek iránti érdeklődésének az elmélyülése nyomán, de tény, hogy az 1970–75 közötti fotórealista művekből fölépült szakaszt az 1977-es Akt virágokkal című művel induló, Caravaggio igézetével jellemezhető korszak nagy ciklusaiból származó művek követik. Főként bibliai, mitológiai témákat dolgozott föl ebben az időben, a történet helyett azonban elsősorban a szereplők lelkiállapota, a fény és árnyék drámai ellentétével megformálható testek beszéde érdekelték. Ezt a mintegy egy évtizedig tartó periódust idézik kis méretű csendéletei, szinte monokróm, a szürnaturalizmus, illetve Max Ernst visszakaparásos technikáját idéző  kis tája, az 1984/85-ös Gyümölcsös ág, de elsősorban a modelleket ábrázoló vásznak, amelyekben azt a mágikus erőt fedezhetjük föl, amiről a nagy előddel kapcsolatban beszélt: „Caravaggio mindenekelőtt fény, amely elönti, elpusztítja és újracsoportosítja a formákat.”

A kilencvenes évek elejére megszínesednek, oldottabbá, lazábbá váltak a kompozíciók, ahogyan azt a Mene tekel faresz Rozsda Endrével jelzi. A tematika részben tovább élt, részben tovább bővült: éveken keresztül foglalkoztatta Csernust Hogarth A szajha útja című 1732-es hatlapos metszetsorozata, miközben saját bevallása szerint Hogarth művészi világa nem is igazán érdekelte. A caravaggiói és hogarthi ihletésű művek között a 18. századi olasz festő, Gaspare Traversi munkássága iránti érdeklődése jelenti az összekötő kapcsolatot: e kiváló, de kevéssé ismert előd munkássága mindkettőhöz kötődött. Csernus saját sorozatának legtöbb műve csak utal a hogarthi  előképre, a „történet” a Montmartre valamelyik bárjában indul, s a rue Clignancourt-ról nyíló temetőben fejeződik be, ahová egyébként Csernus minden évben vitt egy csokor virágot Degas sírjára, s ahol 2007 óta ő maga is nyugszik. Ha rejtélyesnek tartanánk a Degas iránti tisztelet okát, érdemes szemügyre vennünk kiállított pasztelljét és szénrajzát.

 

csernus23_k

Majdnem egyszerre festette meg a kilencvenes évek elején a Műteremudvart, amely a Bateau-Lavoir-ban lévő saját műterme környezetét idézi meg, s a Forrásnált, amelynek három alakja a művészettörténet három toposzaként, a tövishúzó figurájaként, az önmaga szépségében gyönyörködő Narcisszuszként  és az áldozatnak szánt Izsákként is fölfogható, ahogyan a most kiállított változat is jelzi (1992). Ahogy mondta, „tartozott a helynek” azzal, hogy többször is megfestette a labdázó gyerekek és borozó clochard-ok otthonát, a place Emile Goudeau-t, amelyen keresztül az Abesses felől érkező turisták a Bateau Lavoire felé igyekeznek, ahol Csernus évtizedeken keresztül dolgozott, s találkozunk több olyan művével is, amely részben a Hogarth-sorozathoz kötődik, mint a Forgatás vagy A művész és Harlequin, a kávéházi kompozíciók egyik kétfigurás változata a témát feldolgozó számos mű közül. A Hogarth-sorozaton megjelenő motívumok bukkannak fel ezeken is, de valamilyen más, időből-térből kiemelt, a néző számára mégis fontos, szüntelen jelenlévő világ részeként. A legutóbbi években modellként egyre gyakrabban megjelent ő is a műveken, nos, ezek a képek is azt tanúsítják, hogy a fenti kérdésekre adható válaszban egyszerre fogalmazódik meg mindaz a tanulság, amelyet a fél évszázadosnál hosszabb festői pálya és az, amit Caravaggio, Velazquez, Hogarth, Degas, Max Ernst és Bernáth művészete, rajtuk keresztül a művészet történetének hatalmas, megszakítatlan folyamata kínál. Csernus Tibor a múlt mesterei felé fordulva, azokkal társalogva, vitatkozva, olykor perlekedve hozott létre érvényes kortárs művészetet, és generációk számára tette lehetővé a további párbeszédet.

 

 Makláry Fine Arts

2016. december 31-ig

Print Friendly