Deák Csillag: Jelenések

Egy lezárt életmű válogatott alkotásai mellett a jelenben élő alkotó műveit láthatjuk a Vízivárosi Galériában. Két Sinkó, apa és fia, mindkettő a táj szerelmese, de mennyire különbözőek. Az egyik összerak, a másik szétbont, elemeire tép. Az egyiknek a színei otthonosak, szelídek, perspektívái levegősek, fénnyel átszőttek, sajátos hangulatot őriznek és váltanak ki. A másik a fehér-kék színnel távolságot teremt önmaga és a világ között (Sinkó István: Tavasz /álom ablakkeretben/, 2015). Látva a két festői világot, felvetődik a kérdés, hogy véget ér-e a világ a láthatónál (Sinkó Károly: Jelenés, 1930-as évek). A fizikai valóságon túl húzódik-e bármi, amit érzékeink felfognak ugyan néha, csak elménk nem tud rá racionális magyarázatot adni (Sinkó István: Álom az erdőről, 2013)?

Sinkó Károly festői világa ma hiányt ébreszt bennünk, a teljesség hiányát, a teljesség elvesztését. Nyugalom és béke uralkodik az akvarelljein, temperáin és metszetein, grafikáin. Táj, magyar ecsettel. A látvány, amit felidéz valóság és belső küzdelem, az érzés erejével áthatott. Közel és távol fonódik össze. Idő és tér egysége köti össze a formákat, a kompozíció mesterien szerkesztett, redukált, a kompozícióban a részletek egyensúlyát fedezzük fel (Sinkó Károly: Rönk a vízben, 1964; Nagy Zsennye kastély, 1965).  Szervesen kapcsolódik össze az ember és a természet alkotta táj. Nála az emberi világ mulandó, törékeny és elhagyott, nem zord és nem hősies. Mindennapi. Amit kiemel, azt a mi szemünk is kiemeli, látja, csak esetleg nem tulajdonítunk neki jelentőséget. A provincia, a természet lesz számára szent és örök, metamorfózisát mutatja meg, tárgyilagosan, romanticizmus nélkül, képzelet és valóság határait keresve, kutatva. Úgy áll a természetben, hogy nem kívül áll, hanem benne áll, benne él. Együtt lélegzik a dunai tájjal, a rönk fával, a zsennyei kastéllyal, amely emlék, múlt és titkot hordozó architektúra, természet és történelem találkozása, a táj idealizálása nélkül. Belülről látja őket, Sinkó Károly a táj lelkét éri tetten, azt az emberi érzést, amely örök, amelyet ritkán tapasztal meg az ember.

Sinkó Károly: Nagymaros, Dunakanyar, 1965

Sinkó Károly: Nagymaros (Dunakanyar), 1965

Sinkó Károly részese egy nagy rendnek, az univerzumnak. A földi jelenlétnek, a földi életnek. Földközeli, még akkor is, ha messzire tekint. Nézőpontja antropológiai, mert közben önmagára is tekint, önmagát foglalja keretbe, a tájba. Nagymaros képen (Nagymaros /Dunakanyar/, 1965) a magasból tekint szét, egyszerre spirituális érzést is kiváltva a nézőből. Nem zuhanunk a mélybe, csak tekintetünk fut egyre lentebb, világunk így lesz teljes és maradandó.

