Deák Csillag: Ködoszlatás

Embernagyságú lexikonoldalak a falakon. Emberléptékűek? Nem. Ha a képillusztrációkat is meg akarod nézni, békaperspektívába kell helyezkedned. A tárlat egyik része Aradi Nóra A szocialista képzőművészet jelképei (1974) című könyvében szereplő fogalmakat tekinti át és eleveníti fel egy olyan vizuális segédeszköz szerepét töltve be, amely segít az 1989 után született generációnak a múlt megértésében. A tárlat másik részében tizenkét kelet- és közép-európai kortárs művész (művészcsoport) videókban, installációkban és grafikákban értelmezi újra a szocializmus jelképeit.

Olvasó munkás

Kis Varsó: Unmemorial, 2014 (Beck András: Olvasó munkás)

Beck András Olvasó munkás című kültéri szobrát emelte ki eredeti környezetéből a Kis Varsó (Unmemorial, 2014). Jan Pfeiffer cseh művész Szófiáról készített rajzfilmjét (Még mielőtt ott jártam, 2008) úgy hozta létre, hogy még soha nem járt a bolgár fővárosban, de megpróbálta azt elképzelni. Adéla Babanová a volt Csehszlovákia egyik utópikus álmáról készített filmet Visszatérés Adriaportra (2013) címmel. Hogy közvetlen kapcsolatot teremtsenek az Adriai-tengerhez, alagutat ástak volna Ausztrián, Szlovénián keresztül. A kivájt földből a tengeren egy szigetet hoztak volna létre. „Egy ország tenger nélkül nem lehet boldog.” Mintha a magyarok találták volna ki ezt a filmet. A terv nem valósult meg, de ehhez hasonló abszurditások között folyt az élet. Anna Baumgart lengyel művész filmje, A nap meghódítói (2012) arról a vonatról szól, amely az 1920-as évek elején indult Moszkvából Berlinbe, fegyvereket, robbanóanyagokat szállítva. Álcázásként absztrakt képekkel töltötték fel a rakományt, köztük Malevics műveivel. Lengyelországban leállították a vonatot, ahol később bombatámadás érte, így megsemmisült a felbecsülhetetlen értékű rakomány.

A Société Réaliste nevű francia-magyar művészpáros Bíró Mihálynak a Tanácsköztársaság idején készült Kalapácsos munkás című, híres plakátját értelmezte újra zománctáblákon (Megváltoztatandó: vörös, zöld, kék, narancssárga, 2011). Ma a bulvárlapokon nevelkedett generációnak mi juthat eszébe a kalapácsos ember (munkás?) kifejezésről? „Igazi” Abszurdisztánban barangolunk. Csak az interjúkat tartalmazó filmek hoznak vissza a realitásba, Aradi Nóra lánya próbálja menteni, ami (nehezen) menthető, Marosi Ernő és Beke László a szakemberek szemével néznek vissza. És milyen szemmel néz vissza az, aki a rendszerváltás után született és nőtt fel?

A vörös csillag betiltott jelkép. Tiltás ide, tiltás oda, a népszerű holland sör, a Heineken címkéjén a rendszerváltás óta is ott virít az ötágú vörös csillag. Az 1889 után palackozott sörök címkéjén már rajta volt vörös csillag, amit a középkori szimbolikából vettek át. Négy sarka a vizet, a földet, a levegőt és a tüzet szimbolizálja, az ötödik pedig a mágikus erőt, ami itt konkrétan a főzet különlegességére, egyediségére utal.  Nem lett ettől keserűbbé, de finomabbá se. Legtöbben észre se veszik jelenlétét.

Tájrács, 2013

Randomroutines: Tájrács, 2013

A bejáratnál áll a Randomroutines (Kaszás Tamás és Kristóf Krisztián) műve Tájrács (2013-tól) címmel, szocreálos jelenetekkel. Átlátunk rajta. Most már igen. Ködoszlatás folyik, emlékezés és leleplezés.

 

Kölüs Lajos: mint a kémény: lássák! (?)

