Sinkó István

A cím egy idézet Tóth János operatőrtől, ez az idézet állt a Mozgó Világ 1980-as egyik lapszámában az operatőr-fotográfusról szóló műhelytanulmány elején. A szerző, Dániel Ferenc is egyike volt azoknak, akik az akkor már öt éve havilapként működő Mozgó Világ hasábjain fedezték fel a nagyközönség számára kevésbé ismerős kortárs művészeket. S nem csupán felfedezésről volt szó. A Mozgó több és más volt, mint egy kulturális kuriózumokat bemutató lap. 0o3a1405

Hogy milyen is volt a „régi”, az „ős” Mozgó Világ, milyen volt története létezésének nyolc évében, 1975 és 1983 között, annak megfogalmazására tett kísérletet a szentendrei Ferenczy Múzeum. A lap emblematikus voltát a mai generációk talán valamelyest megérthetik a tárlat korrekt és alapos rendezése nyomán, valójában azonban a korban való belehelyezkedéssel adós maradt a kiállítás (kurátor: Szilágyi Júlia Zsófia).

Csakis a „viszonyok” megértése és megélése során lehet tudatosítani, mit jelentett a magyar szellemi elit számára és a több ezer olvasó számára is a Mozgó Világ. A kor lapjai (a Kortárs, az Új Írás, a Nagy Világ) igényes lapszámaihoz képest vizuálisan és tartalmilag is más, merészebb, nyíltabb, kritikusabb és ilyetén módon korszerűbb volt a kultikus Mozgó. Veress Miklós, majd Kulin Ferenc főszerkesztők és a szerkesztőbizottság (többek mellett Szabados Árpád, Reményi József Tamás, Alexa Károly, Helle Mária, Szkárosi Endre, Mányoki Endre)  úgy fenntartójuktól a  KISZ KB-tól és az egész akkori magyar kultúrpolitikától igyekeztek függetleníteni magukat. Ennek ára a leváltások, szerkesztőségi cserék, kompromisszumok mellett egy folyamatos küzdelem volt, mint a kiállítás címéül választott Mészöly Miklós-idézet is mutatja: „Az ostromlás a dolgunk”.

A Mozgó Világ munkatársai a Bertalan Lajos utcai üzlethelyiség előtt

A Mozgó Világ munkatársai a Bertalan Lajos utcai üzlethelyiség előtt

A lap olyan szerzőket sorakoztatott fel, akik vállalták ezt az ostromot, s Illyés Gyula (nemcsak a lapcímet adó idézetével) Mészöly Miklós, Ottlik Géza és további nagyságok voksoltak a szellemi kontinuitás, a modern európai-magyar hagyományok folytatása mellett. A lap vizuálisan is izgalmas témákat hozott be a köztudatba. A fotózásról mint a tágan értelmezett képzőművészet egy dimenziójáról e lap hasábjain tájékozódhatott először a néző-olvasó. A Mozgó tipográfiája, illetve már maga a borító (Schmall Károly remek, kétszer is megújult munkája) szembeszökően ütött el a többi kulturális magazintól. Már annyiban is, hogy számos mellékletet közölt, és – a kor nyomdatechnikájának ugyan nem legmagasabb fokán – hozott le izgalmas fotó- és egyéb illusztrációkat.

A kiállítás igyekezett a teljességet felmutatni a Mozgó Világ történetéből, végigvezeti – tablósorokon, tárgyakon, videós beszélgetéseken keresztül – a  nézőt a kezdetektől a kádári döntést („Ilyen lap nekünk nem kell.”)  követő megszüntetésig. Felvillantja azokat a művészeket, akik a lap illusztrációs anyagát adták vagy kritikusként, esetleg róluk szóló tanulmány alanyaiként szerepeltek a lapban. Így láthatunk Nádler István-, Ujházi Péter- vagy éppen Banga Ferenc-műveket, kis válogatást a Horus archívum fotóiból. A témák, irányzatok, szellemi műhelyek sokszínűségét mutatja a szerzői névsor a kiállítás végén. A több száz név, mely szerzőként (A-tól Z-ig, az egykori hátsó borítójának címére utalva) összeállítható az a szellemi elit, mely akkor, abban a pillanatban egymás mellett és egymásért kiállva vállalt szerepet a lap létezésében. Ugyanez az elit a rendszerváltás nyomán szétrebbent, s ma már szinte alig tudnánk tíz olyan szerzőt találni a névsorból, akik hajlandóak lennének egy fórumon egymással megjelenni.

Csoportkép (Guggol Alexa Károly, állnak balról jobbra Margócsy István, Radnóti Sándor, Csoóri Sándor, az ajtóban Esterházy Péter, elöl Kulin Ferenc és Zalán Tibor

Csoportkép (guggol Alexa Károly, balról jobbra állnak Margócsy István, Radnóti Sándor, Csoóri Sándor, az ajtóban Esterházy Péter, elöl Kulin Ferenc és Zalán Tibor)

A Mozgó Világ lehetett volna az az intellektuális habarcs, mely összetarthatta volna és egyben a rendszerváltással el is indíthatta volna a magyar szellemi élet megújulását. Nem ez történt. Marad a hiányérzet, a fragmentum, a befejezetlen és folytathatatlan múlt. Ezzel a szomorú konklúzióval hagyja el a néző a Ferenczy Múzeum alagsorát, s arra is gondol, miért épp Szentendre vállalta fel azt a feladatot, ami inkább a Petőfi Irodalmi Múzeum tiszte és kötelessége lett volna?

 

Ferenczy Múzeum,

Szentendre

2017. február 5-ig

Print Friendly