Sinkó István: Töredékek II., 2016

Sinkó István: Töredékek II., 2016

Sinkó István rejtőzködő, festő, saját portréja a táj lesz, és a belső táj válik külső, töredezett tájjá, világgá (Önarckép keretben, 2015). Nála örökös harc van, küzdelem a környezettel, az embert körülvevő világgal, természettel. Bármely keretből, ablakból nézünk a tájra, nem látunk mást, csak káoszt, önmagunk arcát (Álom a káoszról I., 2013). Sinkó István belső tája révén kívülre kerül, egy olyan világba, amelynek bár foglya, kontúrjai elmosódottak, a létezés álomszerű, az álomvilágban ismeri fel a természet rendjét, a körforgást, a telet és a tavaszt (Tél /Álom ablakkeretben/, 2015; Tavasz /Álom ablakkeretben/, 2015). A nyár eltűnik, csak ősz, csak tél, csak tavasz. A körforgás megszakított, hiányos. Igaz, vidám tájat is fest, annak látja, vidámnak (Vidám táj ablakkeretben, 2015). Térképész szemmel lát, felosztja a teret, cikkekre szab, absztrakt módon közelít a tájhoz. Mintha Isten szeme lenne, amely vakfoltot is lát, kitakarja a valóság egy-egy részletét. Dinamizál, mozgat, félbe szeli a tájat, felszántja, felbolygatja, provokálja a néző tekintetét.

Sinkó István fehér, rozsdás és kék színe az emberi lélek mélységeit, tragédiáit is felidézik, karakteresen és hitelesen. Az ember belső harcát önmagával, a feladattal. Konstruál, épít, folytonosan önmagát keresi, identitását. Sinkó Károly magabiztos festészeti módja egyben a világba vetettség ellen is védi, nem a természet fölött áll, hanem a természetben. Mintha maga lenne a tárgyakban, élőlényekben, a természeti jelenségekben, ahol isten házát fedezné fel, érné tetten.

Két különböző stílus, világszemlélet, de nem egymást kizárók. A múlt festészete ötven év távlatából is frissnek és elevennek hat. Sinkó István képeinek többsége néhány éve született. Múlt és jelen találkozását erősíti a képek elrendezése, a folytonosság érzetét ébreszti fel bennünk, a párhuzamos, mégis egymásba fonódó világot bemutatva. A világ így lesz kerek, ill. kerekebb. Valamit egybe látunk, a vállalhatót és a követhetetlent. Két arcot, két portrét. Apáét és fiáét. Biblikus értelemben is. Jelenésekkel. Az idő szorításában élünk, mindaz, ami örömet és bánatot ad, vagy várakozást kelt, időben zajlik, időhöz kötött, és számon tartjuk, a jelent és a múltat, ahogy ez a kiállítás is tette.

 

Kölüs Lajos: Az absztrakt és a történeti táj

Sinkó Károly: Jelenés, 1930

Sinkó Károly: Jelenés, 1930

Sinkó Károly Dunántúli táj (1962) című alkotását nézem, csak körvonalakat, foltokat látok, a fehér mintha mindent beszippantana. Dimbet-dombot. A bicikliző figura mozdulatlan, illetve előre halad, pedáloz, pedáloz, idilli pillanat, békés és csendes, a fák árnyéka nem alakjára esik, mellettük halad, nem közöttük, a kép egyszerre kelti a hőség és a hűvösség érzetét, a ház (tanya?) lentebb helyezkedik el, mélységet ébreszt, fent vagyunk a domb tetején. Semmi szín, ez a színtelenség egyben eszköztelenség is, lecsupaszított valóság. Az árnyak védik a figurát, a mögötte felsejlő házat. Áttűnés ez, egy pillanat a mindennapi életből, a természet rendjét látjuk, nincs káosz, az idő kimért, az emberi figura is a táj része, akár a fák, egymásba olvadnak. Az ember természetközelségét látjuk, a végtelenséget. Miként a Rönk a vízben (1964) rajz is szembesítés, nem a külső világ ez, hanem a dolgok szemlélete, látásmódja, felfogása. Egyesülés a természettel, nincs extázis, olyan gesztusok ezek, mintha kavicsként léteznénk, amelyet fény, víz, másik kavics koptatott, simított, karcolt.