Látjuk, de már kérdőjellel. Szemünk van hozzá. Látjuk… az Ember öntött csillagát! (József Attila: Munkások). Látjuk, nosztalgia, idill nélkül, a rendszerváltás után közel harminc évvel. Nincs már lidércnyomás, csak szeretet és gyűlölet, csak azonosulás és taszítás, csak emlékezés és felejtés van, együtt. Rekonstrukció és zenei nyelv, ellenpontozás van, kortárs művekkel. A falakon jelképek, táblákon sorakoznak, csoportosítva. Messzire nyúlnak a csápok, a folytonosság, az ikonológia hamis igézetében. Aradi Nóra konstrukciója alapozás volt, fundamentumok nélkül. Légvár épült, már akkor sem hittek benne, amikor lexikonszerűen rendszerbe foglalta a jelképeket.

Maurer Dóra: Keressük Dózsát, 1972

Maurer Dóra: Keressük Dózsát, 1972

Aradi Nóra mintha nem olvasta volna Lyka Károly józan sorait. Sűrűbben, mint valaha halljuk napjainkban ezt a kifejezést: szocialista művészet. Úgy emlegetik, mint valamit, ami már megvan, vagy ami okvetlenül meglesz. A prófétákat, sajnos, csak utólag lehet ellenőrizni, azonkívül jövendölni mindig kevésbé kockázatos, mint konstatálni. (Lyka Károly: Szocialista művészet. Művészet, 7. évfolyam, 1908)

A kiállításon tetten érhetjük a prófétát és prófétai hevületét, ahogy a fogalmak erdejében járva keresi az összefüggéseket, a jelképeket. A kiállítás nem hangszerel át semmit, utat enged a jelképeknek, amelyek önmagukat leplezik le. Nincs sokkhatás, nem képedünk el, mi volt, mi számított művészetnek. Mihez kellett igazodni. Egy korszakot, egy létmódot látunk egyben, jelentős művekkel és a jelentéktelenség mindennapjaival együtt. Képzőművészeti diskurzus ez, közös múltunk történetét látjuk, az emlékezés testközeli élményével, szorongás, félelem és felejtés nélkül. Semmi sincs elrejtve. A nemzedékváltás tizenkét művét is látjuk, egyfajta új identitás jeleit. A művészet nemcsak a gyógyulás, a terápia eszköze, hanem elsősorban a kommunikáció és az értelmezés médiuma, s ennyiben a fizikai lét kísérő szelleme. (András Edit: Kulturális átöltözés. Argumentum, 2009)

Société Réaliste: Megváltoztatandó vörös-zöld-kék-narancssárga, 2011

Société Réaliste: Megváltoztatandó vörös-zöld-kék-narancssárga, 2011

Nincs elfojtás, nincs ördögűzés, csak szuverén, józan tekintet, számvetés, feldolgozás, amely a múlt felé vezető utat keresi, kutatja, értelmezi, a múlt paradigmáit veszi sorba, a kulturális örökséget mérlegeli, nyilvánosan. Szalay Péter Háború és Béke (2015) című alkotása talált vastárgyakból (kiegyenesített kasza, katonai vassisak) készült, a sarló és kalapács jelképet értelmezi újra. Gróf Ferenc falra festett szava (fegyverbe!) pénzjelekből áll, egy új világ abc-jét olvashatjuk. A Société Réaliste négy zománctábláján, vörös, kék, zöld, narancssárga színben és konkrét időt nem jelölő dátummal jelenik meg a kalapácsos ember. Ez már sem a múlt, sem a jövő. A kalapácsos emberrel nem tudunk mit kezdeni, kívül esik téren és időn, miközben a kiállítás beállítja a nézőt az időbe és a térbe, ne csak emlékezzen, hanem tanuljon igazabban élni.

 

Centrális Galéria, OSA Archívum

2017. február 2. – 2017. március 19.

 

Meghívott művészek: Erik Janecek / APART Collective (SK), Adéla Babanová (CZ), Anna Baumgart (PL), FOKUS GRUPA (CR), Galántai György (HU), Gróf Ferenc (HU), Little Warsaw (HU), Jan Pfeiffer (CZ), RANDOMROUTINES (HU), Katarina ©EVIĆ (HU), Société Réaliste (HU/FR), Szalay Péter (HU)

Kurátor: Székely Katalin

Az Aradi Nóra szerepét bemutató rész kurátora: Mélyi József

Kurátorasszisztens és kutatás : Gál Csaba

A kiállítás a BALOS ÜGYEK című programsorozat része.

 

 

 

 

 

Print Friendly