Csak oda – Debreczeni Imre és Pinczés József kiállításáról

Vass Norbert

Fönt se, lent se lenni, ég és föld közti nem-helyen vesztegelni. Sűrű súlytalanság ez, nem kimondottan komfortos. Elrugaszkodni, vagy leérni jó inkább. Amikor viszont ugyanannyit nyom két test, a játéknak lőttek. Nyikorgó, kopott mérleghintákon éltünk át a kilencvenes években ilyesmiket. Debreczeni Imrének és Pinczés Józsefnek is lehetnek efféle emlékei, mert úgy fest, a jelen számukra lebegő nem-hely. Márpedig nem-helyekhez képtelenség kötődni. Eloldalognak hát ők is, amint tehetik, s különös, hogy egész másfelé indulnak ugyan, mégis mintha ugyanabból a heterogén létélményből dobbantanának mindketten.

Az óbudai Esernyős Galéria hosszúkás kiállítóterében zárójelbe kerül tehát a jelen. A falakon kétféle fantáziavilágot talál helyette a látogató, magasba szökken az egyik, a másik mélybe merül. Aztán cserélnek, „libikókázik a félelem és a kíváncsiság.” Mi kezdetben középen állunk, kényszeredetten. Csakhamar megnyílik azonban alattunk a föld, és az ég is kitárul.

Debreczeni József: A terhes androidok esőlevest esznek, 2015, olaj,vászon, 150 x 120 cm

Debreczeni Imre: A terhes androidok esőlevest esznek, 2015, olaj,vászon, 150 x 120 cm

Debreczeni Imre a jövőbe katapultál. Izzó vörös tűsarkúban tipegő, tétova jónők népesítik be nála a jövőt. Klausztrofób albérletekért fizetnek nyugalmazott űrflottaparancsnokoknak elég nagy pénzeket. Szárnyas fejvadászok elől zárják az ajtajukat kulcsra, de megjegyzem, teljesen feleslegesen. Kívül alighanem tágasabb lehet, csakhogy valami azt súgja, humanoidoknak nem biztos, hogy veszélytelen. Jobb akkor már kiszuperált roncsokban lakni és Farkas Berci-féle bajszos, nyalka űrhuszárokról fantáziálni. Berozsdált kiborgkarokkal jól összekeverni a könnyűfém edényekbe kompakt felhőcskékből csavart esőt, és a magány ízét élvezni. Levelet címezni a sehovába, bélyeget nyalni rá, és megfeledkezni róla – ha csak egy időre is –, hogy a bolygóközi kompra a kedvezményes jegy csak odafelé szólt. És hogy a visszatérés így már kivihetetlen voltaképp.

Aki látta a jövőt, sohasem felejti. És képzelhetjük, a múlt is ilyen. Pinczés József képei afféle hajnalhasadt Atlantiszt idéznek. Elsüllyedt, ember előtti világot. Az éjkék égen – amit fácánszín pitymallat üt olykor át – a teremtés szele taszigálja még az emberarcú gomolyfelhőket. Hegységnyi állatok lakják ezt a vidéket, és telihold világít a vonuló, busznyi elefántcsaládoknak. Debreczeni az űrbe szökik, Pinczés pedig ebbe a tejfogú rezervátumba vágyik. És nincs visszaút az ő Paradicsomából sem. A retúr azon a környéken is ismeretlen. Debreczeni a jövőt találgatja, Pinczés pedig a múltat írja át újból és újból. Régi mesterek műtermébe lopakodik, hogy a saját motívumaival (lufikkal, tigrissel, zsiráffal) fesse felül kompozícióikat. Kacsintva szalutál. Példaképei kísértetével találkozgat madárfüttyös tisztásokon és felül melléjük a kádárpiros, kényelmetlen hintákra. Beleszédül, és álomba szenderül.

Debreczeni Imre Önarckép című munkáján pink szkafanderben, ecsettel a kézben üres vásznat néz egy alak. Festékesvödörre lépve áll magának modellt. Azért teszi, hogy ne ott legyen, ahol a vászon üres, hanem ahol pink szkafanderben, ecsettel a kézben állhat modellt magának. Ezt is nevezhetjük álomnak végül is. Szóval mindketten képzelődnek, és persze magukkal visznek a káprázatba bennünket is. Menekülnek – és velük menekülünk – az ittből és a mostból. A pre- és a poszthumán felé, ódon felmenők gyermekkorába, vagy az utódok halálát követő időkbe visz az utunk.

Pinczés József: Felhőre nőni, 2012–2014

Pinczés József: Felhőre nőni, 2012–2014

Elvágyódnak. Elvágyódunk. A jelen egy nagy, fehér vászon ugyanis. A jelen az unalom, a tusakodás, az aggály, a félsz. A jelen a mérleghinta, ami nem moccan, megállt. Rajta ülünk ezzel a két fiatal festővel, és színeket szeretnénk, mivel az üresség elviselhetetlen. Festeni kell a vásznakra valamit, üzenni a születés elé meg a halál utánra. És Pinczés meg Debreczeni ecsetet fognak a kezükbe, aztán mint vérbeli zsiványok régi játszótereken, meglökik a libikókát. Kibillentenek a kényelmetlen mozdulatlanságból, és gyűrt hegyek lábához hajolnak, omladékok szomszédságába kuporodnak velünk. Belakhatóvá teszik azt, ami a múltból meg a jövőből nézve semmi. Rozsdával és padlizsánnal színezik ki a jelent, ahova érdemes lesz így már visszatérnünk egyszer.

Esernyős Galéria

2017. március 12-ig

Print Friendly, PDF & Email
2017-10-18T08:38:30+00:00 február 23, 2017|ONLINE|Nincs hozzászólás

Szólj hozzá!