Sinkó Károly festményei áttekinthetők, színviláguk tele érzéki színekkel, meleg barnával, tompa zölddel. Legyen szó kastélyról, viaduktról, löszös, homokos, szakadó vízpartról. Mindegyik festményén, rajzán a világ, a természet, az adott táj, az emberi jelenlét megismerésének vágya tükröződik, képeinek motívum világa kiegyensúlyozott, személyes és érzelemgazdag. Képszerkesztése centrális középpontú, másképpen mondva a természetbe ágyazza a témáját, a történeti tájat, a táj történetét. Nem tagadja, hogy kötődik a tájhoz, nem historizál, nem meditál, a szabad élet pillanatait, képzetét, a nem múló időt foglalja keretbe. Tájképei a tágasság tereit hordozzák, nem az égi fényesség felé nyitja a horizontot, hanem a földhöz köti, irányítja a tekintetet. A nagymarosi tájképen a kanyargó Duna fényes tükre tóvá szelídül, a látványt jobbról templomtoronnyal és néhány magas fával határolja le (Nagymaros /Dunakanyar/, 1965). Tolja tekintetünket a távolba, a fénylő víztükör felé. Akár egy sóhaj, a messzire tekintő ember sóhajával. Ember és táj olvad ismét egybe. Sinkó Károly utolsó festményén megbillennek a fák, dőlnek, akácok (Őszi táj, 1966). A festmény nyugtalanító, feszültséggel terhes. Az ablakok szokatlanul mélyre kerültek, föléjük magasodik a házfal, a ház teteje. Nem tudni, hogy lakják-e a házat, lehet elhagyatott is. A kép többi részlete mégis azt sejteti, ez a ház nincs egyedül, csak közeli látványa olyan, hogy a magányt, az elmúlást, a pusztulást sugallja.

Sinkó István: Kút, 2016

Sinkó István: Kút, 2016

Sinkó István tája feldarabolt táj, létezik meg nem is. Álommá vált valóság. Tavaszi tája a jégcsapokat idézi, amikor az ereszek olvadni kezdenek, de még tükörsima a jég a folyón. Kékbe oltott táj, kifele nézünk a világba. Téli tája a hónak, szélnek feszülő alakok egymásba kapaszkodása, az úttalanság érzete, és nem látni az irányt, a hó mindent eltakar, befed (Tél /Álom ablakkeretben/, 2015). Káosza egyszerre idézi meg a katedrálist és a vízözönt, a csónak (ladik) átváltozik sugaras boltívvé, látni a templom bejáratát (Álom a káoszról I., 2013). Mintha Ninive ideje járt volna le, az Úr bosszúját látjuk. Sinkó István keretei választóvonalak, színterek, térfelosztások, zavaró vonalak is, szemet próbálók, a látvány rezdülései. A sejtésekre, az asszociációkra, és nem a mértani alakzatra koncentrálunk. Az erdőben látszó lépcsősor (Álom az erdőről, 2013), mint szokatlan látvány idézi fel, a nem tudjuk, hová vezet az út érzést, az elveszettséget, a félelmet, és az ember örök kíváncsiságát, hogy valaminek a végére járjon. Nem jár, de elindul, még akkor is, ha nem lát mást, csak töredéket, szellemalakokat.

Sinkó István önarcképe (Önarckép keretben, 2015) rejtőzködő embert sejtet, elzárkózást, meg akarja mutatni magát, de csak félig. Sinkó Károly önarcképe (Önarckép, 1940-es évek, grafika) egy magabiztost, letisztult gondolkodású férfit ábrázol, akit ott sejthetünk a többi festmény mögött, előtt is. Mindkét festő a világba tekint, és a képzelet valóságát teremti meg. Sinkó Károly azonosul a természettel, a tárgyakkal, élőlényekkel, rönkfával, víztükörrel. Sinkó István az álomszerű vízióiban a világ és a lélek titkait keresve ablakot nyit a valóság tényeire, mint aki az életét menti.

 

Művészcsaládok a II. kerületben

2017. 01. 10. – 2017. 01. 31.

Vízivárosi Galéria

 

 

 

 

Print Friendly